Költözik Gyimes

Május második felében a téli szállásokról a havasi legelőn épített nyári esztenákra költöznek ki a gyimesi állattartó gazdák. Domján Levente Hidegségpatakán, Prezsmer Fülöpék portáján követte az évszázadok óta évről évre megelevenedő költözési rituálékat.

Szekerek után baktató tehenek kolompszava hirdeti minden év májusának második felében, hogy a gyimesi állattartó gazdák elérkezettnek látják az időt a téli szállásokról a nyári esztenákra való kiköltözésre. Õsi szokás ez a Gyimesekben. Kora sincs időkből származik, és talán túlzás nélkül mondhatom, egyidős a Tatros völgyében megtelepedett első csángókkal.
A télitől eltérő nyári esztena kialakítását valójában a kényszer szülte, hiszen a mai településeknek otthont adó egykori áthatolhatatlan, sűrű erdőrengetegtől kínkeserves munkával lassacskán elhódított mezőgazdasági területek – a rideg klímával tetézve – sem akkor, sem ma nem nyújtanak elegendő megélhetési forrást az itt élőknek. A magas dombok között kanyargó völgyekben, a szétszórt házak közt egy-egy falu nevét viselő patakok a portákat szűkösen kiszolgáló kiskerteket szegélyezik, illetve egy-egy kisebb, a háztáji aprójószágot elbíró kaszálót. A szénacsinálásnak és a szarvasmarhák legeltetésének már nem marad itt elegendő hely. Utóbbiak számára ezért a csángó ember rendszerint a hegyvidéki, a falutól távolabb eső – akár nyolc-tíz kilométerre, vagy még távolabbra, magasan fekvő –, erdőhöz közeli részeket jelölte ki. Május második felétől Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) ezeken a kövér füvet kínáló legelőkön nevelik az állatokat, fejik reggel és este a teheneket, készítik a sajtot, kaszálják, szárítják és gyűjtik rendbe a téli takarmánynak valót, miközben óvják munkájuk gyümölcsét a környéken ólálkodó vadaktól: medvétől, hiúztól, farkastól.

Élik az életet Látszatra ugyanazt, mint amit elődeik száz évvel ezelőtt, ugyanazon hagyományok és ugyanazon szokások szerint, ám a vendégfogadó házakkal, aszfaltos úttal, mobiltelefon-jellel és internet-elérhetőséggel már a mai kor követelményeihez is igazodva. Kíváncsiságomtól hajtva a világ azon szegletébe készülődtem tehát, ahol jól megfér még egymással az út mellett lassan bandukoló tehén a nyugati autóval, az évszázados táncok, énekek ritmusa a tömegkommunikációval, a vendégként erre vetődő mai ember rohanó élete a gyimesi nyugalommal, a túrós puliszka ezerféle elkészítési módja a gasztronómia világcsodáival.

Útbaigazító, járatlanoknak Amint a megbeszélt május 16-i szerda reggelen vendéglátómhoz, a Gyimesközéplok községhez tartozó Hidegségen élő Prezsmer Fülöp barátomhoz készültem, az egyre inkább esőbe hajló idő láttán szinte biztosra vettem, hogy ma elázós napunk lesz. Emiatt – az igazat megvallva – volt is kedvem menni, meg nem is. Szép, szép a gyimesi táj, tudom én, hogy lenyűgöző a felszálló párában szinte füstben úszónak tűnő dombok és fenyőerdők látványa, ám a hátunkat csendesen verő égi áldás a gyimesi májusi „meleggel” párosulva mégsem az, amiről az emberfia éjjelente álmodik… Végül mégiscsak erőt vett rajtam az elhatározás, és nemsokára a csíkszépvízi víztározót elhagyva már javában a Gyimesi-hágó kanyarokkal tűzdelt emelkedőin haladtam.
Gyimesközéplok – Hargita megye legkeletibb, Bákó megyével határos községeként – sűrű forgalmú, Csíkszeredát Comarnickal és így Ó-Moldvával összekötő főút mellett fekszik. Több mint ötezres lakosságának közel fele a településközponttól potom 4-5 kilométernyire északra – székely távolságmeghatározás szerint ehejt –, Hidegség, Bükkhavas és Barackospatakán él. Azok kedvéért, akik errefelé nem járatosak, elmondom, hogy a főútról letérni szinte már a megyehatárt elérve kell, de a vasúti kereszteződés után a Tatroson keresztül feszülő fahíd minden GPS koordinátánál jobb támpont a tájékozódáshoz. Ott kell még egy kicsit felfelé ereszteni, úgy sírülni, ahogy az út vezet, és a Fatányérost elhagyva már meg is érkeztünk a hidegségpataki Prezsmer-portára.

A hagyományt nem lehet félvállról venni A harmincas éveiben járó Fülöpöt közös csíkszeredai barátainkon keresztül, egy bő esztendővel ezelőtt ismertem meg. Azóta is komoly, a gazdálkodást szerető és ismerő embernek tartom. Már az iránta érzett tisztelet sem engedi meg, hogy elkéssem – pláne nem, hogy holmi eső miatt lemondjam – a korainak nem nevezhető, 9 órás találkozóról. A nyári esztenára való kiköltözés csendes, felhajtás nélküli, de annál fontosabb esemény a Gyimesekben. Mivel a környéken a fán kívül a tehén és tej az egyetlen megélhetési forrás, az állatokat megbecsülik. A tehenek elvonulását ugyan nem ünneplik meg, mint például az északolasz vagy svájci vidékeken, ahol a nyári legelőre induló jószágok szarvát virágból font csokor díszíti, de azért a költözködésnek itt is megadják a módját. És persze nem a Gyimesekben lennénk, ha ehhez nem fonódnának évszázadok alatt kialakult rituálék és íratlan szabályok. Ilyen például az, hogy – történjen bármi – keddi és pénteki napokon a Gyimesekben senki sem költözik. Ennek okát firtató kérdésemre Fülöp nem tud választ adni, azt mondja: csak. Mert így szokták. Ez a hagyomány. „Az állattartó férfiak ezeken a napokon nem is borotválkoznak, mert szőrt kell lehúzzanak, és úgy tartják, ez károsan hat az állatra” – indokolja meg két mondatban. Emellett tilos a költözés az ünnepnapokon is, akkor ugyanis mindenkinek a misén van a helye. Egy dolga van ekkor a gazdának: fohászkodni fennvalójához. De más rituálék is vannak, igaz, Fülöpék esetében nem láttam erre utaló jeleket. Például Felcsíkban – ahol ugyancsak egyénileg vagy több gazda társulásával, közös pásztor felügyelete alatt engedik a havasi legelőre az állatokat – a gazdák a kapun kilépő tehenek elébe vasláncot terítenek ki. Lehetőleg a fellelhető legvastagabbat, olyant, mint amilyenekkel erdőkitermeléskor a ledöntött fenyőrönköket vontatják. A néphit szerint minél vastagabb a lánc, annál erősebb, tartósabb, hatékonyabb védelmet nyújt a vadak, betegségek, szerencsétlenségek ellen a havasokon tavasztól késő őszig kint tanyázó csordának. Bár lehet, hogy csak babona az egész, de kevés olyan gazdaembert ismerek, aki eme egyszerű rítus elmulasztásával is kockára merné tenni állatainak épségét. Azt tartják, nem jó az ördögöt kísérteni, az Istent még úgy sem…

Időjárás, órára pontosan A Prezsmer-portán közben Fülöp is a következő órákban várható időjárást és a szél taszigálására épp fejünk fölött elvonuló fellegeket vizslatja. Azt mondja, nem kell megijedni, ebből egyhamar nem lesz eső. Kiderül: ma hajnalban nézte meg az interneten. Ott pedig hivatalosan az országos meteorológiai szolgálattól a Valea Rece (Hidegségpataka) nevű településre reggel 7 és 8 között esőt, míg 10 és 15 óra között verőfényes napsütést jósoltak. A most elviharzó esőfellegek a bukarestiek szerint tehát csak majd a délutáni órákban térnek vissza a fejünk fölé. Vagy amikor ők akarnak, elvégre a Gyimesekben vagyunk. Itt az idő és a hőmérséklet egy órán belül is sokat változik. De mindegy, hagyjuk a napot, a szeleket és a felhőket: nem azért jöttünk. Pakolni es kellene. A felrakodás nem nagy tudomány: elég az hozzá, ha minden – a Fülöp édesanyja által gondosan előre elkészített – plédet, edényt, üstöt és csanakot a szekér első felébe, a kisborjakat, báránykákat pedig a szekér második felébe pakoljuk. Jobban mondva, pakolják a költözésben segédkező emberkezek. A portát két éve hűségesen őrző Vitéz kutya ez alkalommal a szekér után kötve kap tisztséget, míg a kalyibába szánt felszerelés célba juttatására – Fülöp édesapja, Prezsmer Károly értő kezelésében – a gyimesi portára tavaly került fekete mén, Rigó lesz hivatott. Mi a hat tehénnel és a két pajkos kedvű üszőborjúval – árokparttól árokpartig szélességben – a szekér mögött haladunk.

Gyúrjuk fel a tehenet a dombra A nyári szállás, ahova most tartunk, a Prezsmer-háztól nagyjából hat kilométerre van. Emberi számítás szerint másfél óra alatt lépésben is odaérünk. De az iramot nem mi szabjuk: a szerdai napot – hozzánk hasonlóan – többen is költözésre használják. Előttünk is, utánunk is jön már egy csorda, sőt még szemből is érkezik egy nagyobb. Mindenki igyekszik egy kis távolságot hagyni az előtte-mögötte haladóval, keveredés veszélye csak a szemből érkezőkkel fenyeget. Hangos kolompszó, kutyaugatás és „Térítsd vissza!” kiáltások közepette halad el két konvoj egymás mellett. Az ilyen napokon valósággal méhkasként bolydulnak meg a gyimesi völgyek, az utak szekerekkel és tehenekkel telnek meg, a kerítések pedig nézelődőkkel. Ha nem említettem volna, a költözés az állomány és azon keresztül a gazda télen végzett munkájának felmérésére is remek alkalmat nyújt. Nem is gondolnánk, hogy a kapuk mögül méregető értő szemeknek mi mindenről árulkodik, hogy ki hány és milyen kiállású jószágot hajt, hány és mekkora borjú feszeng a szekéren, ki kinek az állatát vállalta fel idén. Egy-egy ilyen nap a fél falu vagyonmustrájával is felér. A forgalommal járó zaj és a tehenek nyakában vígan szóló kolompok szava a kisiskolásokat is a kerítésre, nézelődésre csábítja. Mindenki a teheneket bámulja. Egy pillanatra még mintha a választási plakátokról visszanéző politikus is. „Azta, he, mennyi tehenet gyúrnak fel a dombra” – újságolja hangos kiáltással társainak az iskolakerítésre könyökölő kisdiák.

Szent Mihályig én sem fordulnék vissza… A letaposott kilométerek után az állatok és kísérőik is visszavesznek a tempóból. Hirtelen azt veszem észre, eltűntek a pár kilométeren keresztül mögöttünk baktató tehenek, rég elhalkult a kolompszó is: Prezsmerék ugyanis a Barackos és Muhos-fürdő felé vették az irányt, a többiek viszont Bükk-havas-pataka irányába fordultak. Lassan mi is kiérünk a házak közül, és a kerítés-erdők közé beszorított kertek látványát egyre inkább felváltja a szabad, végeláthatatlan, a domboldalakat, tisztásokat sárga gyermekláncfűvirággal ékesítő háborítatlan fűszőnyeg. Még egy kis patak, amin gyerekjáték az átkelés, és némi emelkedő: immár meg is érkeztünk a Muhos völgyében húzódó esztenákhoz. A tehenek és borjaik, mint kik hónapok óta nem láttak élelmet, úgy vetik rá magukat a természet zöld fűből terített asztalára. Az idősebb jószágok tudták már, hogy hová jönnek, a fiatalabbja legfeljebb csak találgathatta. Két-három nap, és a legifjabbak is megszokják új otthonukat, de Szent Mihály napjáig lesz idő kipihenniük a pár kilométeres séta okozta izomlázat is. Új világ tárul a szemük elé. Nem titkolom, az én szemem elé is. S ha kitartana a túrós puliszka, Szent Mihály napjáig innen én sem fordulnék vissza.