TESZT 5. Ami jó, az jó

2016. 05. 28. 18:51

 

A TESZT ötödik és hatodik napja is eltelt, a fesztivál őslakosai kezdenek elfáradni, a toleranciaszint is csökkenőben. Az elmúlt két napban két szóra érdemes előadás láttunk, persze a másik kettőt sem hagyjuk szó nélkül. Simon Judit temesvári fesztiválnaplója.

 

Radu Afrim rendezése a házigazda temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészeinek előadásában   Fotók: Bíró Márton

 

Temesváron kisütött a nap, megállíthatatlanul jön nyár. Ami a legjobb ebben a fesztiválban – ennek minden évben örülök –, hogy számos nyelv és náció van együtt, az emberek mosolyognak egymásra, csak a gyenge előadások vágják ki a biztosítékot. A viták szakmaiak, jó hangulatúak, a legádázabbak is nevetéssel végződnek. Ilyen ez a TESZT és ilyen ez a város: nyitott, barátságos, nagyvonalú, mondanám, hogy európai, ha ez a szó nem lenne egyre lejáratottabb.

A budapesti Nézőművészeti kft és a Szkéné Színház közös produkciója a fesztivál népének látható többségénél kiverte a biztosítékot. Minden évben megígérem magamnak, hogy nem megyek be a ripacskodásra, aztán mégis ott ülök a teremben és mérgelődöm. Idén az EztRád előadás címe csábított be, gondoltam, ez jobb lesz. Nem volt jobb, sőt. Lapozzunk.

Este a temesváriak léptek színpadra a Radu Afrim rendezte A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című előadással. A produkcióról a bemutató után bőven írtam, most maradjunk annyiban, nekem továbbra is nagyon tetszik ez a beskatulyázhatatlan előadás.

Péteken a kolozsvári GroundFloor Group előadása Katonai Tiszti Kör előadótermében. Megint megbánom, hogy nem hallgatok a megérzéseimre. A Sinkó Ference rendezte Parental ctrl produkcióban hosszú percekig nem történik semmi. Mármint színházilag, mert amúgy a három szereplő tornázik, telefonál, selfizik, majd alszik. S mialatt alusznak, filmvásznon nézzük a monológjukat. Férfi ruhában másznak ki a hálózsákból, most ők az apukák. Ők az Y generáció gyerekei és éppen olyan konfliktusban vannak a szüleikkel, mint minden tizenéves. Ők is azt érzik, szüleiknek csak elvárásaik vannak, nem értik meg őket és a világot, szóval semmi új a nap alatt. Annyira nem új, hogy éppen úgy fejezik ki magukat, mint előttük sok generáció: dalban, fülrepesztően hangos zenével, csak most jobb a technika, mint egykor. Az előadás ritmusával van baj, azzal, hogy a színésznők rossz beszédtechnikája miatt románul vagy angolul olvasom a szöveget, hogy értsem, ki, mit mond. Baj van a tempóval, a játékkal, és legfőképpen azzal, hogy az egész előadás öncélú, hogy nem mondjam, sok benne a blöff.

Pillepalackokból épül a Koreja Színház előadásának díszlete

 

Az olaszországi Lecceből érkezett Koreja Színház Az apa szó című előadása is a szülő, ez esetben az apa és lánya kapcsolatot dolgozza fel. Írta és rendezte Gabriele Vacis. A hat színésznő közül három dél-olasz, egy macedón, egy lengyel és egy bolgár. Az ő történetük rajzolódik ki narratív drámában. Több nyelven beszélnek, különböző háttérrel rendelkeznek. Ami közös bennünk, az apa iránti szeretetük, az apa hiánya az életükből. Az apák durvák és sosincsenek otthon, nem tartják be ígéreteiket, nem veszik észre a lányuk kínlódásait, félni kell tőlük, szavuk parancs, amit nem lehet áthágni. Ők sem őszinték ezekkel az érzéketlen férfiakkal, egyikük azt sem mondja el az apjának, hogy kebelbarátja gyereklányként megerőszakolta. Mégis szeretik az apákat és vágynak a szeretetükre. A volt szocialista táborból érkezett lányok a kommunista évekről mesélnek sok humorral, a plazmán meg képek jelennek meg üres üzletekkel, csúnya tárgyakkal, mindenféle, a kort idéző képek. Érjük mi nagyon, miről beszélnek, ismerjük a leírt apatípusokat. A lányok kitörnek a falak mögül, hogy aztán újabb falat építsenek, ahonnan ismét ki kell törni. Pillepalackokból építenek falat, játékteret és sok minden mást. Engem kicsit zavar a folytonos rakosgatás. Őszintén szólva, azt sem szeretem, hogy a családban csak az apák durvák és érzéketlenek, mert mint tudjuk, az anyák sem mindig angyalok. De hát ez az előadás az apákat tárgyalja ki, és kénytelen vagyok túltenni magam ellenérzéseimen, mert a hat nő annyira jó színész, hogy minden percben öröm hallgatni, nézni őket. Az előadás remek tempóban váltja a humort és drámaiságot, ötletesen a prózát és a dalt, az élő zenét a playback-kel. Egyszóval, jó előadás, ami után jókedvűen jöttünk ki a teremből. Mert, ami jó, az jó.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!