TESZT 4. Elmesélt, eltáncolt történetek

2016. 05. 26. 22:38

A TESZT negyedik napja: három előadás, három külön világ. Ami összeköti őket: a viszonyulás a történtekhez, a körülöttünk lévő embertársainkhoz. Simon Judit temesvári fesztiválnaplója.

 

A két szarajevói társulat közös produkciójának egyik jelenete

 

Többek között azért is nagyszerű vállalkozás a Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozó, mert olyan színházak és alkotók előadásaival találkozunk, melyeket különben aligha láthatnánk. Ezek a társulatok akkor is érdekesek, ha a produkció színvonala nem mindig a legmagasabb. Például, fogalmam sem volt arról, hogy létezik Háború Színház, nemhogy előadásukat láttam volna. Szerdán két szarajevói társulat, a Háború Színház és a Mess Színpad közös produkciója, a Liszt a vénákban szerepelt a programban.

A Katonai Tiszti Kör teraszán váratlanul zuhogni kezdett az eső, benyomultunk a terembe, akkor még nem tudtuk, hogy a színészek is közönség soraiban foglalnak helyet. Az előadás egy család története, ahová visszatér a múlt, a háború, amit talán sohasem költözött ki a kispolgári otthonból, csak beszélni nem illett róla. Nem illett feltépni a sebeket. Halál, szerelem, bűn, megbocsátás és a továbbélés lehetősége, szükségessége. A statikus, feszültséget nélkülöző előadás korántsem mutatta meg a családnak, az egyének drámáját, inkább elmesélte. Ennek ellenére, a már említettek miatt is érdemes volt megnézni.

Jelenet a zágrábi művészek játékából

 

Horváth színházat már többször láttam Temesváron, ezúttal a zágrábi Horváth Nemzeti Színház Királyok vagyunk, nem emberek című előadását játszották a nagyteremben. A játék szó többszörösen érvényes erre a produkcióra, ugyanis a darab „szerzői” gyerekek. Az ő gondolataikból állt össze a különleges nyelvezetet használó előadás. Hogyan látják ők, a jövő nemzedékének tagjai a mi felnőtt világunkat, hogyan válaszolják meg a bonyolult kérdéseket. A mondatok játékosak, viccesek, nevetünk, mint amikor a gyermek komoly dolgokról beszél, vagy csúnya szavakat használ. S ezekből a mondatokból, valamint a színészek nagyszerű játékából, a fényekből, a színpadképből korántsem békés, szép világ rajzolódik ki.

Este későn ültem be a Marco Chenevier olasz előadóművész Kvintett (Quintetto) című előadására, miután akik délután már látták, meggyőztek: érdemes. Nem úgy sikerült, mint amire számítottam, de megérte.

A TiDA - Théâtre Danse – az Acosta olasz városban működő mozgásszínházi társulat – világszerte jól ismert művésze egy Nobel-díjas agykutatónak, Rita Levi Montalcininek állít emléket, aki 104 évesen hunyt el, és képviselőként Berlusconi egyik legádázabb politikai ellenfele volt.

Azt előre tudtam, hogy interaktív előadás, de hogy ennyire, arra nem voltam felkészülve. A fesztivál népe sűrűn gratulált Köllő Kata kritikusnak a szerepléséért, de gondoltam, ez is csak játék.

Látványos pillanat Marco Chenevier Kvintettjének egyik korábbi előadásából

 

Chenevier kijön a stúdió színpadára, és beszélgetni kezd a közönséggel. Elmondja, a Kvintett egy ötszemélyes produkció, de mivel a kultúrára és a tudományra Olaszországban nincs pénz, kénytelen egyedül, azaz a közönség segítségével előadni a produkciót, amely egy nagyszerű asszony és tudós századik születésnapjára készült. Azt is elmondja, hogy képzeljünk el egy zenedobozt, a tetején a balerinával, mert így jeleníti meg az előadás a mementót. Ekkor kezdődtek az én viszontagságaim. Ugyanis meggondolatlanul bólintottam, tudom, milyen ez a tárgy. A művész azonnal lecsapott, menjek hát hangmérnökösködni, mert hangosítók és világosítók sincsenek, őket is a közönség soraiból verbuválja. Akadnak fiatal vállalkozók – a lányoknak szemmel láthatóan tetszik ez a karizmatikus, jóképű fiatalember – aztán táncosokat válogat. A második felkérésre kimegyek a színpadra, a nézőtéren nagyon röhög mindenki. Jogosan. Nem vagyok éppen egy táncos alkat. Kitolok a Maszolos kolléganővel, rámutatok, Kóos Imola máris a színpadon van. Megtapasztaljuk a rivalda túloldalát – gondolom, és viccesre veszem a figurát. Aztán meg nem. Mert kiderül, Chenevier komolyan gondolja. Elmondja, mit vár tőlünk, gyorsan elpróbálja velünk, és kezdődik az előadás.

A művész elkomolyodik, már semmi vicces nincs ebben, nézem, érzem benne a feszültséget, az erőt mozgásában, az átélést a tekintetében. Nagyszerű táncművész, minden mozdulata pontos és kidolgozott, ez már nem játék, átragad rám is a drámaiság, nem, ez nem vicces, ez tragikus történet, egy asszonyé, aki idős korában azért lépett ki a laboratórium csendjéből, hogy szót emeljen a tudomány és a művészetek érdekében. Egy asszonyé, aki olyan törékeny, mint a zenélődobozon forgó balerina. A művész, aki szemünk láttára változik vissza az öreg hölggyé, akinek a fényképe végigkíséri az előadást.

Apró jel, hogy mi következünk, már nem vicceskedek, ezt a történetet, ezt az előadást, ezt a művészt komolyan kell venni.

Gyönyörű zárókép, lemegy a fény és Chenevier ismét ugyanaz a kedves, humoros fiatalember, aki a dráma előtt volt. Az előadást, az eredetit és az egyszemélyest is Marco Chenevier és Smeralda Capizzi rendezte.

Az előadás utáni beszélgetésen megtudom, hogy művészszínházat és táncot is a legnevesebbektől tanult. Hát így könnyű.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!