Te mit teszel a Fontos Dolgok Halmazába?

Van értelme az életnek, ha úgyis meghalunk? Minek aggódni bármiért, tanulni, karriert építeni, családot tervezni, ha egyszer mindennek vége lesz? Ilyen kérdésekre keresve a választ próbálnak értelmet adni létezésüknek a Csíki Játékszín Semmi című előadásának hősei. A felolvasó színházi formában bemutatott darabot Budaházi Attila rendezte Janne Teller Semmi című regénye alapján Gimesi Dóra adaptációjából. Szilágyi Katalin írása.

Az előadás egy csapatnyi identitását kereső kamasz kérdéseit járja körül, akik a biztonságot adó gyerekkorból már kiléptek, ám a felnőttek világát még kritikusan szemlélik. Az üres élettől való félelmet a diákokban egyik osztálytársuk, Pierre Anthon (Pap Tibor) kijelentése indítja el: „Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” A tizenéves fiatalok bizonyítani akarják osztálytársuknak: igenis vannak dolgok az életben, amiért érdemes élni, ezért elkezdik építeni a fontos dolgok halmazát. Az első körben mindenki csak a számára nagyon fontos használati tárgyait helyezi a közös kupacba, de mivel a „játék” lényege a nehezen adhatóságon alapszik, a második körre már egyre fájdalmasabb az áldozat, mígnem kitűzött céljuk és követendő eszméjük érdekében szakrális temetővé duzzad a halom. Hiszen ha fáj megválni a szüzességtől, ellopni egy vallási szimbólumot vagy kiásni egy kistestvér holttestét, akkor ezeknek mind-mind van értelme. Hiszen így rájönnek, mennyit ér nekik az életük, családjuk vagy vallásuk. A kezdetben ártatlannak induló játék egyre szürreálisabbá válik, majd gyilkosságba torkollik.
A színpadi adaptáció már önmagában erős, intenzíven ható szöveget hordoz magában, ennek megfelelően Budaházi Attila ezeket a sokkoló jeleneteket apró, visszafogott, mégis egyértelmű, egészen pontos teret, időt és helyszínt meghatározó jelzésekkel oldja meg, így az auditív és vizuális ingerek egymást tökéletesen kiegészítve hatnak a nézőkre. Megkísérlem kijelenteni: ez a történet felolvasószínházi formában talán jobban is működhet, mint a hagyományos színházi előadások. Bár a felolvasószínház több esetben egy-egy darab színrevitelének átmeneti állapota, Budaházi Attila rendezésében egy kiforrott, önálló műfajról beszélhetünk, noha a színészek szövegkönyvvel a kezükben mozognak a térben, ez cseppet sem zavaró. Annak ellenére, hogy ezeket az előadásokat jóval kevesebb próba előzi meg, tökéletesen fel vannak építve a karakterek, a néző valamilyen szempontból képes azonosulni egy-egy személyiségtípussal. A színészek hitelesen játszanak, érződik, hogy közel áll hozzájuk a történet, hiszen ezen a kamasz korszakon mindenki átesett más-más formában. A hiteles alakítások nyomán a színészekkel együtt éljük át a „dobáljuk meg kővel” és a hasonló „beteg” beszólásokat. Ebben az előadásban végre elszabadulhat a fantáziánk, a fejünkben építhetjük fel az osztálytermet az egyetlen díszletelemként működő táblával, a nézőtéri sorok között az iskola udvarát, a templomot a hatalmas Jézus szoborral. Minden eleme a képzeletünkben épül fel a színpadon, de a rendező megteremti a temető atmoszféráját is, magunk előtt látjuk sírköveivel és a kistestvér koporsójával, az ugráló Hamupipőke kutyával, bár csak néhány lámpa fénycsóvái világítanak a sötét térben. A felolvasószínházak erőssége magában a szövegben rejlik, a rendező mindvégig képi humorral fűszerezi az előadást, ezzel is közelebb hozva a diákokat a történethez. Például éppen akkor settenkedik el az ellopott kígyóval dagadt Henrik (Vass Csaba) édesanyja, a tanárnőjük (Szabó Enikő) hátánál, amikor az az egekig dicséri egyetlen fiacskáját. Hatalmas előnye az előadásnak, hogy a „fontos dolgok halmaza” felépítésének első körét, beleértve az iskolai órákat is, vetítve látjuk színpad hátterében. Ezzel a rendező nem csak izgalmasabbá, dinamikusabbá teszi az első, az iskolajelenetet – a kamera segítségével a nézőknek háttal ülő színészek arcát is láthatjuk –, hanem mindvégig a filmmel kiemeli a fontos jeleneteket: aki épp beszél, vagy a leglényegesebb, a „fontos dolgok halmazára” közelít ahányszor bővül a raktár. Ezzel egyben lehetőséget ad arra, hogy minden bedobott tárgy előtt diadalittasan a kamerába grimaszol az a gyerek, aki az áldozatot kérte, mintha az arcunkba vicsorogna, lám, sikerült fájdalmat okozni. A második körre már eltűnik a kamera, hiszen annyira nagy, pótolhatatlan dolgokat kérnek már egymástól az agresszívvé vált kamaszok, hogy azt nem kell már felnagyítani, sőt megmutatni sem kell, elég erősen hat, ha csak elképzeljük is. Másfelől a kamera egyfajta kettősséget ad a karaktereknek, egy alteregót, amelyet az egyre inkább eldurvuló események pszichésen megölnek. A kamera még egyszer jelenik meg az előadásban, de akkor eszközként bevonva: a tanárnő, aki azelőtt sipákoló hangon szidta neveletlen diákjait, az egekig dicséri a sajtóban különleges gyerekeit, akik létrehozták a közkinccsé vált Fontos Dolgok Halmazát. Budaházi Attila mindvégig erős iróniával itatja át a jeleneteket, így a nézők bár hangosan kacagnak, tudják, hogy egy végzetes drámáról van szó, s szorongva vetik össze saját élményeikkel az eseményeket, amelyeket ha nem tudunk kordában tartan, a végzetekig szabadulhatnak.
Mindenkinek eljön az a pont, amikor elgondolkodik, mi az igazán fontos az életében, mit tenne a Fontos Dolgok Halmazába. Budaházi Attila Semmi-je elgondolkodtat, megnevettet, szorongást, empátiát vált ki, és sokkol.