Találkozások a Carmina Buranára

2012. 05. 09. 10:05

„Terápiás” előadásnak szánta Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója az idei évadban bemutatott Carmina Buranát, olyan produkciónak, amely a közös nézőtérre csábítja a román és a magyar nézőket egyaránt. A Gigi Cãciuleanu rendezte produkciót Parászka Boróka méltatta az Erdélyi Riport 2012/15. számában.


Az „áthallgatásnak”, „átnézésnek” immár örömteli hagyománya van ebben a színházban, a román és a magyar előadások feliratozásának is kialakult a gyakorlata (Spiró György Prah című darabját mindkét társulat előadta néhány év leforgása alatt). De most valami más történt: nem csak „közös kóstolót” kapott a két közönség. A latin (valamint német és francia) nyelvű darab nem csak „ismeretlenül ismerős” nyelvével, nyelvek fölöttiségével, zenei közhelyeivel került közel a marosvásárhelyi közönséghez. Az előadás közvetlensége, szerénysége, műfajok felettisége is megszólította a nézőket: különböző nemzetiségű, korosztályú és társadalmi csoporthoz tartozó emberek ültek be a nézőtérre, egymás mellé, ennek a darabnak a kedvéért. Olyanok is, akik még soha nem jártak színházban, meg olyanok, akik nagyon régen vettek utoljára jegyet.
Az előadásról szóló minden tudósítás kiemeli, hogy a produkció koreográfusa a Párizsban élő Gigi Cãciuleanu: a Nemzeti Színház legdrágább (ötvenezer eurós) produkciója nem bízta a véletlenre a közönségnevelés legújabb kísérletét. Neves alkotót, híres-hírhedt művet választott, mindenképpen valami „veretest” kínált: megadták a színházcsinálás módját. A „messziről”, a „művészvárosból” jött ember (profi művészetpedagógus) valóban közel hozott valamit a helyi társulathoz, közönséghez. Talán a tánc és a mozgás örömét, talán a nézőtérre épülő, építő színház élményét, a klasszikusokhoz való „hozzányúlás” merészségét? Nehéz eldönteni, de tény, hogy valami kedves és emberi történt.
A nemzeti színház román–magyar vegyes társulata (legalábbis egy produkció erejéig vegyültek egymással) felszabadultan, lendületesen, innovatívan és – a szó nemes értelmében – amatőr módon táncol, mozog és mozgat, olyan zenére, amelyet mindenki ismer, vagy ismerni vél, amelynek foszlányait koncerttermekben, rádiószignálokon vagy épp telefonos csengőhangokon már biztosan hallotta.

Van-e „igazi” (klasszikus) Carmina Burana? És ha van, akkor az milyen? Ha nincs, akkor milyen a „mi” Carmina Buranánk (a Gigi Cãciuleanué, a marosvásárhelyi Nemzeti Színházé)? Osztozhatunk-e rajta? Milyen a mi vidéki, megszelídített, magunkévá tett, „felhasználóbarát” klasszikusunk? És mit tekintünk klasszikusnak, mitől klasszikus a klasszikus? Van-e zenei, művészeti tekintély? Egyáltalán mi ez a 13. századi töredékekből összerakott, nagyon is 20. századi (NB. 1937-es, németországi!) opus, amelynek műfaji megjelölésével a szerző sem könnyítette meg a néző-hallgató dolgát?
Profán dalok énekesekre és énekkarra, hangszerek és vetített képek kíséretében – így határozta meg saját művét Carl Orff. A leggyakrabban színpad nélkül, kórusműként adják elő a Carmina Buranát, vagy tánckísérettel. Gigi Cãciuleanu ebben az előadásban vissza is tér a (pontosan meg nem határozott) gyökerekhez, túl is feszíti a műfaji határokat. Tánc, színház, táncszínház és még valami egészen más keveredik a színpadon, hol komolysággal, hol iróniával, a játék és a giccs kellemes, élvezhető, befogadható határán.
Az „igaziság” viszonylagosságát azonnal megérzi a néző: felvételről, a Boston Symphony Orchestra előadásában szól Carl Orff műve. Hangszóró közvetíti, nem túl jó dolog közel ülni a hangszóróhoz, az ember félve kezdi tapasztalni, hogyan oszlanak szét a hangrögzített dallam foszlányaival a saját illúziói. De aztán berobban az illúzióvesztés pillanataiba a kiabáló, hadonászó, izzadó-szuszogó társulat (a nézők háta mögül, a karzatról), és minden, még az illúziófoszlás is valahogy bumfordian igazivá, játékká kezd válni. A miénkké, közülünk valóvá. Dobogássá, szaladássá: megelevenedik az élmény, ahogy tömegek, emberpárok és magányos táncosok hangolódnak egymásra, ahogy a valahonnan máshonnan közvetített szavak és hangok jelen idejűvé, közössé válnak a marosvásárhelyi színpadon. (Ismerik azt a jelenséget, amikor az emberek a szélfúvásban egy irányba, egyszerre mozdulnak el? – kérdezi Gigi Cãciuleanu, hogy rávezessen a közösségiség elemi erejére, fizikai törvényeire.)
„Van olyan néni nálunk, aki ilyen szépen tud énekelni?” – kérdezi a nézőtéren a hátam mögött ülő kisfiú, kellően naivan ahhoz, hogy ne jöjjön rá, melyik hangszóró árnyékában kapott helyet. Érzem a mellette fészkelődő szülőben a bizonytalanságot, hogy mondja-e meg, hogy ez a hang nem a színpadon szereplő „nénié”, hogy valószínűleg nincs így éneklő néni, legalábbis itt nálunk, Marosvásárhelyen. Aztán megérkezik a tökéletes, színházpedagógiai-nézőnevelő válasz: „Biztosan van valahol, kisfiam” – suttogja az apa, nyitva hagyva a kérdést, hogy pontosan hol is van, ha van, az a gyönyörű hang.
A Carmina Burana marosvásárhelyi nézőterén pedig ott marad a tapasztalat: mi mindenre képes a színház, vagy a színházba vetett bizalom. Ott marad a tanulság, hogy érdemes figyelni, követni egymást, az élményt, amely minden esetlegességével és esetlenségével együtt mégiscsak megszületik.
Gigi Cãciuleanu bevallottan nem akar mást, mint szembesíteni táncosait, színészeit, közönségét a saját képességeivel. Annak a tapasztalatával, hogy a színház és a mozgás nem más, mint egymáshoz igazodó, egymásra épülő viszonyrendszer. Hogy az élmény (a zenéé, a dallamé, a ritmusé és a tartamé) összehoz, erőtereket képez, vagy erőtereket bont le. A három részből álló Carmina Burana különböző tételei önállósuló etűdökként kerekednek ki, ugyanakkor egymásra épülnek: az évszázadokkal ezelőtti verstöredékek és a különös, ellentmondásos (himnikusan profán, líraian ironikus, mozgósítóan andalító) zene egy nagy történetté válik. Félreérthetetlen jelek, szélsőségesen direkt kellékek, díszletek, igazi, elkápráztató, csillogó színpadi tér, és benne nagyon sok emberség, eleven improvizáció, a mindig másság és a mindig ugyanaz érzete. Nincs két egyforma Carmina Burana – figyelmeztet Gigi Cãciuleanu –, minden előadás más és más, mint ahogy mások a színpadi találkozások, mégis valami állandó kap helyet a marosvásárhelyi nézőtéren. A legszélesebb értelemben vett, könnyen elérhető, megosztható színházi élmény.

Carmina Burana

A Liviu Rebreanu és a Tompa Miklós Társulat közös előadása a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban

Rendező, koreográfus Gigi Cãciuleanu
Díszlettervező Alina Herescu
Koreográfus-asszisztens Cristina Iusan
Rendezőasszisztens Laurenþiu Blaga

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!