Raktárban porosodó bánsági öntudat

Az Európa kulturális fővárosa címre törekvő Temesváron a felújítás alatt álló Bánsági Múzeum mellett, 2005 óta, önálló szépművészeti múzeum is működik a hajdani Barokk Palota épületében. A gyűjtemény történetéről és a benne rejlő lehetőségek kihasználtságáról Miklósik Ilona muzeológust, az intézet nyugalmazott munkatársát Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte az Erdélyi Riport 2012/15. számában.

A temesvári szépművészeti gyűjteménnyel kapcsolatban Ormós Zsigmond hajdani főispán neve megkerülhetetlen. Mit tudunk az ő munkásságáról?

Ormós Zsigmonddal kapcsolatban tisztázni kell, hogy amikor nekikezdett gyűjteményt építeni, korántsem a helyi művészekre fókuszált. A kor divatjának megfelelően az európai alkotók izgatták, így az általa vásárolt legértékesebb darabok olasz festőktől származnak. 1857-től folyamatosan ilyen képeket vásárolt. A nemesség a kiegyezés után, amikor a forradalom miatt elkobzott vagyonok visszakerültek régi tulajdonosaikhoz, elkezdett újra művészeket foglalkoztatni, elsősorban az ősök portréiból álló képek újrafestetéséhez, de akkor sem a helyieket. Csak akkor fordultak hozzájuk, ha egyszerre sok munkát akartak rendelni, és akkor is legtöbbször külföldi galériákban látott képeket másoltattak velük, tehát nem volt igény az eredeti alkotásaikra. E mentalitásnak tulajdoníthatóan Ormós is csak egy évtizeddel az olaszországi gyűjtőútjai után döbbent rá, hogy a Bánságban is vannak festők, akiknek a munkássága feledésbe merül, ha senki sem karolja fel őket. Valószínűleg hatással volt rá Szamossy Elek is (festőművész, Munkácsy egyik tanára – a szerző megj.), akinek a véleményére művészeti kérdésekben adott, hosszú ideig ő volt az Ormós által vásárolt festmények restaurátora. Meghatározó lehetett még Nicolae Popescuval kötött ismeretsége, vele 1863-ban találkozott először Rómában. Azt tudjuk, hogy tőle később, 1876-ban képeket is vásárol, nem sokkal Popescu halála előtt. Talán ez az a pillanat, amikor végleg elkötelezi magát. Ez után már megpróbált mindent összegyűjteni, amit csak tudott. Már kicsit elkésve, mivel a 19. század végére megnyílt annyira a világ a politikai helyzet enyhülésével, hogy a bánáti művészek jó része elment külföldre, ha úgy adódott, akár éhezni is, csak hogy kipróbálhassa magát. A tudatos gyűjtőmunka már az Ormós által adományozott anyagon alapuló múzeumhoz és Berkeszi István igazgatóhoz köthető. Õ volt az, aki folyamatosan talpalt pénzért a múzeumegylet tagjainál és Pesten a miniszternél, hogy vásárolhasson helyi művészek alkotásaiból. Mindenhonnan igyekezett begyűjteni a bánsági festők fel-felbukkanó munkáit. Egyértelműen a térség művészetét jellemző múzeum kialakítására törekedett. Emellett a kusza Ormós-hagyatékot is leltárba foglalta, majd 1909-ben megjelentetett egy Temesvári művészek című füzetecskét, amelyben nemzetiségre való tekintet nélkül felsorolja a környéken élt és élő alkotókat, még egy-egy litografált képet is szerepeltet a kiadványban. Azt kell mondjam, ez a könyv a mai napig az ez irányú kutatások alapműve, főleg mert azoknak a műveknek egy jó része, amiket ő még látott, azóta eltűnt, szétszóródott. Szerencsére a következő két utóda – majdnem az 1960-as évekig – töretlenül az ő szellemiségében folytatta a munkát. Sőt, az ilyen irányú törekvések, ha már nem is ennyire egységesen, a rendszerváltásig kitartottak. Ha felbukkant egy-egy fontosabb darab antikváriumban például, akkor Bukarest megvásárolta, és leküldte Temesvárnak. Szóval még akkor is normálisabban működött a rendszer, mint most, pedig nem lehet azt mondani, hogy a hetvenes–nyolcvanas években felvetette volna a szakmát a pénzt. Még a nagyromán időkben is elfogadták a bánsági címkét, ha arról nem is lehetett szó, hogy magyar vagy német.

Azt mondta, Ormós már kicsit megkésve fogott neki a gyűjtésnek. Mikortól beszélhetünk érdemben bánsági festészetről?

Amikor visszafoglalták az Oszmán Birodalomtól a térséget, bizonyára nem jöttek azonnal a művészek, mivel annak ellenére, hogy a vár már Savoyai kezén volt, a törökök pár hetente még megtámadtak egy-egy falut. Így inkább 1750 utánra tehető a megjelenésük. Először mesteremberekként érkeztek, hogy a nemesek palotáiban dolgozzanak. Az igazi nagy nevek csak a következő század elején jelennek meg. Õk pictor academicusok voltak, tehát végeztek iskolát valahol külföldön, jellemzően Bécsben, és ha nem is járták ki mind a hat évet, de hármat igen, ahol csak festészettel foglalkoztak. A műhelyeikben pedig a tehetségesebbjét választották segédeiknek, akik elsajátíthatták tőlük az alapfogásokat. Tehát valamifajta iskola is kialakult.

Kiknek a nevét kell megemlítenünk ebből az időszakból?

Már 1770-ből fennmaradt a Bécsből áttelepült, valószínűleg osztrák származású Wagner Mihály neve, akitől egy aláírt képet dokumentáltan sikerült azonosítanunk. Az ő egyik fia elismert helyi festővé vált az 1800-as évek elejére, hozzá legalább öt fennmaradt képet köthetünk. Vele egy időben működött a tízes–húszas évek legelismertebb művésze, Sava Petrovic szerb festő is, aki az ortodox egyház képeit készítette. A fia is szép reményekkel indul a pályán, de aztán elindult keletre, eljutott Kínába, onnan állítólag Amerikába is, bár ez nem igazolható. Sok volt a vándorfestő is, akik megélhetést keresve a Monarchia belsejéből a végekre vándoroltak szerencsét próbálni, nekik csak a nevük maradt fenn, a munkásságuk nem. Az 1830-as évekre szerez hírnevet a verseci születésű Melegh Gábor, aki 1834-ben, nagyon fiatalon, meg is hal. Az ő műhelyében tanul a vele egyidős, temesvári születésű Brocky Károly, ő elkerül Bécsbe, Párizsba, és végül Angliában a királyi családnak is készít portrékat. Jóval halála után, 1909-ben fedezik fel őt igazán, nagy kiállítássorozatot szerveztek neki, és az elkerül Temesvárra is. Ekkor egy kislányportrét és egy Veronese-másolatot a város megszerez a múzeumnak.

Be tudjuk sorolni ezeket a művészeket valamelyik irányzatba?

Melegh is, Brocky is túlléptek már a klasszicizmuson, és a biedermeierhez tartoztak. Melegh ugye 34 évesen meghal, tehát ő nem is tud annyira kibontakozni. Magyarországon most nagyban keresik a festményeit, ezek többségét nem is lehet azonosítani, mivel nem írta alá őket. Hozzánk a csanádi püspök hagyatékából került tőle néhány darab. Brocky viszont jelentős karriert futott be. Az apja valahonnan osztrák vidékről került ide, ő már Temesváron született és itt magyar iskolát végzett. Ennek ellenére nem vagyunk benne biztosak, hogy jól beszélt magyarul. Ne felejtsük el, ekkor még a német a hivatalos nyelv, tehát ez nem meglepő. Az viszont tény, hogy magyarnak tartotta magát. 1855-ben, mielőtt meghal, végrendeletet készít Londonban, s Kmety György honvéd tábornok és Lázár Vilmos aradi vértanú általa festett portréit, valamint a Veronese-másolatot „hazájára” hagyja. Ez egyértelmű gesztus. Viszont mindegyik megemlített művésznél – nemzetiségre való tekintet nélkül – kézzelfogható az erős bánsági identitás.

Említette, hogy a szisztematikus gyűjtés a századfordulótól nagyjából a hatvanas évekig tartott. Mi történt azután?

Azután szinte kizárólag kortárs anyaggal foglalkoztak, bár fel-felbukkant egy-egy érdekesebb régi munka is, de ritkán. Az ötvenes évek végétől kialakult az a gyakorlat, hogy a megyei, illetve a minisztérium mellett működő intézmények vásároltak a múzeumok részére, azt, amit ők jónak láttak. A gyűjtőknek elvileg bejelentési kötelezettségük volt a birtokokban lévő alkotásokról, de sokan azt csinálták, hogy néhány silányabb művet bejelentettek, a komolyabbakat pedig megtartották maguknak csendben. Magánszemélyek ebben az időben nem is nagyon adtak el. Egyrészt érezték, hogy befektetési szempontból is érdemesebb megtartani a műveket, másrészt a múzeumok nehézkesen mozogtak, valaki bevitt egy eladásra szánt alkotást, és jó esetben is csak nyolc-kilenc hónap múlva kapta meg az ellenértékét. Így maradt a kortárs. Azt sem érték szerint vásárolták, hanem központilag meghirdetett témák szerint: a kollektivizálás huszadik évfordulója, a dák állam 2000 éves fennállásának ünnepe, ilyesmik. Így jutottunk olyan nehezen értelmezhető művekhez, mint például a Tenyészet hőse című alkotás, egy hatalmas grafika, amelyen egy tagbaszakadt havasi férfi a szarvánál fogva tart egy bikát. Nehéz eldönteni, melyikük a hős. Szóval erősen felhígult a művészet, annak ellenére is, hogy egy-egy ilyen bugyuta témánál is előkerült néhány jó grafikus vagy festő. A művészeti egyetem ekkorra már átalakul hároméves pedagógiai főiskolává. A kolozsvári Belle Arte elköltözött, így a tanárok nagy része is elment. Maradt pár nagy név, megrögzött temesváriak, de maximum középiskolai tanárként.

Viszont a hetvenes években elindult a többek között Bertalan István nevével fémjelzett Sigma csoport, amely új művészetfelfogással próbálkozott. Próbálták a különböző tudományágakat, például a kinetikát vagy a hangtant beépíteni a művészetbe. Az ő munkásságuk és hatásuk nagyon jól dokumentáltan szerepel a múzeumban, ami helyes is, de a kapacitáshoz mérve, úgy érzem, némileg fölülreprezentált. Ráadásul azokat a termeket foglalja el, ahol a bánsági gyűjteménynek kellene lennie, amelyet nyolc éve nem sikerül kiállítani, de hát a tárlatszervező jól tudott hatni az igazgatóra, és megkapta a helyet… Erről a szervezetlenségről még sokat lehetne beszélni. Az igazgató íróember, ebből kifolyólag nincs feltétlenül tisztában egy múzeum alapvető funkcióival. Ennek betudhatóan nincs egy egységes, kronológiailag jól felépített állandó kiállítás, de sajnos két-három éves koncepciózus tervek sincsenek. Korábban – még a Bánsági Múzeum részeként – minden évben kiadtunk évkönyvet, de amióta önállóvá vált a szépművészeti, erről szó sincs. Minden nagyobb múzeumban szerveznek tudományos ülésszakot, nálunk még az induló évben sem volt. Nemrég akarták átadni a Pacha utcai szárnyat, de az igazgató végül, nagyon helyesen, nem vette át, mivel több helyen áznak a falak, ki tudja, milyen gombaspórák repkednek a levegőben, szóval nem alkalmas festmények tárolására. Pedig ott végre ki lehetne állítani a bánsági gyűjteményt, valamint azt a színvonalas anyagot, amely román festőket mutat be a 19. század elejétől a két világháború közötti időszakig terjedően. Így legalább állandó kiállítás keretében be lehetne mutatni a gyűjtemény nagy részét. A múzeum belső szervezettsége kaotikus. És ez az igazgatót nem is érdekli. Ha megjelenik egy kortárs művész, akkor annak szervez kiállítást, de hát mi nem galéria vagyunk! A restaurálásra, állandó gyűjteményre szánt pénzek ezekre a kiállításokra mennek el.

Tehát a gyűjtemény legfontosabb része dobozokban porosodik.

Pontosan. A 17. századi ikongyűjtemény, a bánsági gyűjtemény, a két világháború közötti műveket tartalmazó, nagyon érdekes expresszionista jegyeket mutató gyűjtemény mind-mind a raktárban vannak. Ezzel az a baj, hogy ha én elmegyek Nürnbergbe, akkor a nürnbergi festőkre vagyok kíváncsi, és nem a nagy német vagy az olasz alkotásokra. Ebből kifolyólag a Bánságban a bánsági művészet érdekel. Az 1872-ben Ormós által alapított múzeumot Dél-Magyarországi Múzeumnak hívták, ami ezt a tájegységet jelölte. Később a történeti múzeum nevében is a Bánság szó szerepelt. Mikor leváltunk, Temesvári Szépművészeti Múzeum lettünk, ezáltal már az elnevezésben is sokat veszítettünk az eredeti elgondoláshoz képest.