Ahol a Facebook is csődöt mondott

A muzulmán világban Ali partizánjainak csúfolt alavita klán és vezére, Bassár el-Aszad még tartja magát Szíriában, ő az egyedüli világi diktátor a régióban, akit egyelőre nem söpört el a népharag és a nemzetközi közösség ereje. Hogy miért, arra damaszkuszi kalauz segítségével Gál Mária kereste a választ az Erdélyi Riport 2012/15. számában.

Annával tavaly május elején beszéltem először, amikor kezdett komolyra fordulni a szíriai helyzet. Vagy legalábbis kívülről úgy tűnt, hogy őket is utolérte a régióbeli országok sorsa. Õ akkor még optimista volt, váltig bizonygatta, hogy ne vicceljek már, „Szíria más, itt a Facebook-forradalom már csődöt mondott. Februárban itt is Facebookon s Twitteren szervezték a harag napját, de a szervezőkön kívül senki sem jelent meg. Egyelőre csak a mollák próbálnak uszítani, de nem fog összejönni nekik, mert itt sem akkora nyomor nincs, mint Egyiptomban, se nem bohóc az elnök, mint Líbiában, és teljes vallásszabadság van, ami azért ezen a vidéken nagyon fontos. Igaz, hogy a szunnita többséget alaviták vezetik, de ez nem annyira fontos, az embereket az érdekli inkább, hogy nem nyomorognak és békében élhetnek úgy, ahogy akarnak. Damaszkuszban nem esik bántódása egy nőnek akkor sem, ha miniszoknyában jár, akkor sem, ha hidzsábot hord. Nem lesz itt semmi forradalom” – mondta meggyőződéssel.

Hitt abban, hogy a pénteki nagyima után még egy darabig „eltüntetgetnek”, mert az imámok és mollák felhívását nem hagyhatják figyelmen kívül a hívők, de ki fog fulladni az egész. „Szíria az egyetlen ország, ahol legalább annyian vonulnak utcára a vezető mellett, mint ellene, ebből maximum akkor lesz forradalom, ha kívülről besegítenek. De nem fog senki sem beavatkozni. Az arab szomszédoknak elég az ő bajuk, Izrael nem avatkozik be, az öbölbeli monarchiáknak nem érdekük, hogy terjedjen a békétlenség, mert az őket is elérheti. A Nyugat semlegességét pedig biztosítja, hogy az elnök nemcsak hogy Angliában tanult, hanem feleséget is onnan hozott, és köztudottan az európai életvitel meghonosítását erőlteti.” Próbáltam hinni neki, de nem ilyen irányba mozdultak az események. Nem lehet nem látni, hogy az arab forradalmak csak a világi diktatúrákban, az úgy-ahogy szekularizált társadalmakban törtek ki, vagyis kivétel nélkül azokban az országokban, ahol a vezető igenis élvezte Amerika–Európa támogatását. De tagadhatatlanul diktatúrák voltak, erőszakkal fogták vissza az iszlamizálódást, és a terrorizmus elleni harc örve alatt a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték. Az arab tavasz meghirdetett programja pedig saját csapdájába csalta a Nyugatot – egyszerűen nem mondhatott nemet, és nem lesz más választása Szíria esetében sem.

Júliusban személyesen is találkoztunk, de a régi magabiztos Anna helyett egy aggódó, kétségektől gyötört anya jött Európába a gyerekeivel. Érdekes módon, még akkor sem volt teljesen kétségbeesett, Damaszkuszból nézve még mindig távolabbinak tűnt a polgárháború vagy bármiféle fegyveres konfliktus, mint az interneten vagy a televíziók híradásaiból. Az iskola befejeztével azért úgy gondolta, hogy a gyerekekkel hazajön a biztonság kedvéért, és ha netalán komolyra fordul a dolog, akkor természetesen nem mennek vissza az őszi iskolakezdésre. Arab keresztény férje nem tartott velük, merthogy ugyebár „valakinek dolgoznia is kell a családban, mert az arabok is pénzért adják a kenyeret”, de azt ígérte, hogy utánuk jön, ha úgy alakul a helyzet. Szegény Anna két tűz közé került – férje minden nap elmondta, hogy semmi komoly, hazavárja a családját, ő meg a híradásokból egészen mást látott. Hinni kezdett nekem, hogy csupán idő kérdése és pokollá válik az életük, Aszad világi diktatúrája pedig, ami nekik keresztényeknek a zavartalan európai létformát biztosította, előbb vagy utóbb megdől. Augusztusban, amikorra retúrjegyük szólt, már egyértelműen látszott a szomszédos országokban, ahol a forradalmak győztek, hogy az a demokráciának nevezett valami, ami születőben van, nem épp az, amire az addigi viszonylagos damaszkuszi szabadság után vágynának. Mégis veszítettem – visszamentek. Épp akkor indultak el, amikor tényleg kezdett pokollá válni Szíria. Amikor a karácsonyi robbantásos merényletek után sírva jelentkezett, hogy „igazad volt”, nem éreztem elégtételt. „Huszonkét éve élek itt – zokogta –, de úgy látszik, egy élet nem elég ahhoz, hogy megértsd az itteni gondolkodást” – mondta. „Az a piac, ahol robbantottak, azon nem Aszad vagy felesége vásárolt, vagy még nem is mi keresztények. A saját szunnitáikat küldték a másvilágra gondolkodás nélkül. Mit csinálnak majd velünk keresztényekkel, alavitákkal, akik nem álltunk ki a forradalmuk mellett? Felkoncolnak, mint Líbiában a Kadhafi-híveket? Nem mi lőttünk rájuk.” Könnyei, félelmei még mindig nem elegendők ahhoz, hogy a férjét rábírják a menekvésre. Gyerekei nélkül pedig inkább marad, és kivár. Hogy mire, azt még nem tudja. „Mostanában állandóan egy régi utazásunk jut eszembe. Már jó néhány éve éltem itt, amikor a férjem elvitt egy körútra, az országgal ismerkedni. Akkor jártam először és utoljára Hamában és Homszban, abban a két városban, amelyek nevét most mártírvárosként ismerte meg a nagyvilág. Hamába délben érkeztünk, gyönyörű időben. Nyomasztó látvány volt – kihalt utcák, lefüggönyözött ablakok mindenhol. Néhány férfit lehetett látni, a város teljesen kihaltnak tűnt. Homsz is. Nem értettem. A férjem nevetve mesélte, hogy nincs ebben semmi rendkívüli, „csak rend van”: a nőknek otthon a helyük, nincs miért az utcán mászkálniuk. Itt párhuzamosan él az alkotmány, amelyet az Aszad-család rájuk kényszerített, és a saria, amit maguktól vállalnak. Ez nem Damaszkusz, mondta kuncogva, végignézve térdig érő rövidnadrágomon, majd beismerte, hogy ő is hajlamos ezt elfelejteni, különben nem engedett volna ilyen öltözetben errefelé. Jobbnak látta a csomagtartóból kikeresni egy hosszú szoknyámat, és csak azután engedett kiszállni a kocsiból, miután azt nagy nehezen magamra húztam. Akkor azt hittem, túloz, hogy ijesztgethessen. De nem. Aszad apja már egyszer bevette ágyúval és tankokkal, de megváltoztatni nem tudta ezeket a helyeket. Ha győznek, ez lesz mindenhol?” Költőinek tűnik a kérdése, de ő az európai keresztény szemével nézi, nem ugyanazt látja, mint azok, akik életüket áldozzák azért, hogy Homsszá-Hamává váljon egész Szíria.

Ali, a húszéves, négy európai nyelven beszélő egyetemista viszont arab. Igaz, hogy ő is damaszkuszi keresztény, vagyis „Asszad-hívő”, aki vergődik a két kultúra között, mégis „belülről” látja a történteket. Az ortodox nagypénteken (merthogy ők ortodoxok), a 13 hónap konfliktus utáni fegyverszünet első napján beszéltem vele. Nem hisz a békében, sem abban, hogy helyük lesz az új demokráciában, ha győz a forradalom. Õ csomagol, Európába készül, bár tudja, hogy itt „csak egy potenciális terrorista lesz” környezete szemében. De legalább élni fog, ha élve kijut az országból, mondta beletörődve. Különben is, megszokta már, hogy a legjobb barátja is csak az iskola kapujáig ismeri meg. És az érveket is próbálja elfogadni. Akkor még sírt, amikor a fiú, akivel legféltettebb titkait is megosztotta, nem ment el a 16. születésnapjára. Nem engedték el a szülei, mert megtudták, hogy Ali olyan szórakozóhelyre jár, ahol lányok is megfordulnak, és strandon mutogatja magát „meztelen” nőkkel. Aztán elfogadta, hogy ez van. A felkelést is távolról szemlélte, mindaddig, míg az ősszel az Arab Liga kizárta Szíriát. Akkor ment el először tüntetni – Aszad mellett, jelezvén, hogy ők is arabok. Több év után ott látta egykori barátját – a másik oldalon, azok között, akik dobálták és huhogták őket. Nincsenek csodák, nem lesz ebből béke, legközelebb a Ferihegyről hívlak, – mondta beletörődve. Én meg miattuk-általuk, egyre inkább azon kapom magam, hogy egy diktátornak szurkolok, merthogy a csodákban már én sem hiszek.