„Felcsendül bennem a zene”

A tehetséges gyerekeket több generáción át ösztönző munkájukért a megfelelő elismerést meg nem kapó tanárokat, edzőket díjazta a Közösségért Alapítvány és a MOL Románia. Erdély több településén élők kaptak elismerést, köztük a 86 éves kolozsvári GUTTMAN MIHÁLY nyugalmazott zenetanár, akivel Kustán Magyari Attila beszélgetett az Erdélyi Riport 2012/15 számában.

Ön 1926-ban született Petrozsényben, a bányászvárosban. Milyen család, hangulat vette körül gyerekként?

Petrozsény egy nagyon szép városka volt, a nemzetek konglomerátuma: magyarok, románok, németek, osztrákok, lengyelek, csehek, franciák, de még angolok is voltak ott, mert a szénbányászat, valamint a vasútépítés a századfordulón ide vonzotta a szakembereket. Barátság volt a nemzetek között, gyerekként sem éreztük, hogy ki román, ki magyar, egymás nyelvét is megtanultuk. Megértettük azt is, ha az olasz szomszéd bácsinak nem volt jó kedve, és az anyanyelvén szidott minket. Én kereskedőcsaládban nőttem fel, a zeneszeretetem is részben tőlük van, hiszen a családban, bár nem hivatásos zenészként, mindenki játszott valamilyen hangszeren; a katolikus kántor tevékenysége szintén megtette rám a hatását.

A középiskolai éveket már Aradon töltötte; oda hogyan került?

A szülővárosomban a katolikus felekezetnek csak a lányok számára volt fenntartott gimnáziuma. Az egyik nagynéném viszont Aradon volt iskolaigazgató a katolikus főgimnáziumban, ezért oda költöztem, az ötödik osztálytól egészen az érettségiig ott éltem. Egy román iskola magánnövendékeként tartottak számon, mert a gimnáziumunknak nem adták meg a nyilvánossági jogot – 1944-ben a tanítás is megszűnt, így már mint a román líceum tanulója érettségiztem azokkal, akiket a háború nem vitt el. Az iskolai éveim alatt, hála a tanároknak, megtanultam a szép magyar zenét, bevezettek az egyházi zenébe is, orgonálni tanultam. Amikor tehát Kolozsvárra kerültem 1945-ben, és a Móricz Zsigmond Kollégium tagja lettem, valamint az egyetemi kórus és a piarista templom énekkarának vezetője, akkor már fel voltam vértezve mindazzal, ami szükséges volt egy kezdő karnagynak, aki egy megpróbáltatott fiatalság, négyéves kemény, szétszakított ifjúsági élet után ide került, hogy megkezdhesse a második világháború után a romokat újjáépíteni, a társaival együtt.

A zenével párhuzamosan geológiát és csillagászatot is tanult. Mi a háttere ennek az érdekes választásnak?

A szüleim szerették volna, ha más diploma is lenne a zsebemen, ezért a Bolyai Egyetemen beiratkoztam geológiára és csillagászatra. Amikor a diplomámat megkaptam, akkor elküldtem a szüleimnek, és megköszöntem nekik, hogy tanulhattam. Én tudtam, hogy soha nem lesz szükségem rá, de persze mindaz, amit elsajátítottam akkor, az most is az enyém. Az itt és a zeneakadémián eltöltött évek kapcsán az jut eszembe, hogy bizony nem volt elég időm ahhoz, hogy mindent magamba szívjak. Azt is megkérdem ilyenkor, hogy később tulajdonképpen miért is maradtam tanárnak.

1950–58 között a Zeneművészeti Középiskola igazgatójaként tevékenykedett, 1986-ig pedig kamarazenét tanított. Én is felteszem a kérdést: miért választotta a tanítást?

Érdekes dolog az, hogy a megszületendő gyerekek mind csodásak, még akkor is, ha valamilyen testi hibával érkeznének a világra. Valamilyen rejtett tálentum mindegyikükben van, és ezt kell a szüleiknek, vagy ha nekik nem, akkor a tanítóiknak felismerniük és továbbfejleszteniük. Nekem meggyőződésem, hogy ma nem lenne annyi mocsok, ha idejében nevelnék és erkölcsös útra terelnék az ifjúságnak, a zsengének a figyelmét, ha türelemre és erősségre nevelnék őket. Mindig igyekeztem a gyerekek előtt megnyitni nemcsak a zene, hanem az élet szépségét is – mert ez a lényeg, ráébredni arra, hogy az élet szép, a nehézségei ellenére. Visszaemlékszem az ifjúságomra, amikor az elemi iskolákban, a középiskolákban csodálatos kórusok szólaltak meg. 1948 után, amikor az oktatási intézményeket összeházasították, és megszűnt a tulajdonképpeni iskolai nevelés, az énekkarok is eltűntek. Vajon hány év kell még hozzá, hogy ismét talpon legyenek?

A Romániai Magyar Dalosszövetség, amelynek alapító tagja, éppen ezeket az elveszett értékeket hivatott újjáépíteni.

A népdalainkat ma erőszakkal kiszűrjük az emberek szívéből, nem engedjük a gyerekeinket énekelni, mert nem hallgatjuk meg őket – pedig szükségük van rá. Ahogyan Aranka György a magyar nyelvet próbálta megmenteni, ugyanúgy mi Kodály Zoltánnal a magyar kórusművek felhasználásával, a magyar népdallal tettük ugyanezt. Azt pedig, hogy tudtam dolgozni, a családi háttérnek köszönhetem, annak, hogy olyan jó feleséget kaptam, tanár kolléganőmet, Takács Gabriellát. Eszembe jutnak Kodály szavai: nem az a fontos, hogy ki a Nemzeti Opera igazgatója, hanem az, hogy kis falvainkban ki tanítja a zenét. Példaképpen felhozom a Sepsiszentgyörgy melletti csodálatos falut, Rétyet, amely az egész erdélyi fúvószene mozgatója. Az a nagyszerű ember, aki mindezt elindította ott, Kelemen Antal, tavaly novemberben itthagyott minket, de remélem, hogy valaki folytatni tudja a munkáját. Meg szeretném érni, hogy a gyerekkórusok ismét létezzenek az iskolákban, hogy a drága nagymama és szülő ne csak annak örvendjen, hogy az ő kis porontya a színpadon milyen egyéni sikereket ér el, hanem szeresse azt is, hogy egy kórusban énekelt, közösségben. A zenét be kell mutatni az embereknek; hogyha ez megtörtént, akkor meg is szerethetik; ha pedig van bennük tálentum, akkor fontos, hogy műveljék azt. A megismerés, a megszeretés, a vele való foglalkozás: ez a három fő lépés.

Mit tart fontosnak a zenében?

Mindaz a zene, ami lelki megnyugvást, ami örömöt, ami a gyásznak a feloldását jelenti, és ami nem agresszív – mindegy, hogy milyen stílusban, formában szólal meg –, az jó. Mert vannak betyárdalok, vannak siratók, szerelmes dalok, de egyikük sem táplál magában gyilkosságot, agresszivitást. Kapcsoljuk be ma a televíziót, nézzünk egy filmet, és hallgassuk a hozzá kapcsolódó zenét, és érteni fogjuk, hogy miről beszélek. Bennem, ha egy festményre nézek, akkor is felcsendül egy zene, és nem az számít soha, hogy szimfonikus vagy dzsessz, hanem az, hogy milyen színvonalon közvetít.

Négy gyerekkel, tíz unokával és két dédunokával dicsekedhet…

Szerencsére van kire gondolnom. Elnézem az unokáimat: az egyikük építész lesz, a másik nyelvész, van, aki jogász – amikor őt megkérdeztem, hogy miért választja ezt a szakmát, azt felelte, hogy szeretné egyszer az igazságot látni. Milyen naiv!

Mennyire aktív manapság?

Engem három évvel ezelőtt letiltottak arról, hogy énekkart vagy zenekart vezessek, ha akarok még egypár évet élni. A csuda vigye el a dolgomat, megfogadtam az orvos tanácsát! Tavaly még rendbe raktam a kertemet, az idén is elültettem még két-három fát. A minap beszélgettem egy kertésszel, és mondtam neki, hogy szégyellem, ha rendetlen a kertem, de ha az embernek a kabátjáról leszakad egy gomb, azt nem dobja el, hanem visszavarrja. Így vagyok én most a kertemmel: gyerekeimnek, unokáimnak nincs rá idejük. Nekem ez szerelemem volt, hobbim volt, nekem a zöld kell. De már kevés az erőm. Előttem vannak a fiatalok, akikkel együtt énekeltünk, akikkel sokat jelentett az, hogy együtt lehetünk. Amikor körülnézek, látom, hogy ez is elment mellőlem, az is, a tanítványaimat is eltemetem, és a hangversenyre is hiába megyek el, mert a társaimat nem a színpadon látom vagy a zenekari süllyesztőben, hanem leülnek mellém.