Színházi kapitalizmus Lengyelországban

A lengyel színházi progresszió frontvonala már egy jó ideje nem Varsóban vagy Krakkóban, hanem alsó-sziléziai városokban: Wroclawban, Legnicában és Walbrzychben látható. Szerencsém volt: Wroclawban egy hétvégén két Jan Klata-produkcióhoz: a Kasimir és Karolinéhez és Az ígéret földjéhez is hozzájutok. Tamás Pál írása az Erdélyi Riport 2012/213. számából.

Régóta kíváncsi voltam Jan Klatára (képünkön). Nagy lengyel színházcsináló, már egy évtizede meghatározó reformátorként, állandóan ifjú titánként ünneplik. Megkapott minden díjat, amit egy mai kulturális hős megszerezhet. A zongoristáknál és a sakkozóknál léteznek csodagyerekek. Pontosabban, van technika a fiatal, váratlanul érkező tehetségek kiemelésére, ünneplésére, sőt imádatára. E területeken a rendkívüliség elismerése a konformitás részévé válik. Máshol a magaskultúrában azonban nem tudják, hogy az ilyen szabálytalansággal mit is tegyenek. Persze Klata nem hét-, hanem korai huszonévesen lépett a pályára. A 90-es évek legjobb lengyel színházi iskoláiban tanul, utána három meghatározó lengyel rendezőnek is asszisztense. Gyorsan megtanul mindent, amit a pályán akkor össze lehet szedni, és azután messziről is jól kivehető programmal indul. Egyébként egy olyan időszakban, amikor már vagy még nem volt szokás kész programokkal előállni. A színházban sem, de ez a legkevésbé érdekes. Magában a világban sem. S ráadásul, a 2000-es évek elején ugyanebben a szakmában egyszerre indul egy egész csapat (többek között Kleszewska, Jarzyna és Kruszczynski). Rokonok világképeik, hasonlóak színházi modelljeik, nagyjából hasonló korúak, és úgy tűnik, ezt a csapatot kevésbé érdeklik az előző generáció kompromisszumai, és még nem kötötte meg a sajátjait. A publicisztika ezt a lengyel rendezőnemzedéket ekkor „apagyilkosoknak” nevezi.
Klatának voltak varsói, krakkói munkái, de azokból ott szinte semmihez sem lehet hozzáférni. A fesztiválokon látható majd minden produkciója, de ezek zömét vidéki városokban rakta össze, s legfeljebb a színházi szakma fér hozzájuk. Olvasni sokat lehet róluk, látni kevesebbet. Ha jól tudom, Klata-produkciót magyar közönség mind ez idáig csak egyszer, a sepsiszentgyörgyi Reflex Fesztiválon láthatott.
A lengyel színházi progresszió frontvonala már egy jó ideje nem Varsóban vagy Krakkóban, hanem alsó-sziléziai városokban: Wroclawban, Legnicában és Walbrzychben látható.
Szerencsém volt: Wroclawban egy hétvégén két Klata-produkcióhoz: a Kasimir és Karolinéhez és Az ígéret földjéhez is hozzájutok. Az egyik látszólag a harmincas évek válságának idején történik. A világ megroppant. A másodikban a kapitalizmus, persze, a lengyel nemzeti színpadon még éppen épül. Az egyikben minden mikro-mikro. A másikban egyszerre egy egész társadalom épül. A két munka alapszövetében azonban van valami közös. Az ideológiák a történeti leírásokban, vagy inkább a modellekben váltják egymást. Válságban vannak, majd eltűnnek a 19. század klasszikus értékei, a szolidaritás, a vallás és az erkölcs, és jön helyettük az individualizmus, a haladás és a modernitás. Azután látjuk, ez utóbbi is darabjaira hullik, s egyelőre más helyette nincsen. Kinek megható, kinek felháborító naivitása, erről nem akarunk tudomást venni, s megpróbálunk ragaszkodni hozzájuk. Úgy teszünk, mintha még megvolnának, vagy legalábbis nagyjából épek lennének. S most Klata két estén át is bizonyítja, hogy nem. S hogy ezekből nemcsak legfeljebb egy halom színes sztaniolpapír maradt, hanem közben ragaszkodásunkkal mi magunk is nevetségessé váltunk.
Lezajlott az első rendszerváltásos nemzedékcsere. Szerencsére nem úgy, ahogy elképzeltük. Mindenki azt hitte, hogy a 89 után felnőtt első nemzedék, az ezredforduló harmincévesei emlékezetnélküliek lesznek, hogy csak a fogyasztás, az apró technikai örömök, a saját testük és a kis elektronikus játékszerek foglyaivá válnak. Hogy elegük lesz a régió történelmi bölcseiből, és életmódjuk, pénzkereseti technikáik oldaláról meggyőződéses kozmopolitává válnak. Talán át is mentek huszonévesen egy ilyen perióduson, de most már látszik, hogy akik belőlük a lengyel kultúrában egy új generációba összeállnak, nem ilyenek. Nem a régi beszédmódokat használják, de meg tudják fogalmazni úgy a saját szövegeiket, hogy azok az előző generációk kérdéseire is válaszoknak tűnnek. Persze, egy adott korosztály alkotói automatikusan sehol sem tartoznak együtt ma már egy új nagy közös generációhoz. Ehhez elnagyoltak a közös élethelyzetek, és túl parciálisak a programok, de Közép-Európában ismét vannak generációk is. Nálunk mintha kevesebb volna belőlük, a lengyeleknél több. A rendszerváltás után sokan azt hitték, ki kell lépni a regionális történelemből, nem érdekes többé a jobb- és baloldal, és hogy egyszer s mindenkorra le kellene mondani a kínlódás retorikájáról. Hogy már nem vagyunk „posztkommunisták” (bár kommunisták sem voltunk igazán sohasem), hanem „új demokráciák” polgárai. De hamar kiderült, hogy minden generációnak elölről kezdve fel kell építenie saját identitását. Hogy azt készen senkinek sem sikerül átvennie az idősebbektől, és hogy lehet, hogy a retorika elkopott, de mögötte fontos kérdések megmaradtak. Meg kell próbálni újra válaszolni rájuk. Nálunk nemzedéki válasz nem született, és még az a csapat sem látszik, amelyet ilyesmi foglalkoztatna. Lengyelországban megint létezik, harmincas színházi emberek, írók, társadalomkutatók keresik egymást, hálózatosodnak. S eredményeik is kirajzolódnak. A magyar független értelmiség civil világa nagy mozgalmakban, tiltakozó megmozdulásokban, gesztusokban jelent meg az utolsó években. És azokban ki is merült. Alig vannak jobban látható hálózatok, nincs közeg, s félévente rendezett nagygyűléseken nem lehet generációt összeszedni. Vagy legalábbis eddig nem sikerült. Persze, a lengyel kritikai kreativitás sem a levegőből táplálkozik. Ugyan már a színen voltak a varsói újbalos teoretikusok, és rendezőink is túl voltak első önálló munkáikon, de generációt belőlük a Kaczynskiak csináltak. 2006-tól a konzervatív programmal szemben áll össze az egész. Ha úgy tetszik, az ikrek a fiatal független értelmiség negatív apafigurái voltak. Egy kicsit úgy, mint de Gaulle a párizsi májusi hatvannyolcasoknak. Egyébként érdekes, hogy a liberálisok 89-es meghatározó intellektuális jelenléte után a mostani fiatal elitben vannak érdekes új baloldaliak, és igen komoly konzervatívok, de nincs, vagy csak elvétve bukkan elő liberális (történik ez egy alapjában liberális kormányzás éveiben).
Az új lengyel színházi csapat politikai színházat csinál. Klata e tekintetben nem az egyedüli, legfeljebb a többiekénél nagyobb a sajtója. Nem tagadja meg a 89 utáni groteszket és a nyelvi játékokat, de relativizálja. Beépíti eszköztárába. Számunkra szokatlanul szabadon használ 19. századi nemzeti szövegeket. Talán, mert a lengyel irodalomnak több és jobb ilyen szövege van, mint a 19. századi magyarnak? Vagy mert ott folyamatosabbnak tűnnek a „lengyelnek lenni” alapdilemmái. A saját kérdéseink inkább szakadozottak, Lengyelország megerősödött államiságával együtt is valamiként egy akkorihoz hasonló kelet–nyugati geopolitikai erőtérbe hiheti magát. Akkor virtuális középhatalomként, ma valóságosként. A mi 19. századi kérdéseink Trianon után szükségszerűen elvesztek. Visszafordíthatatlanul kis állam lettünk, amelyik sehogy nem tud a nagypapa kabátjától megszabadulni. Ezért nem is szervesülnek a régi szövegek az új környezetbe, s nincsenek a lengyelekhez hasonlóan „örök kérdéseink”. A kapcsolat itt az érzékelt világok között az övékénél sokkal szakadásosabb.
Klatáék hipermodern színházi eszköztára nem nézi le, nem haladja meg, és nem tünteti el a régi kérdéseket. Felfogható lenne egyfajta kísérletként a modernizmus és a tradicionizmus szembeállításának feloldására. Hiszen a modernista is elismerheti, hogy vannak érvényes tradicionista kérdések, és megpróbálhat kezdeni valamit velük. Válaszai modernisták lesznek, de nem földbe akarják döngölni a hagyományt, hanem megpróbálják megérteni, mi kínozza/kínozta a nemzetieket. Inkább terapeuták, nem sebészek.
Egyébként ismerek egy kis helyet Krakkóban, pontosabban a valamikori szocialista Nowa Hután, ahol le lehet adni az elromlott háztartási gépeket. Ott már mindenhonnan kicsúszott kismesterek ezeket megjavítják, és a működő készülékeket fillérekért értékesítik. A maguk helyén ők is szembemennek a régi és az új divatos, modernista szembeállításával.
A tradícióhoz a színháztörténet is kínál kezelési mintákat. A 19. században a klasszikusokat az akkori színpadi mesteremberek maximális szabadsággal méretezték az aktuális közönség igényeihez. Az Othello előadásainak zöme happy enddel, legalábbis kibéküléssel végződött. A Mór és Desdemona tisztázta a félreértéseket, házasságuk folytatódott. Ma a Rómeó és Júliát sokféle értelmezésben játsszák, de olyanról még nem hallottam, ahol a szerelmesek életben maradtak.
Klata egy 2007-es interjúban arról beszél, hogy van radikális politikai üzenete. De az üzenet maga a provokáció, s ez meg azt jelentené, hogy a produkció „beakad” a nézőbe, s az valahogy reagálni kezd. E felfogásban a politikai színháznak nem az jelentené létjogosultságát, hogy „a világban annyi szörnyű dolog történik.” A színház eleve politikai gyakorlat. Persze, nem napi problémákról kell szólnia, de egyfajta villámelvezető azért lehet. Ezen a hétvégén Az ígéret földje volt az enciklopedikus munka. Reymont regénye magyarul is olvasható, máig része a lengyel iskolai programoknak, de már nem kötelező olvasmány. Nem is ismerik igazán. Andrzej Wajda filmet forgatott belőle. Ez Wajda egyik főműve, annak idején minden progresszív lengyel meg is nézte. Klata feldolgozását igazán a Wajda-filmhez mérik. Persze, a küzdelem a Reymont-regénnyel is része az „új válaszok történelmi kérdésekre” sorozatnak. Reymont a híres textilvárosról, Lodzról írt. A lengyel kapitalizmus születéséről van szó, arról, hogy elsősorban németek és zsidók, de mellettük/velük lengyelek is, hogyan rakták össze az új világot. A feldolgozásokból ma már tudjuk, hogy a regényszereplőket hús-vér vállalkozókról mintázták. Reymont kávéházi vagy teázói író volt, s nem szociográfus, de úgy látszik, a kávéházakban sok történet forgott közszájon, amiket Reymont használni tudott. Az eredeti bemutató 2009-ben, egy régi lodzi gyárépületben, nagyot szólt. A mostani előadás az 1840-es évekből származó német pályaudvari épületben, a valamikor breslaui Freiburger Bahnhofban másként működik. Itt már nem Reymontról, hanem a mai közép-európai kapitalizmusról van szó. Az a miénk, vagy mégsem (egészen)? Ha a 19. századi bűnben, mocsokban, önzésben született, és született újra a mostani is a szemünk előtt, akkor várhatunk-e tőle bármilyen megváltást? Ha feltétel nélkül elfogadjuk, nem adjuk-e el lelkünket az ördögnek? S különben is, a kapitalizmus, amelyben a 90-es években annyira reménykedtünk, hogyan viszonyul a nemzethez, az erkölcshöz? És aktuális kifogásaink mennyire tegnapi csalódásainkból, és mennyire az előzményekből, az utolsó rendszerváltás után különösen szenvedélyesen félreértelmezett kapitalizmus-történetből is következnek. Ezekhez képest Klata színházi eszközeinek elfogadása vagy az idegenkedés másodlagos. A kritikusok zöme láthatóan zavarban van. A történelmi-erkölcsi kérdéseket nem meri, nem is tudja feltenni. 2006–2008-ban Klata megnyert minden színházi díjat, klasszikus feldolgozásait a popkultúrából átszivárgott sztárkultuszhoz hasonló figyelem kíséri. Már nem is polgárpukkasztó, mert a 90-es években rövid időre összeállni látszó új közép-európai polgár már minden színházi segítség nélkül kipukkadt. Klata igazi kulturális ikon, s akkor tessék, előad egy hősök nélküli, összevissza tört fabulájú tandrámát, s kapitalizmus-értékeléséhez most nekünk is viszonyulnunk kell. Közben az egykori rendszerváltók nem csak lassan, tétován vallják be, hogy mintha mégis valamilyen bajuk lenne ezzel a kapitalizmussal.
Wroclawban a színházi progresszió törzsközönsége a bemutató után már megnézte a darabot. Ma már nem a beavatottak ülnek itt mellettem, és az egész szembetűnően nekik is nagyon tetszik. Egészségeseket röhögnek. Megfogja őket a látvány, s a különböző lokális tanulságok hűségről, barátságról, vagy annak hiányáról a régi és az új lengyel kapitalizmusban. S arról, hogyan válik felcserélhetővé fizetőeszközként a pénz és a szex. Végül is az értékek megroppanását, a kiszámíthatatlan hidegséget maguk körül ők is érzik naponta, a színháztól függetlenül. Csak erről nem illik beszélni. Vagy talán már illene, de még mindig nincs nyelv hozzá. S most is zavarukban magukon röhögnek, hiszen Klata azt mondja, amit ők látnak/megélnek, az maga a rend. Az, hogy most nagyjából ilyen, azt tudják. De itt az is kiderül, hogy ilyen volt már korábban is. Klatánál nincs nagy átfogó igazság, inkább csak igazságok vannak, és mindegyikhez másmilyen ösvény vezet. És az egész történeten belül is a különböző jelenetekből, irodalmi forgácsokból, közvetlen erotikából és a zenei betétekből (ezeket is Klata jegyzi) különböző sztorikat rakhatunk ki. Valószínűleg egy kicsit mindegyik néző másmilyet. Aki nemzedéki történetet akar, azt kap. Aki drámát a nő erotikus kizsákmányolásáról a (korai?) kapitalizmusban, azt. De kirakható valami az életről és az üzletről mint játékról. Klata inkább filmes, mint színházi narrációt használ.
Reymontot sokan antiszemita könyvként olvasták. A gonosz németek, és főleg a zsidók, megrontják és kizsákmányolják a jó lengyeleket. Később Dmowski, a lengyel jobboldal rasszizmustól sem mentes vezéralakja már azt vetette az író szemére, hogy nem elég antiszemita, hiszen eleve gyengének, csatát vesztőnek, lúzernek ábrázolja a lengyel gyárosokat. Most a Rzeczpospolitát, a jobboldali nemzeti lapot egy interjúban csak az érdekli, hogy Klata kapitalizmusában miért nincsenek etnikai-nemzeti metszetek. „Mert ez engem nem érdekel, és Reymontnál is, legalábbis nekem, másodlagos volt” – magyarázza a rendező. De hát most is a nemzetközi tőke uralkodik felettünk – kesereg a lap. Nem ez számít elsősorban. De igen, ez a fő dolog, magánál elsikkad a lényeg. Nem, a lap téved. És így tovább, egy kolumnán át.