Egy korty könyv Kolozsváron

Négynapos könyvmámorban voltak azok, akik a második Kolozsvári Ünnepi Könyvhét standjait, könyvbemutatóit, előadásait látogatták. A tavalyinál színesebb rendezvénysorozat megmutatta, hogy néhány napra magyar lehet Kolozsvár központja, a könyvek által uralhatja a Mátyás szülőháza előtti teret. Kustán Magyari Attila tudósítása az Erdélyi Riport 2012/23. számából.

A második Kolozsvári Ünnepi Könyvhét zavarba ejtően változatos kínálattal várta a közönséget. Az „Egy korty könyv” mottójú könyvhét szervezőtriója a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az RMDSZ Főtitkársága és a Romániai Magyar Könyves Céh volt, ez utóbbi alelnöke, H. Szabó Gyula szerint a rendezvénysorozat korábbi megálmodója, Supka Géza elképzeléseihez méltó ünnepséget valósítottak meg az idén is. A könyvhét megnyitóján, amely a budapesti Vörösmarty téren zajló központi rendezvénnyel egy időben kezdődött, H. Szabó Gyula azt is elmondta, hogye napokat azoknak ajánlja, akik nem érhették meg az újraindulását. 82 évvel ezelőtt, 1929 májusában szervezték az első ilyen találkozót, Supka Géza újságíró ötlete mentén, aki azt írta, „az évnek egyik napján (…) könyvnap rendeztessék, amely (…) az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában”.
Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia képviseletében azt hangsúlyozta, hogy a nemzeti identitás a kultúrával egyenlő, többek között a könyvvel, azokkal a művekkel, amelyek igazán jól tudnak kérdezni és válaszolni. A könyv éppen ezért hozzáférhető kell legyen – mondta –, az pedig az önkormányzatok, a felelős vezetők feladata, hogy „ne a konyhapénzből kelljen kikoplalni a könyvet”. A tavalyi évhez hasonlóan az idén is kezdeményezte az RMDSZ Főtitkársága a könyvadományozási akciót, így közel 300 könyvet adományoztak a szórvány magyar iskolák támogatására a rendezvényre látogatók.
A Kolozsvár Társaság idén is átadta a Kolozsvár büszkesége kitüntetést, ezúttal Benkő Samu művelődéstörténészt méltatták, valamint a betegsége miatt távol maradó Deák Ferenc grafikust.

Betöltötték a teret A Mátyás-ház előtti tér megtelt könyvekkel. A vásáron hazai és magyarországi kiadók vettek részt, tarka kínálattal. A gyerekek megtalálhatták a színes, igényes kivitelezésű meséskönyveket, az erdélyi közélet iránt érdeklődők a maguk olvasmányait, de filozófia, világirodalom, zene és dokumentumfilm is állt a standokon. A szervezők azoknak is igyekeztek kedvezni, akiknek szűkebb a pénztárcájuk, így naponta „felütötte a fejét” itt-ott egy jelentős kedvezmény, amire lecsaphattak a vásárlók. Időközben zajlott az élet a színpadon és előtte, helyi iskolák, meghívott tánc- és zenekarok roptak és daloltak – felsorolni nehéz volna őket –, kedvcsinálónak pedig két gólyalábas fiatalember sétált a közönség soraiban, megviccelte a csodálkozó gyerekeket vagy a mosolyra szorulókat. A kis tér ritkán üresedett ki, sűrű tömeg nevetett, figyelt, tapsolt, szavalt együtt a királyi szülőház előtt.

Mikor boldog Sziszüphosz? Markó Béla legújabb haiku-kötetét, a Boldog Sziszüphoszt Demény Péter mutatta be, aki a beszélgetés során azt boncolgatta, mi is a haiku, hogyan lehet megtalálni a gyökereit. Kifejtette, véleménye szerint a keletiek különbözőségére világít rá ez a háromsoros, japán eredetű versforma: míg az európai ember a kozmoszban találja meg a teljességet, a keleti népek inkább a természetben, az európai ember terjeszkedésével ellentétben pedig a japán költő a megszabott térben keres. Ezt a szűkre szabott keretet kedveli a szerző, azt a feladatot, hogy meg tudjon felelni a műfaj adta kihívásoknak – ahogy a szonett esetén is.
Mikor boldog Sziszüphosz? Markó elárulta. Miután a követ felgörgette a hegyre, s az visszagurult a földre, Sziszüphosz elindult vissza, hogy újrakezdhesse munkáját. Nem tudni, hogy siet-e, vagy csak éppen ballag, de az biztos, hogy ilyenkor nem figyelnek rá oda az istenek, egyedül van. Ez az a pillanat, amikor ő is boldog lehet. A kötet címadó haikujában ezt úgy foglalta össze: „lépked lefelé / ez az ő ideje s nem / az isteneké”.

Kevés magyar, több magyar A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet köteteiről többek között Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja beszélt, azt részletezve, hogy nem igazán sikerül túllépni azon a megállapításon, miszerint a magyar kisebbséggel, és általában a nemzeti kisebbségekkel, országos vagy európai színtéren egyaránt problémák vannak. „A cél az volna, hogy megtudjuk, mit lehet és kell tenni a helyzet javításáért, ehhez pedig szükség volt külföldi, más nézőpontok szerint működve dolgozó szakemberekkel együttműködni.” A kisebbségkutató intézetnek érdemes kiadni könyveket, mondta, hiszen a kapott eredmények révén a kisebbség problémái könnyebben megismerhetők.
Ezen az úton járnak a Székelyföld szerkesztői is, akik a Székely Könyvtár öt kötetét mutatták be azzal a reménnyel, hogy egy százas sorozat első mérföldköveit tárhatták az érdeklődők elé. Hangsúlyozták, a székelység mivoltának feltárása önismereti kérdés, tévednek azok, akik egyfajta „székelykedésnek”, „góbéskodásnak” ítélik az elkezdett munkát.
A tömbmagyarsággal kapcsolatos kérdésekről a szórvány problémáira helyezte át a fókuszt Gudor Kund Botond magyarigeni református lelkész, aki a Rediviva chartophylax Igeniensis – Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című kötetét ismertette. A háromszáz éve született Bod Péter örökségéről, a magyarigeni kisebbségi lét nehézségeiről beszélt, ez utóbbi kapcsán megjegyezve, hogy a többségben levő román közösségtől magyarigeni munkája során kapott hideget-meleget, de mindig kitűzött célja volt, hogy együtt tudjon működni velük, ha ezt engedik neki. Azt is elmondta, hogy a szórvány- és tömbmagyarság kapcsolata az elmúlt években jelentősen javult, a Fehér megyeiek ugyan még nem ébredtek rá teljes mértékben a mindkét félnek gyümölcsöző kapcsolat jelentőségére, de ő mindent megtesz azért, hogy ez a folyamat felgyorsuljon.

Két Sándor tiszteletére Szombaton Kányádi Sándor tiszteletére közösségi versmondást szerveztek, este pedig Fodor Sándorról emlékeztek meg. Kányádi három versét többtucatnyi ember olvasta, szavalta egyszerre, olyan összhangot teremtve, hogy egy román ajkú érdeklődő azt hitte, imát hall. A Mátyás-napi vásár, a Fekete-piros és a Faragott versike című munkák hangzottak el, a hangszereket ragadó Kaláka együttes pedig további költők megzenésített verseit adta elő, az egybegyűltek nem kis örömére.
A Katolikus Nőszövetség épületében, a Fodor Sándor-emlékesten a nemrég elhunyt író jellemét, szellemét, munkásságát elevenítették fel, a fontosabb mérföldköveket idéző fényképsorozat vetítésével egybekötve. Fodor György piarista konfráter Kovács Sándor főesperes nevében köszöntötte az érdeklődőket, nem Fodor Sándor emléke, hanem személye előtt tisztelegve, hiszen művein keresztül ma is közöttünk van. Jakab Gábor pápai káplán, aki élete utolsó szakaszában az író gondozója volt, tőle hallotta azt a mondást, hogy akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs humora, az mindenre képes, jóságát pedig gyakran tapasztalhatta, Fodor Sándor ugyanis soha senkire nem mondott rosszat, ha véleményt formált. Emlékeit idézte fel Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztője is, aki elmondta, hogy a gyerekek által oly kedvelt író élete 55 évét adta a Napsugárnak úgy, hogy nyugdíjba vonulása után is velük tartott. A Csipikét méltatta, azt ecsetelve, hogy Fodor Sándor mennyire szerette a gyerekekkel való találkozásokat, a kicsik tiszta, őszinte világát, amihez az övé is hasonlított.