Színház született Váradon

2011. 02. 15. 12:10
Színházi berkekben egy ideje már suttogják, végre Nagyváradon is lesz önálló magyar színház. Ennek ellenére meglepetésként érte a város közvéleményét a megyei tanács január végi, kétharmados többséget igénylő döntése: megalakult a Szigligeti Színház nevet viselő önálló intézmény, megszűnt a közös adminisztráció áldatlan állapota. A színház fenntartója, a megyei önkormányzat – egyeztetve a művelődési tárcával – elhatározta, hogy ezentúl két színház működik Nagyváradon: a magyar és a román. A több éve felújítás alatt levő épületet, amely várhatóan ősszel nyitja meg újra kapuit, a korábbi gyakorlatnak megfelelően közösen használja a két színház, s közös lesz a stúdióterem is. Utóbbit a színháztól pár lépésnyire, kihasználatlanul álló egykori Transilvania moziból alakítják ki. A szűkös, előadások rendezésére nagyjából alkalmatlan eddigi stúdióban sem a színészek, sem a közönség nem érzi jól magát. (A helyi román sajtó egyébként etnikai szegregációt kiáltva alaposan hiszterizálta a döntés nyomán a román közvéleményt, a suttogó propaganda szerint az egész román színházat a bábszínházba száműznék. A híreszteléseket maga az új román direktor igyekezett cáfolni, hülyeségnek nevezve őket. Lapzártánkig a prefektus nem foglalt állást az ügyben.)
A jó száz esztendővel ezelőtt kabaréként funkcionáló bábszínház épületét is közösen használja a magyar és a román társulat a Fekete Sas Palota épületegyüttesben.

Három az egyben. A Szigligeti Színház ideiglenesen kinevezett menedzser-igazgatója Czvikker Katalin, aki több Bihar megyei nagyobb rendezvény főszervezője volt az utóbbi időben; nevéhez fűződik a több ízben is megszervezett, ezreket megmozdító Ki mit tud? tehetségkutató verseny. A Szigligeti Társulatot Dimény Levente színművész vezeti, aki pályázattal nyerte el jelenlegi állását. Más a helyzet a bábszínházban és a táncegyüttesben. Ezeket a társulatokat egy-egy megbízott művészeti igazgató irányítja, a Liliput társulatot Lélek Tibor, a Nagyvárad táncegyüttest Kelemen Miklós János.
Egyébként a teljes hivatalos nevén Szigligeti Színház Előadó-művészeti Intézményben három művészeti igazgatói állás van, s ezek betöltésére éppúgy pályázni kell, mint a menedzser-igazgatóira.
„Mindenkor a társulat igényeit vettük figyelembe a művészeti igazgató kiválasztásakor. A menedzser-igazgató dolga is könnyebb, ha a társulat által elfogadott személyiség irányítja a művészeti tevékenységet” – magyarázza Czvikker, aki beszélgetésünk előtt éppen a színház szervezőivel tárgyalt. Mert az előadást el kell adni, ez a szervezők feladata, ők vannak a legközvetlenebb kapcsolatban a közönséggel.
A versenyvizsgákat a megyei tanács kell hogy kiírja. Elsőként a menedzser-igazgatói állásra hirdetnek versenyvizsgát, hiszen ő vezeti az egész intézményt. „Nekem is vizsgáznom kell, ha úgy döntök, hogy szeretném folytatni az elkezdett munkát, hiszen csak ideiglenes, pontosabban a versenyvizsgáig érvényes a kinevezésem. Többen úgy döntöttünk, jó lenne, ha folytatnám, szeretnék megfelelni a többség elvárásainak. Számos jó ötlet, kezdeményezés van, s eljött az ideje, hogy megvalósítsuk őket” – utal a tervekre a menedzser.

Kapocs a számok és a művészet közt. Czvikker Katalin úgy véli, csak olyan személy képes művészeti intézmény vezetésére, akinek van fogalma arról, mit jelent művészekkel dolgozni. „Olyan menedzser nem tud sikeres lenni egy ilyen intézmény élén, aki életében nem dolgozott ebben a közegben. Közönségszervezői múltam, valamint a különféle kulturális rendezvények szervezése, amikor több ezer embernek sikerült örömet szerezni egy-egy műsorral, olyan tapasztalat, ami által tudom, hogy szép, de nagyon nehéz feladat a művészekkel dolgozni. Ezekben a berkekben olyan barátokra tettem szert, s olyan személyiségeket ismerhettem meg, akik meghatározóak az életemre.”
Látszik rajta, hogy szereti a színházat, szereti a művészeket, de ami ennél is fontosabb: tudja, hogy nem szabad korlátozni az alkotói szabadságot. „Az első gyűlésen azzal kezdtem, hogy én gyakorlatias embernek tartom magam, vannak elképzeléseim. Jómagam menedzser vagyok, bár szakosodtam kulturális intézmények működtetésére, de úgy gondolom, a művész életében a szabadsága a legfontosabb. Ha azt elvesszük tőle, az olyan, mintha megöltük volna. Nem óhajtom a művészi szabadságtól megfosztani munkatársaimat. A művészeti tanács feladata, hogy megszabja a művészeti irányt, és az irodalmi titkárral közösen kialakítsa a műsortervet.”
Czvikker Katalin ezt az összetett, három előadó-művészeti ágat magában foglaló intézményt vezeti, menedzseli, gondoskodik az anyagiakról. Egyetlen elvárása a művészi színvonal, amelynek „jelentkeznie kell mind a szakmai elismerésekben, mind a közönségszámban, mind a bevételekben. Sokan elmondták, nem lehet pénzben mérni a művészetet, ezért a művészetet az egész világon támogatják. Azért találták ki a menedzseri feladatkört, hogy próbáljon meg kapocs lenni a csúnya számok és a számokban kifejezhetetlen művészet között. Ezért a menedzsereknek valamilyen fokon érzékelniük kell a művészi közeget.”

Jön-e Szabó K.? A Szigligeti Társulatnál nyílt titok, hogy változik a művészeti igazgató személye. Úgy tudni, Dimény Levente az évad végéig végzi mostani feladatát, utána átadja a helyét Szabó K. Istvánnak, a nemzetközi hírű rendezőnek. „A jelenlegi művészeti igazgató versenyvizsgával nyerte el a beosztását, és ezt mindmáig betölti. Amennyiben szándékában áll lemondani, bizonyára idejében a tudomásomra hozza. A jelenlegi törvények nem engedik meg, hogy külső személyt felvegyünk. Vannak más módszerek, hogy rendezőket, közreműködőket hozzunk a társulathoz, de nem vehetünk fel új alkalmazottakat. Ha lemond a jelenlegi művészeti igazgató, akkor is belső körből nevezhetnénk ki új vezetőt, mivel a törvények nem teszik lehetővé, hogy növeljük az alkalmazottak létszámát – ismerteti a helyzetet a menedzser-igazgató, hozzátéve: – Szabó K. Istvánt a Szigligeti Társulat szinte egyhangú szavazással meghívta a művészeti tanácsba. A következő évadban rendez is előadást, tehát több síkon kerül közelebb a társulathoz.”
Kétségtelen – noha a menedzser-igazgató nem mondja –, hogy a társulat nagy reményeket fűz a rendezőhöz, akiről azt mondják, ahol ő megjelenik, ott igazi művészet születik. Szabó K. István Parti Nagy Lajos Mauzóleum című darabját állította színpadra egy évvel ezelőtt Nagyváradon.

Fesztivál körvonalazódik. Czvikker komoly tervekkel fogott neki a munkának. Szeretné megújítani a rendszert, kevésbé bürokratikussá tenni. Hogy mindenki a magáénak érezze. „Ez a mi magyar színházunk, minden kis darabja közel kell hogy álljon hozzánk. Fel kell építeni ezt az intézményt. Én lehetőséget adok mindenkinek arra, hogy részt vegyen az építkezésben. Szeretném, ha mindenki hozzájárulna az újjáépítéshez, és azt is, hogy mindenki akarata és elképzelése érvényre jusson a nagy egészben, de ebben segítségre van szükségem.”
Úgy véli, közel kell hozni a közönséget és a szakmát a színházhoz. „Fontosnak tartom, hogy a váradi színház jelen legyen a fesztiválokon, megmutassa az előadásait más városokban, sőt, más országokban is, és azt is, hogy a nagyváradi közönség rendszeresen megnézhesse más színházak előadásait. Elképzelhetőnek gondolom, hogy fesztivált rendezzünk Nagyváradon, hiszen az rangot, elismerést jelent a színháznak. Ennek már most le lehetne tenni az alapjait, javasolhatja a művészeti tanács egy seregszemle megszervezését. Ha ez sikeresnek bizonyul, évente vagy kétévente lehetne megrendezni. Nagy előrelépést jelente a színháznak és a városnak is, sőt az egész megyének.”


Társadalmunk antihősöket termel

Egy évvel ezelőtt, első nagyváradi rendezésének bemutatója előtt rajzolta meg Szabó K. István portréját Simon Judit. Alább ennek idézzük egy részletét, melyben színházi ars poeticáját fogalmazza meg a teátrum művészeti tanácsának új tagja.

Általában ő választja meg, mit szeretne színpadra állítani. Úgy véli, ez szerencsésebb, mintha egy bizonyos színmű rendezésére kérnék fel. „Szerencsésebb, ha magam választok témát és alapanyagot az előadáshoz, mert ezáltal jobban figyelek a belső késztetésre, olyan dolgokról beszélhetek, melyek tényleg érdekelnek. Ennek ellenére elfogadtam már olyan felkérést is, ahol nem én választottam a darabot, és akkor a legjobb tudásom szerint törekedtem a művészi színvonalra.” Elmegy, ismerkedik a társulattal, és megpróbál olyan darabot választani, melyet a legjobb feltételek között tud színpadra vinni. „A darabválasztás a társulat összetételéhez, minőségéhez és nem utolsósorban igényeihez is igazodik. Nem lehet bárhol bármit megvalósítani.”
Visszatérve a művészi igazságra, arra, hogy mit szeret leginkább megjeleníteni a színpadon, azt mondja, az emberről szeretne beszélni, róla kíván párbeszédet folytatni a nézőkkel. A tragikomikus helyzetekre fogékony. „Az embert és környezetét kutatom. Társadalmi, történelmi valóságát. Megélési és túlélési lehetőségeit. Örömeit és bánatait.”
Kevésbé hisz abban, hogy a színház képes lenne valamit is megoldani, ezért megelégszik azzal, hogy feltárjon bizonyos léthelyzeteket, a lehető legérzékenyebb módon. Azt viszont a nézőre bízza, hogy megoldást találjon a megmutatott helyzetre. „Én abból indulok ki, hogy a néző legalább olyan értelmes, mint mi. Nem kell feltétlenül megoldásokat sugallni, elég, ha igaz és érzékeny a párbeszéd”.
Szerinte az igazi színház több mint kulturális jelenség, több mint beszélgetőpartner, több mint barát: igazi lelki társ. „Elszomorodunk, vigadunk vagy elgondolkodunk, a színháznak lelki társnak kell lennie.”

*

Noha elmondása szerint nem a közönség dolga színdarabokat olvasni, mégis a laikus, de színházba járó ember észreveszi: napjainkban alig vagy egyáltalán nem íródnak számottevő drámák, tragédiák, nagylélegzetű vígjátékok. A kortárs dramaturgiára a tragikomédia, a groteszk jellemző. Szabó K. szerint azért nem születnek tragédiák, nagyformátumú vígjátékok, mert nincsenek hősök. „A mi társadalmunk inkább antihősöket termel. Ez a világ leszámolt a nagy formátumú példaképekkel. Gyorsan fölülírja, pervertálja a történelemformáló embert, ezáltal nem marad idő a klasszicizálódásra.” Ugyanakkor úgy véli, hogy az átlagember válik a kortárs dráma hősévé, márpedig „az átlagember élete: átlagos, keserédes”.
Ennek ellenére a kortárs dráma izgalmas, széles pályán mozog, hogy csak egy vetületét emeljük ki: a drámai narráciόtόl annak teljes hiányáig. Elmagyarázza, hogy pár évvel ezelőtt erőteljesen beszéltek a posztdramatikus színházról; „a történelem kifulladt, az átrendezések kora következik, a nagy globalizáció, a poszttörténelem. A drámában is leszámolunk az epikával, történettel és történelemmel, itt az ideje a posztdramatikus színháznak”. Szabó K. szerint ez jόl igazodik a mai, „tudathasadásos, a kényszerfeledésbe menekülő, magát újra és újra másképpen feltalálni vágyό ember profiljához. De vajon tényleg le lehet számolni a memóriával azáltal, hogy egységes történelmi tudatra törekszünk? Aligha”. Szerinte egy törésvonal mentén, keresési fázisban van a színház is, akárcsak a társadalom. Mert „úgy érezzük, hogy valamivel leszámoltunk, legalábbis a történelem egy szakaszával, de az új szakasszal még nem tudunk mit kezdeni”. (…)
Azt mondja, nálunk, a nyugati színházi felhozatalhoz viszonyítva, kevés a mozgásszínházi előadás. Meg az avantgárd törekvés. Tulajdonképpen ez is természetes igény: a színházi formák feszegetése, a művészi eszközök reformja. „A színház olyan művészeti tevékenységgé nőtte ki magát, melynek kulcsfogalma az invenció, a kitalálás – mondta Hans-Thies Lehmann, ezáltal azt is értem, hogy ma már elég széles skálán mozog a színházi formanyelv. Verbalitás ide vagy oda, ha egy előadás minőségi produktum, biztosan megtalálja a helyét és közönségét. Nem ragadhatunk le a hagyományos színházcsinálásnál csupán azért, mert az számunkra kényelmes, s mert nem kell magyarázkodni.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!