Színház addig létezik, amíg a közösség kéri

Milyen indíttatásból alakultak a nemzeti színházak? Miként változtatták meg a közönség szerkezetét és a színházhoz való viszonyulást? Merre vezet az ilyen intézmények útja? Minderre SIRATÓ ILDIKÓ színháztörténész, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának vezetője adott választ Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum Egyesület meghívására tartott előadásán.

A 18. században Közép-Európa közösségei különféle intézményeket – így színházakat is – hoznak létre, s ezek egymástól függetlenül kezdenek működni. Nemzet akkor még nem létezett a mai formájában, ezek az intézmények mégis nemzetiek voltak, mert a közösség nyelvén szólaltak meg, a közösség anyagi támogatásával működtek. Idővel megfogalmazták, hogy az igazi nemzeti színháznak milyennek kellene lennie: bizonyos precedensekkel szemben ezeket az intézményeket nem uralkodók alapítják, hanem az érdekegyesítés zászlaja alatt működő országgyűlés, emellett a finanszírozás sem csak a betérő közönség feladata, hanem a közösségé is. A nemzeti színház programjával kapcsolatosan is igyekeztek meghatározni különféle irányvonalakat: bizonyos történelmi korszakokban azt vallották, a nemzeti klasszikusok feldolgozására, a felvilágosodás korának égisze alatt egyfajta népnevelésre van szükség, máskor inkább az európaiságot, a külföldi klasszikust beengedő, nyitott nemzeti kultúrát hangsúlyozták.
Olyan nézetek is napvilágot láttak, hogy az alapítót vagy finanszírozót nem elsősorban a műsor érdekli, hanem a minőség. 1935-ben Németh Antal szabad kezet kapott a Nemzeti Színház átalakítására, a társulathoz olyan embereket szerződtetett, akiket a feladatra megfelelőnek tartott, így fiatalokat, frissen végzetteket, de vidéki színészeket is az intézményhez hívott.
Az iskola és templom mellett a színház egyfajta harmadik tartóoszloppá magasodott, a huszadik század elején azonban érezni lehetett, hogy egész Európában veszített a hatásából. Korábbi szerepét éppen a hanyatlás miatt nehéz ma pontosan megítélnünk, de kijelenthetjük, mondta Sirató Ildikó, hogy ezek az intézmények a társadalom fontos találkozási helyéül szolgáltak. Hozzátette, hogy ezt a szerepet az előző generáció életében a közös témát adó televízió töltötte be, ma pedig többnyire az internetes közösségi oldalak vették át. Arra is kitért, hogy a 20. századtól kezdve a kormányok nagyobb hatalmat képviseltek, mint az országgyűlések, Sirató nézetei szerint azonban kérdés, hogy amikor a kormány hoz létre egy intézményt, akkor nem volna-e demokratikusabb megoldás ezt a feladatkört az országgyűlés kezébe adni.
Magyarországon az egypártrendszer minden színházat államosított, ennélfogva minden intézmény nemzetivé vált. Ennek nemcsak következményei, de eredményei is lettek, az anyagi hátteret például biztosították, a színészek megkapták a fizetésüket, emellett a közönséget is finanszírozta az állam, hiszen alacsony áron be lehetett jutni az előadásokra. A pozitívumok mellett a kérdés sötét oldaláról is érdemes beszélni, az államosítás során a különböző színházi műhelyek, játékstílusok változatossága korlátozódott. A hatvanas években önmagától bomlott fel a korábbi rendszer, bizonyos vidéki intézményekben műhelyek alakultak ki, sikerült az egyéni hangjukat hallatniuk, 1982. január elsején pedig létrejött az első nem állami intézmény, a Katona József Színház.
Végül arra is rátért az előadó, hogy ma kevés nemzeti színház működik még a legmódosabb országokban is, az önállósult társulatoknak pedig saját utakat kell keresniük ahhoz, hogy sikeresen fenntarthassák magukat; ilyenek a városi színházak is, ezeket a helyi közösségek tartják el. Sirató szerint körülbelül 60-70 ezres településre van szükség a finanszírozáshoz – az előadás után ezt a nézetét sikerült cáfolnia néhány felszólalónak, akik kisebb városokban virágzó erdélyi magyar színházak példáját hozták fel. A beszélgetés során abban állapodhattunk meg, hogy amíg a közösség értéket lát az adott intézmények finanszírozásában, addig az erdélyi színházak működése biztosítva lesz.

Kustán Magyari Attila