Szex, halál: élet

A Rómeó és Júlia kiválóan alkalmas arra is, hogy felmérjük: milyen elvárásokkal szembesül a színház, minek akar, s minek nem akar megfelelni. Klasszikusan formabontó előadás született, a kortárs színház felé visszafogott léptekkel közeledő közönség számára. Kudarcaival együtt sikeres, jól sikerült mozzanataival együtt is kudarcos vállalkozás ez a Rómeó és Júlia. Parászka Boróka kritikája.

„Ez nincs is benne” – suttogja két idős hölgy a Porogi Dorka rendezte Rómeó és Júlia alatt, körülöttük hol harsányan röhögő, hol kuncogva izgő-mozgó kamaszok, nyüzsög az egész nézőtér, nehéz követni, mire jutnak a megbotránkozott, felháborodott vagy éppen láthatólag jól szórakozó nézők. Szex, szex és szex: innen indul a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata által színpadra vitt Rómeó és Júlia. A szexus, az erotika, a pornográf burleszk minden szereplőt megérint valahogy, minden jelenetben ott van, minden viszonyt-gesztust magyaráz. Hol apró jelek, utalások révén, hol egyértelmű szimbólumokkal, néha nyersen-direkten, esetenként frivolan-groteszken. Hát ennyi lenne a nagy történet, a szex? – csalódott szembesülés, ámulat, hitetlenség a nézőtéren. „Nem elég shakespeare-i” – mondja egy másik, fiatal néző a lamentáló idős hölgyek mellett, és ismétli többször, hogy mást várt. Mi mást? A nézőtéri beszélgetések nem alkalmasak az esztétikai eszmecserére – nem faggatom, de figyelek. Ezek az elejtett megjegyzések elegendőek arra, hogy követni lehessen, milyen környezetbe hozta el Porogi Dorka a maga Rómeó és Júliáját. Hagyjuk nyitva a kérdést, hogy „elég shakespeare-i” vagy sem, amit látunk.
Marosvásárhelyen még nem játszották ezt a klasszikust, az idei kistermi bemutatónak tehát nagy a jelentősége. Sokféle variációban kiosztható a szereposztás, a férfi-női szerepek aránya, az idős-fiatal karakterek jelenléte teljes társulatot kíván. Sok mindent elmond arról ez a produkció, kinek hol a helye a társulatban, melyek a rejtett színészi tartalékok, melyek a pótolható és a pótolhatatlan hiányok (Marosvásárhelyen például majdhogynem eltűnt az idős generáció a színpadról). A Rómeó és Júlia kiválóan alkalmas arra is, hogy felmérjük: milyen elvárásokkal szembesül a színház, minek akar, és minek nem akar megfelelni. Klasszikusan formabontó előadás született, a kortárs színház felé félénken, visszafogott léptekkel közeledő közönség számára. Kudarcaival együtt sikeres, és jól sikerült mozzanataival együtt is kudarcos vállalkozás ez a Rómeó és Júlia.
Az erdélyi színháztörténet közelmúltja két Rómeó és Júliát is számon tart: egy sepsiszentgyörgyit és egy szatmárit. Mindkét előadás egy-egy jól körülhatárolt (shakespeare-i?) axiómából indult, szintén azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az alkotó közösségek belső relációit és a közönséghez való viszonyát rendezze, értelmezze. A szentgyörgyi a halál-meghalás, a szatmári a szabadság változóját rendelte a szerelmi történethez. Ezáltal lehetett a szerelem lét-kérdés ezekben a produkciókban.
Porogi Dorka a szatmári kiindulóponthoz vitte közelebb a maga verzióját, a szerelem ebben a változatban az én és a másik megvalósítása, beteljesítése. Itt azonban a szerelem az szerelem, sőt mi több, szex. Ezáltal lesz szabadsággá. Minden külön értesítés és értelmezés előtt vagy helyett. Nincs mögöttes, felettes, túl- vagy alábecsült adalékanyag. A szatmári és sepsiszentgyörgyi képletek között félúton, a marosvásárhelyi dramaturgia szerint (tíz évvel az említett produkciók után) – a szerelem szabadság és így élet és halál is. Körkapcsolás.
Bocsárdi előadása kísérlet volt arra, hogy Rómeót és Júliát kivezesse a „vak halál” birodalmából, megkeresse a feltámadás vagy meg-nem-halás színházi (és nem színházi) terét. Ebben az előadásban Rómeó és Júlia sírboltja üresen maradt. Porogi Dorka vállaltan, látványosan, teátrálisan kitölti az élet-halál teret: tündöklő-fényes sírboltban válik elválaszthatatlanná a két szerelmes. A halál ebben a produkcióban nem (csak) bűn, vétek, elbukás, sors, végzet, metafizika, morális következmény. A halál, akárcsak a szerelem, az élők választása. Az élet a halál része, vagy a halál az életé? Mindegy is talán. E marosvásárhelyi Rómeó és Júliának a szereplői aktívan, „élve halnak”: ki-ki maga döfi bele saját kardját a halál-falába, távozik holtában is élőn, öles léptekkel a nézőtérről. Ez az egyik (nehezen kontextualizálható, folytatható) legerősebb gesztusa-rítusa ennek az előadásnak.
Időben a kora hatvanas évek miliőjét idézik Kupás Anna kiváló, gondos arányérzékkel stilizált jelmezei (különös tekintettel a női szereplők ruhájára), pontosan hozzák a szexuális forradalom előtti idők feszültségeit. Az elfojtás és vágykeltés különös robbanóelegyét. Olyan erős női karakterek születnek (részint formailag, részint színészileg), hogy ezt az előadást egyértelműen a vággyal ápoló és gyilkoló nők viszik: Lady Montague (Berekméri Katalin), Lady Capulet (Tompa Klára), Dajka (B. Fülöp Erzsébet) nagyasszonyok, agresszorok és komikák. Ki-ki a maga helyén. Júlia kamaszos-karcos nőkezdemény, Gecse Ramóna sem azt a naivát hozza, akit tőle a marosvásárhelyi közönség az utóbbi években megszokhatott. Fekete, egyenes vonalú kosztümjében kilóg a nő-sorból, nem talál bele a megadott mintákba, formákba. Most tanulja – a mit is? Szerelmet, szexet? Vonzásokat és taszításokat? Azt, ami a ruhák alatt vagy fölött van? Ezt a valamit, ami férfiak és nők között, nők és nők, férfiak és férfiak – emberek között van, ezt a mindent kézikönyvben kapja kézhez. Az előadás, Júlia és Rómeó története – tanulási folyamat.
Ki- és megtanulható-e a lecke? Minden látható lesz az előadás folyamán, és mindennek a visszája is. A férfiak kettős szereposztásban lépnek színre, „jók” is, „rosszak” is, bűnösök, ártatlanok egyszerre. Választás (gondolkodás – mondaná az eléggé shakespeare-i Shakespeare) kérdése az élet, a halál, a jó, a rossz. Így idézheti meg ugyanaz az ember Tybaltot, Lőrinc barátot és a Patikust (László Csaba), ezért hozhatja Mercutiót és Párisz figuráját egyaránt Bányai Kelemen Barna. A rendező elévülhetetlen érdeme, hogy színészei többarcúságukban hiteles, erős, szuggesztív karakterek. László Csaba (Gecse Ramónához hasonlóan) ebben a produkcióban levetkőzi az utóbbi években makacsul nyomába szegődő modorosságot, a modorosságból eredő beszédhibáit: egészen megejtő, hogyan születik újjá a profi színészvezetés nyomán a színész. A Rómeót játszó Bartha László Zsolt az erős nők, a tudatosan összekomponált, ellenpontozott férfikarakterek között egyszerű, minimál-eszközökkel felépített figurát hoz. És ettől jó. Szórakoztatóan könnyű, és drámaian lendületes. Nem több, nem kevesebb, mint az önmagát ösztöneivel, indulataival együtt kereső ember, aki úgy él, hogy belehal saját választásába. Addig él, amíg lehet. És úgy hal, ahogy lehet.
Kupás Anna puritán terében (két, a nézőtérrel szemben lévő bejáratot összekötő U alakú palló-rendszer, középen ágy-asztal-színpad?) jelről jelre halad a játék. Kellék alig, néhány kecses, a hatvanas évek ruháihoz korban-stílusban illő bárszék teremt atmoszférát a tragikus mulatsághoz. Az előadás tétje, hogy sikerül-e jelről jelre haladni. Hogy valóban végig lehet-e menni az élet-szex-halál úton. Nem, nincs minden jel a helyén, nem követhető végig a tanulási folyamat. A bejárt út sem teljes, vannak ugrások, ritmushibák, térvesztések. Az sincs előkészítve, ahogyan az egyszerű jelekkel operáló minimalista színpad látványszínházzá válik és előbukkan a mindent beragyogó, mindennek értelmet és véget adó kripta.
Sok oka lehet annak, miért befejezetlen, helyenként széteső ez a produkció. Kérdezhetnénk, miért a kisszínpadon, miért csak a fiatal és a fiatal-közép generációval mutatták be a Rómeó és Júliát. Felhozhatnánk sok apró, helyi érdekű elégedetlenséget. A néző feladata azonban nem az, hogy a sikertelenség okait firtassa. Az idei évadban a marosvásárhelyiek számára ez a Porogi-Shakespeare adatott.

Fotók: Rab Zoltán