SPOT Fesztivál – hetedszer is

Nyár óta tudni, idén sem marad SPOT Fesztivál nélkül Nagykároly, az örömhírt maga a főszervező, SARVADI PAUL jelentette be a Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiválján, 80 kilométernyi triciklizés után, ezzel az antréval is kellő figyelmet biztosítva a hírnek. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Tegye fel a kezét, aki konkrét erőfeszítéseket tett már életében, hogy egy színházi fesztiválon nézőként részt vehessen! Gondolom, kevés mancs lendül a magasba, és nem csak azért, mert újságolvasás közben otthon, egyedül vagy egy kávézóban, munkahelyen szokatlan lenne ilyet művelni. Ha őszinték vagyunk, önmagukban a színházi fesztiválok is nehezen tudnak megélni, ha a szakma nem tartja fontosnak megjelenni rajtuk presztízsből avagy megszokásból, illetve nem tudják bizonyítani létjogosultságukat befutott húzónevek felmutatásával a közönség felé. Ezen a nyomvonalon továbbhaladva, egy soknapos dzsemborival próbálkozni – definíció szerint – nyeretlen színészpalántákra építve (jöjjenek bármilyen neves intézményekből), látványos terülj-terülj asztalkám nélkül egy húszezres szatmári kisvárosban, nagyjából olyan, mintha az ember izomból nekirohanna a falnak: koponya reccsen, aztán rövid lábadozás után szépen visszaáll a sorba, és bágyadt mosollyal igyekszik lépteit az előtte csoszogó sarokhoz igazítani, eszébe sem jut többet az ilyesmi.

Károly, ködben A SPOT viszont rácáfol a fenti eszmefuttatásra, hisz november 18. és 24. között hetedik kiadását élte meg, és a helyi sajtóban nyomon követhető nehézségek ellenére, köszöni szépen, úgy néz ki, jól van, sőt, fejlődik. Idén a romániai és a szomszédos országokbeli színészképző intézmények mellett a német Academia Athanor, a Hochschule der Künste Bern, illetve a londoni Theatre of Posteroticism is képviseltették magukat, erősen kiemelve a nemzetközi jelzőt, illetve koncertek, kiállítások, gyermekelőadások is színesítették a programot.
Tavaly a közepe táján kapcsolódtam be a fesztivál életébe, idén a nyitónapon volt szerencsém tiszteletemet tenni Nagykárolyban, az utazás viszont kísértetiesen hasonlít a múltkorihoz: kásás köd tapicskol a tájon. Ezért aztán tíz perces késéssel toppanok be a Károlyi-kastély lovagtermébe, ahol az ötletgazda-főszervező Sarvadi Paul már nagyban a nyitóbeszédét tartja, céglogós munkásoverállban és hozzá illő, másik márkát hirdető kabátban. Mikor később rákérdezek, mosolyogva közli, hogy ezek a támogató cégek egyenruhái, egész hétre való kollekciót sikerült beszereznie, így szeretne köszönetet mondani a szponzoroknak. Amellett, hogy ügyes reklámfogás, ami remélhetőleg növelni fogja jövőre a szívmelengetően szemtelen megoldásokra nyitott cégek támogatási hajlandóságát, bizonyára szól kicsit a városnak is, mely az utolsó pillanatban a kért költségvetésnek csak a felét ítélte meg a már kihirdetett programnak, illetve a kulturális sport- és turisztikai bizottságnak, melynek tagjai szerint túl sok munka terhelődik rájuk a fesztivállal kapcsolatosan bokros teendőik közepette. Megengedem, a gesztushoz kapcsolt konnotációkat csak a burjánzó újságírói képzelet szülte (a főszervező ezekről már nem tesz említést), de a nyitóbeszédekből is megmutatkozni látszik, hogy közte és a város között van hozzáállásbeli különbség.

Sarvadi hangsúlyozza, az idei fesztivál legfőbb feladatának azt tartja, hogy a hazai és a nemzetközi művészek, a közönség, és a városi döntéshozók találkozásai termékeny ötleteket, konkrét projekt-csírákat teremjenek az éppen felújítás alatt álló, négy év szünet után újrainduló nagykárolyi színház számára, mely akár az itt egymásra találó egyetemek nemzetközi koprodukcióinak is helyet adhatna befogadóként, Romániában egyedülálló módon.

Azért hívta meg a programba az egy egész végzős osztály leigazolásával idén indult zentai színház művészeit is, hogy tapasztalataikkal ezt az ügyet segíthessék. Kovács Jenő polgármester ünnepélyes szavai viszont nem utalnak arra, hogy hasonló víziók kínoznák, szívélyesen üdvözli az egybegyűlteket, majd bocsánatot kér, hogy mérnökemberként nincs túl sok kapcsolódási pontja a művészethez, de örül a sok látogatónak, akiknek persze jó szórakozást kíván. A lényeg persze az, hogy az idei program is elstartolt, méghozzá sikeresen.
Miközben a kastélytól az előadások nagy részének helyszínére, a Iuliu Maniu Szakkolégium sporttermébe baktatok, kezdek másként viszonyulni a ködhöz: akár a fesztivál védjegyévé is válhatna. Erősen metaforikus, ahogy az ember egyik lámpától a másikig botorkálva végül eljut egy kietlen telken eldugott épületben felállított színpadig: mintha a hétköznapok magunk kavarta katyvaszában, nagy hirtelen tiszta forrásra bukkannánk, mi a színház, ha nem ez?
Hamar észreveszem az előrelépést tavalyhoz képest: egyrészt sikerült megoldani a fűtésproblémákat, kellemes meleg fogad, másrészt már van raklapokból és dobozokból összeállított hangulatos büfé is, ahol két előadás között megpihenhet a nép.

Ionesco és Gogol Az első előadást visszatérő vendégek jegyzik: a németországi Athanor Akademie növendékei és egyik tanáruk Ionesco A lecke című darabjával lépnek színpadra. Előzetesen kicsit félek, Ionesco remekművét utoljára az Örkény Isván Színházban láttam Budapesten, Ascher rendezésben Gállfi Lászlóval, Pogány Judittal és Járó Zsuzsával, szóval vannak elvárásaim, ráadásul az előadás nyelve német, fordítás nincs, komoly próbatétel, valaha ment, de ma már csak gagyogom. Természetesen így lehetetlen korrekt véleményt mondani, mindenesetre nagyon érdekes, ahogy jelen körülmények között hogy tolódnak el a hangsúlyok. Például önmagában a díszlet hosszú ideig leköt: fémes felületek, amelyeken a rendezés elég tudatosan eljátszik a tényleges tükröződésekkel, hol aláhúzza az előadás párhuzamosan mozgó síkjait, hol vizuálisan is belepancsol egyet a nézőben felépülő rendszerbe. Valóban tanár és diák játszik együtt, ennek a helyzetnek is átjön a zamata, érdekes, hogy némi erotikát is csempésznek bele (sieben und ein? acht, acht, acht), még fordítás sem kell hozzá, ki is játsszák rendesen. Itt mintha Marie nem anyapótló házvezetőnő lenne, hanem inkább feleség, aki az eseményeket irányítja, bár lehet, mindkettő benne van, a fiatal színésznő végig mindennapos terhes kismamának van kitömve, először ősz parókában, aztán anélkül, de ezt már nem sikerül megfejteni.
Kis szünet után – a fesztivál szereplőinek Paul vacsorát oszt, dobozban, zsákból, a többiek csak simán büféznek – kezdődik egy egyéni műsor Gogol Egy őrült naplójából Craiováról. Tavaly nem voltam tőlük elragadtatva, ez az előadás viszont remek. A hallgató – sajnos még internetről sem tudom kideríteni a nevét – sokszor elindul veszélyes, közhelyekkel mérgezett nyaktilók felé, aztán elegánsan irányt vált, sok kreativitásról téve tanúbizonyságot remek színészi ötletek kibontása közben.

A színpad egyszerű, a két díszletelem – egy íróasztal, és a zuhanyként funkcionáló, nagyra nőtt festőállványra (keresztre) feszített bádogkanna – szépen kijelölik Popriscsin téveszmék birodalmán keresztül vezető útját a kishivatalnoki léttől a spanyol inkvizícióig.

Megijedek, amikor a színésznövendék hamar gatyára vetkőzik, majd tintát ken az arcára, de szerencsére nem lesz belőle öncélúan meztelen, vödörbeürítő, hajtépő „igazi művészet”, hanem lassú építkezés. Az ingből először kutyabőr lesz, az öngyilkosság lehetőségét rejtő kötélhurokból farok, az arcra festett csíkokból pofa, és már kész is a saját farkát kergető kutya, majd az ingből tóga lesz, ahogy Popriscsin eljut a spanyol királyi trónra, persze csak képzeletben, végül pedig –tán halotti – lepel a feszület alatt kucorgó reményvesztett emberen. Egyetlen dolog zavar: oldalsó díszletelemek hiányában az akusztika még rosszabb, mint az előző produkció esetében, sokszor nem hallani-érteni a szöveget. Tényleg nagy már a SPOT ahhoz, hogy egy ember csinálja, aki persze, hogy nem tud megoldani mindent, bár a nomád bájt sem szabadna feláldozni a profizmus oltárán, komoly dilemma…

Csiga Eugeniával Újra a ködben, a program szerint a sportcsarnokban lenne a Zentai Magyar Kamaraszínház frissen végzett színészeiből verbuválódott Csiga zenekar koncertje, de valamilyen okból áttevődött a kultúrházba. A fiatalok előrebocsátják, hogy hivatásuk mellett csak hobbiból zenélnek, így fogadjuk a produkciót. Természetesen a műsor – lévén szó bár kezdő, de mégis profi színpadi emberekről – jócskán szétfeszíti a „műkedvelő” jelző szabta kereteket, de azért látszik, hogy a zenekar, amennyiben folytatják, még van hová fejlődjön, például akár olyasmivé, mint a szintén színészekből álló, a fesztiválon két nappal később vendégszereplő, népi punkként definiált Eugenia tánczenekar. Ehhez mondjuk, érdemes lenne a repertoáron szűkíteni, a 24 szám között van József Attila, saját szerzemény és magyar kemény rock is, vagy pedig ezekre jobban ráeresztve az emésztőnedveket csigazenekarosabbra kéne formálni őket.

Persze nem is ez a lényeg, a hangulat remek, még úgy is, hogy a közönség soraiban körbejáró rejtélyes módon előkerült pálinkás butykost kénytelen vagyok érintetlenül továbbadni, mivel még éjjel vissza kell érkeznem Váradra.

Az ezzel kapcsolatos diszkomfort érzetem csak fokozódik, amikor a program lejártával átnézek a termálstrand mellett tartott fesztiválrésztvevőknek fenntartott, fürdőzéssel és malátalevezgetéssel egybekötött rendezvényére, szívesen bekapcsolódnék, de már prüszköl a céges paripa a parkolóban.
Tavaly valahogy finnyásabb, öregesebb hangulatban érkeztem, immunisabban a fesztivál varázsára, most viszont telibe kap.
Egész egyszerűen jó lenne egy egész hetet eltölteni olyan emberek között, akik még töretlen hittel gondolkodnak színházról Európa különböző szegleteiben, hátha fő már valami kísérleti gyógyszer krónikus nyavalyáinkra az ifjú színházcsinálók lombikjaiban, vagy csak érezni, hogy nem is vagyunk annyira begyöpösödöttek, mint azt a hétköznapok némelyike sugallaná, hisz a kontinensek még mindig izzó lávatengeren csónakáznak föl s alá a vén golyóbison.