Serena in X-tremis – egyensúlybillenés rockzenére

A 2013-2014-es évad különösen termékeny volt a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Kilenc bemutatót tartottak, a zömében kísérleti előadások a körülöttünk zajló hétköznapi társadalmi élet felé fordítják tekintetünket, illetve a zene és a képzőművészet irányába is nyitnak. Az évadzáró ősbemutató, a Serena in X-tremis a tébolyból való visszatérés kísérleteként ragadható meg. Szabó Réka kritikája.

Ha az ember belép valahová, lehetősége van kilépésre, tehát újrakezdésre is. Valahogy ebben a felismerés-történetben ragadható meg leginkább Albu István újabb rendezése a Serena in X-tremis. Ellentmond a Boleroban kialakuló lemondó, reflexív, önelemző elbeszélésmódról és a szélsőségig feszíti a szereplők megformálását. Serena (Sigmond Rita) egy nagyon tehetséges, fiatal hajléktalan lány, aki képességeinek tudatában van, viszont tehetetlen, hiszen senki sem támogatja, nincs aki peremre szorult helyzetéből kimenekítse. A városi aluljáróban –, amelyet a díszlet valósághűen visszaad (Tenkei Tibor munkája) – a graffitivel dekorált falak között itt-ott felbukkan egy-egy plazmaképernyő is, amelyen a nélkülöző tehetség sóváran követheti a popsztároknak a médiában, mára már rituálisnak mondható körülrajongását. Egyre inkább tudatosul benne, hogy az a képesség, amivel ő rendelkezik, messze túlmutat riválisán, Bostonon (Vatány Zsolt), akiben egyértelműen felismerhetjük akár az idei év Eurovíziós dalfesztiváljának győztesét, Conchita Wurst énekest, „a szakállas osztrák nőt”, ahogyan személyét az internetes kereső legelső magyar szócikke elemzi. Serena kap egy lehetőséget Poptól (Váta Lóránd), az ugyancsak médiasztár, lelki térítőtől, sorsának megváltoztatására, amelyet a lány szó nélkül elfogad. Cserébe viszont lelkét kell odaadnia „menedzserének”, ugyanúgy, ahogyan azt Boston is tette annak idején. Albu István rendező szerint a Serena in X-tremis arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi vezetheti az embert oda, hogy feladja saját hitét, önmagát, és ez az önfeladás milyen változásokat idéz elő az egyénben. Az előadásban éles kritika fogalmazódik meg a mainstream kultúra, illetve a másság lehetőségei ellen. A produkció inkább kirekesztő, mint kérdésfeltevő magatartást mutat.

Az egysíkúság okai Könnyen felismerhető a történetben a fausti legenda, az ördögnek eladott lélek, az árnyék, a tudás, az élet gyönyöreinek megismerése fejében. Magunkévá tenni a vágyott életet, kiszállni a hétköznapokból, a nincstelenségből bármi áron, énekli Serena. Aktuális lehet ez a történet mind témájában, mind látványvilágában, mind pedig a kortárs mainstream zenei műfajok megnyilvánulásában. Sokunk számára messzi világnak tűnik ez, holott itt zajlik körülöttünk, a tévében, rádióban, fesztiválszínpadjainkon, közintézményeinkben. A Theodore Shankkel tollából származó darabjához Stephanie Robinson szerzett kortárs pop-rock zenét, amelyet élőben a kolozsvári színház színész zenekara, a Loose Neckties Society szólaltat meg.

Talán nem tűnne annyira egyszerűnek és sekélyesnek ez a musical, ha nem derülne ki, melyik vonal a fontosabb: az elmondott történet (ha már van), annak színpadi adaptációja, vagy a zenei megvalósítás.

A produkció viszont koncertelőadás, ami, ha a Serena előadást tekintjük, már a zenés színházat is eltávolítja az úgynevezett színházitól: a színpadi környezetet csak kelléknek tekinti ahhoz, hogy a produkció zeneileg megvalósulhasson. Megszűnik az egységességre törekvés, kibillen az a művészeti ágak közötti egyensúly, amelyre a kortárs színház törekszik, egysíkúvá válik az előadás. A nézőnek nem marad választási lehetősége, hogy melyik síkot kövesse.

A zene javára megszűnt a valósnak beállított történet jelentősége, önreflexív hatása, olyan színházi helyzetté alakult ki, melyből inkább kiszorult, mint bennfentesévé vált a befogadó. Az elhalványuló külső cselekmény igencsak sekélyesen problematizál. Még akkor is, ha az előadás tere elég képlékeny ahhoz, hogy a transzcendens és immanens által emberi és isteni világokat jelenítsen meg, elénk tárva a képmutató vallási képviselő isteniként elfogadott környezetét, amely már semmiben sem különbözik a megalkuvó földitől.

Hozzáöltöztek a pop-rockhoz Bár sikerrel ugorja át az előadás az időhöz kötött színpadi konvenciókat, nem adatik meg a nézőnek az a felszabadító lehetőség, hogy önállóan szelektálhasson az időtlenség kínálta történeti-filozofikus gazdagságból. Mit tudsz kezdeni magaddal, ha eléred a várva várt hírnevet? Mi történik, amikor zsarolások áldozatává válsz? Mit viszel magaddal a túlvilágra? Van-e túlvilág, ha kioltod a saját életed? A színészzenekar egyedisége, akárcsak Serena és a többi szereplőé, nem történetbeli vagy helyzetbeli magatartásában, a túltelítettségben rejlik, hanem főként jelmezeiben és gesztusaiban, „junkie” magatartásában extrém: „hozzáöltöznek” a pop-rock kultúrához, felismerjük bennük bármely kortárs együttes irányt szabó attitűdjét.

Feltehetőleg abban rejlik a csel, hogy nincs itt a színpadon semmiféle többlet, ahogy sok esetben a saját tereinkben sincsen. Az lehet a kérdés, hogy ma már miért csak a médiában bízunk, holott az generálja a kulturális felejtést. Ha a közvetítő eszköz nem több, mint látszat, akkor pusztán megnyugtat és törli a gondolkodás lehetőségét. Ha egy színházi produkció nem több mint látszat, ugyanezt teszi. És nem ad lehetőséget a kilépésre. Pedig a lépéseknek ott egészen más a súlya.