Romokból otthont teremteni

A Romok igaz menedék című előadást Samuel Beckett művei ihlették, pontosabban a Nélküliség (Lesness) című prózavers és a Játék (Play) című darab, de nem beszélhetünk egy vagy két bizonyos mű hangulatának, témájának felidézéséről. Annál többről van szó. Szabó Réka írása a Kolozsvári Magyar Állami Színház előadásáról.

A Romok igaz menedék című előadást Samuel Beckett művei ihlették, pontosabban a Nélküliség (Lesness) című prózavers és a Játék (Play) című darab, de nem beszélhetünk egy vagy két bizonyos mű hangulatának, témájának felidézéséről. Annál többről van szó. Beckett emlékéről, szelleméről, arról, hogy ma már nem elég a nyelvről beszélni, és nyelvet beszélni, túl kell lépni annak határait, észre kell venni, hogy a nyelv is csak egy korlát, „valami”, ami „valamitől” elválaszt bennünket. Hogy mi van a feltört struktúra mögött, azt próbálja a néző fejtegetni az egyórányi előadásban, három szereplővel. Albert Csilla, Györgyjakab Enikő és Sinkó Ferenc improvizációs játéka alkotja meg a becketti tájat, elhagyva a nyelvet, egy másik világban megébredve. Az előadás eredeti címe angol nyelven Ruins True, táncelőadás, melyet 2010-ben mutattak be a San Diegó-i Sushi Kortárs Előadói és Vizuális Művészetek terében, tehát a kolozsvári Romok produkció egy második, magyar színészekkel, rekonstruktív attitűddel előadott változat.

Újszülött mozdulatok közt Milyen lehet az (vagy éppen ez!) a másik világ, mely sivár, kietlen, kopár környezetet imitál a színpadon? Ebben az összedőlt világban igyekszik életre kelni a három vegetáló, primitív alak, mintha a Godot-ra várva szereplőivel találkoznánk, akik az emberiség pusztulásának állapotát keltik. Nem eldönthető, hogy amit látunk, az végső vagy kezdeti állapot. Kopár és eszköztelen, riasztó és mégis kíváncsiságot keltő a homokszínű üres térben a kalapács, vödör, tolószék, létra, kalap, kabát. Ismét Godot motívumai. Kívülről érkező, életjelet kereső, jelző fülsiketítően sípoló hangra fel-fellélegeznek a földön, létrán, tolószékben elnyúló szereplők mindaddig, amíg erőre nem kapnak és el nem indulnak felfedezni e szimbolikus tárgyakat. Ahogy az említett drámában Estragon, úgy húzza a cipőt föl-le Sinkó Ferenc, majd Györgyjakab Enikő. Felváltva, hol a cipővel bajlódnak, hol pedig a kalappal. A színtér majdnem üres, így különösebb cselekmény híján a kellékeknek nagyobb szerep jut: ezekkel szöszmötölnek, játszanak, ezek a tárgyak elevenítenek föl bennük emlékdarabkákat, éppen ezért ezek okozzák vesztüket. A tárgyak a kapcsolódási pontok. Nincs diskurzus, de van meditáció, gesztus, ritmus és hang, mely inkább hallgatás. A három szereplő az előadás első negyedében nem veszi észre egymást, elhaladnak egymás mellett, saját magukkal törődnek, önmagukkal ismerkednek, önmagukat és terüket fedezik föl, tapogatják, mint valami újszülöttek, annak ellenére, hogy torzak, véglények, egyéniség nélküliek, otthontalanok. E sok újszülött mozdulat között rejtve fellelhetők a szándékos, erős, gépies mozdulatok is, egy-egy gesztus, melyből a magányosság olvasható ki, menetelés, táncmozdulat, majd hirtelen megszűnik a mozgás, és egy másodperc múlva minden kezdődik elölről. Élnek. Pulzusuk verését szinte halljuk a színpadra áradó, testből kibocsátott hangokból, de mégis, mintha nem hús-vér emberek lennének, csak szimbolikus alakok: az arcok mindvégig rezzenéstelenek, szinte a sziklás háttér részének tűnnek.

Gesztusokból kiolvasható A cselekménytelenség, a folytonos ismétlődések ellenére egy cselekményesnek nevezhető szál alkotja az előadás magvát. A szereplők magukhoz térnek. Felfedezik árnyékukat, észreveszik egymást, egymás testét. Nincs köztük igazi kommunikáció, nincs párbeszéd, csak testükkel kommunikálnak. Két nő és egy férfi. A Játék című dráma szereplői talán, hiszen a kapcsolatlétesítésből szerelem lesz, előbb egyik, majd másik nővel létesít kapcsolatot a férfi, aki aztán az igazi konfliktust provokálja ki. De mindezt csak sejti a néző. Az improvizációból kirajzolódó szerelemjelenet maga a megváltás, a kalap a nő ruhája alá kerül, talán még képes emberéletet kínálni, gyermeket szülni a világnak. Aztán a csalódás, féltékenység okozta intenzív, agresszív mozdulatok az elkárhozás, sőt, néha az öngyilkosság gondolatát is megrajzolják. A darab tragikumát a szereplők bohóc magatartása erősíti föl, ugyanakkor a komikus szituációk, apró, gesztusokból jól kiolvasható nevetséges félreértések feloldják a feszült helyzeteket. Ezekben a helyzetekben a szereplők mégis a remény-reményvesztettség, illúzió-realitás szembesülést érzékelik, melyet felerősít a nem narratív, hanem repetitív jellegű zene is. A primitív környezetnek, életmódnak és figuráknak megfelelően a bohóctréfák poénjai mozdítják előre az előadás cselekményszálát.

Átlépni a pátoszt A „hősök” próbálnak valamiféle érzelmet/értelmet adni az életüknek, próbálnak párokba rendeződni, de ebben a degradált világban még az sem megvalósítható, hiszen csak hárman vannak, valami vagy valaki mindig hiányzik, valaki mindig egyedül van. Nem eldönthető, de valószínű, hogy e szerveződés csupán egy általánosan elfogadott képletnek való megfeleléskényszer, mert valójában képtelenek rá. Ez a folytonos kudarcélmény vergődéssé alakul át, fokozatos leépüléssé, végül gyilkossági kísérletekre ösztönzi őket. A mű zárt szerkesztése abban is megnyilvánul, hogy a második, cselekményes részben az első tizenöt perc főbb mozzanatai ismétlődnek kisebb variációval, nem változik semmi, minden ugyanúgy megy tovább. Talán van egy kis remény a változásra, az ébredésre és nem kihalásra, amit az előadás utolsó perceiben belépő kisfiú (Dimény Kristóf) jelent. Körbejárja a teret, majd a színpad jobb szélén elhelyezett babaházra irányítja a világítást, mely lassan kiterjed a színpad egészére is, és a benne levő bábokat ide-oda mozgatja, életüket újraszervezi, a romokból otthont teremt. Túlságosan is példázat jellegűvé nőtt előadás, mely nehezen engedi közel az átlagos ént ünnepi magához. A néző feladata átlépni ezt a pátoszt, az érinthetetlenséget, és olyan helyzetet találni, amelyben nem kívülről néz szembe a látottakkal, hanem részesévé teszi magát a becketti világ szétesettségének, még akkor is, ha úgy áll benne, hogy nincs róla tárgyias tudása, s emiatt kirekesztve érzi magát. Mert a színház felszabadító lehetősége, hogy csupán foszlányokban ragadható meg, sosem egészében.

Kolozsvári Magyar Állami Színház

Liam Clancy, Mary Reich, Tompa Gábor:

Romok igaz menedék

Kollektív alkotás Samuel Beckett szellemében

Rendező: Tompa Gábor:
Koreográfus: Yolande Snaith
Zeneszerző: Shahrokh Yadegari
Díszlet: Ian Wallace
Jelmezkoncepció: Jaymee Ngerwichit
A rendező munkatársa: Borsos Levente