A szlovákiai „ki a magyar?” vita

A szlovákiai magyar hozzászólókat nem a „nagy magyar sorskérdések”, hanem a szlovákiai magyar közösség problémái érdeklik. A szlovákiai vita az empirikus, statisztikákból kirajzolódó népességfogyásra reagál, és a magyarországi vitákhoz képest pragmatikus, gyakorlatias. Tamás Pál elemzésének rövidített változata.

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala a pozsonyi Új Szó Szalon mellékletével együtt 2012-ben vitát kezdeményezett a „ki a magyar, mi a magyar?” kérdéseiről. Az eszmecsere kiindulópontja a szlovákiai magyarság létszámgondja volt, az első hozzászólások az utolsó két népszámlálás közötti 62 ezres magyar fogyásra, annak lehetséges okaira összpontosítottak. Megszólaltak a szlovákiai magyarság ismert közírói, néhány politikusa, fontos értelmiségii, de megszólaltak olyanok is, akik eddig különösebben nem számítottak közszereplőnek. A szlovákiai magyar közösség sorsával foglalkozó szakértők széles köre vett részt a projektben.
A ki a magyar – mi a magyar kérdésfeltevésnek a magyar szellemtörténetben fontos előzményei voltak. A magyarországi „ki a magyar?” viták retorikájában érdekes fordulatot jelentett Budapesten a Műcsarnokban 2012 augusztusában, Gulyás Gábor kezdeményezésére megnyílt kiállítás; ez élénk vitákat váltott ki és fontos új hangsúlyokat is megjelenített. A húszas-harmincas évek óta a „ki a magyar?” vitáknak volt egyfajta pátosszal teli, a társadalompolitikai leírást gyakran morális elemekkel is kombináló alapfonaluk. A műcsarnoki nagy kiállítás ezzel a hagyománnyal szemben megnyitotta a kapukat ironikus, groteszk, tömegkultúra-elemeket tartalmazó és a vizsgált magyar jelleget valamilyen külső, külföldi mintákkal is konfrontáló gondolati pályák és prezentációs formák előtt. Esztétikailag is konzervatív körökben ezt esetenként tarthatták botrányosnak, az viszont vitathatatlanná vált, hogy a nemzeti identitás formanyelvét a résztvevők tágították, akár meg is újították. A modernista művészek, bár sokan beneveztek a bemutatóra, mégis idegenkedtek az egésztől, mint valamilyen hátsó bejáraton át becsempészett népi-nemzeti ideológiai csomagtól.
E nemzetkarakterológiai vitákból a szlovákiai hozzászólásokban szinte semmi sem köszön vissza. A szlovákiai magyar hozzászólókat nem a „nagy magyar sorskérdések”, hanem a szlovákiai magyar közösség problémái érdeklik. A szlovákiai vita az empirikus, statisztikákból kirajzolódó népességfogyásra reagál, és a magyarországi vitákhoz képest pragmatikus, gyakorlatias.
A summázható válasz viszonylag egyszerűen összefoglalható. A magyar (Szlovákiában) mindenekelőtt nem-szlovák. Köztes állapotok a két etnikum között tartósan nem létezhetnek. Mindenkinek választania kell. S a magyar közösség melletti választás mindenekelőtt a magyar iskola támogatásában, látogatásában, működtetésében jelentkezik. A vitában vannak, akik e megközelítés valamilyen pontjával vitatkoznak. De ők is elismerik, hogy a magyar közösség jelenlegi identitásfelfogásait e sémák uralják.
A szlovákiai vitákban igazán nincsenek éles konfrontatív ideológiai összecsapások. Nem mutatnak fel egymással szemben jó és rossz vagy gyorsan romló hatékonyságú nemzetpolitikákat. Ha vannak is oldalszúrások, gondosan csomagoltak.
S miközben mindenki a szlováksághoz rendezve határozza meg végül a magyart is, az a szlovákokat kemény kihívásként nem megélő, gyakran nem is burkoltan lekezelő beszédmód, amely a magyar szlovákságképet hosszú ideig meghatározta, sőt Magyarországon a hétköznapi beszédben ma is meghatározza, e képből teljesen hiányzik.

Magyar részfelelősségek A kisebbségi társadalmakban a többség és annak állama, államigazgatása a kisebbségi közösségeket fenyegető erő. Vele szemben kell védekezni, tőle kell elsáncolódni, az ő hatásait kell közömbösíteni. A szlovákká válást, ennek könnyűségét, a nyelvi hatásokat, az életviteli jutalmat, az esetleges karrier-pluszokat tartja ma a hozzászólók zöme a legfőbb veszélyforrásoknak a magyar identitások fenntartására.
A közvéleménybéli sztereotípiákkal ellentétben a szerzők két szempontból is másképp beszélnek. Először is, visszafogottak a szlovákiai politikai rendszer identitásépítő vagy identitásromboló hatásainak megítélésében. Szó van feszültségekről, aránytalanságokról, eltérő jogi lehetőségekről, mindenféle aszimmetriáról, de nincs szó kikerülhetetlen összecsapásokról, kizárólagos rossz szándékról és alig leplezett folyamatos elnyomásról. Még a negatív hatások bemutatásánál is minden esetben szó van a magyar közösségi részfelelősségről is. Még ott is, ahol a szlovák hatás egyértelműen és csak negatívnak tűnően jelentkezik, vannak kijelentések arról, amit a magyar intézményrendszer nem tett meg, arról, amiben a magyar elit tévedett, vagy olyan lépésekről, amik elképzelhetők lettek volna, de mégsem történt semmi adott ponton. Sehol, egyetlenegy szövegben sem találtam kizárólagos mutogatást a többségre, és teljes önfelmentést.
Az elmúlt néhány év konfrontatív szlovák–magyar identitáspolitikájának magyarországi képéhez mérten, egészében a projekt kiegyenlített és sokkal több megértést tanúsít – minden rendszerkritikával együtt is – a szlovákiai rendszerek logikája iránt, mint amennyi belátást vagy empátiát a szlovákiai magyar elit gondolkodásáról a magyarországi kisebbségi ügyekre érzékeny közvélemény elképzelne.

Asszimiláció Az asszimiláció legfontosabb csatornái az érintkezés természetes színterei: vegyes párkapcsolatok, vegyes munkahelyek, vegyes etnikumú gyermekközösségek. A szlovákiai magyarság egyre több életszférában viszonylag kevéssé különül el, zárkózik be saját hálózataiba, él a többségtől független életet. Nyilván mások a nagyvárosi szórványok és a falusi, kisvárosi, esetleg kisebbségi többségű területek hálózatai. De úgy tűnik, hogy a romániai magyar társadalom igen nagy része a románoktól sokkal elszigeteltebben él, mint a szlovákiai magyarok a szlovákoktól. Sokkal több színtéren közelebb vannak a szlovákok és a magyarok egymáshoz, és éppen ezeknek a helyzeteknek az etnikai elvarratlansága az oka többek között a szövegekben vizsgált problémáknak.

Népességmozgás A vitaindító az identitáskérdést a népességszám változásához köti. Több hozzászóló jelzi, nem egyszerűen a létszámról, hanem a népességszám egyfajta mitizált csoportazonosság-képző jelentéséről van szó, a félmillió „lélektani határ”, s előbukkan az 1945 utáni etnopolitikailag legsötétebb esztendők emléke is. A fogyást a megszólalók elsöprő többsége az asszimilációs hatásnak, különösen a vegyes házasságoknak tudja be. A vitában, Gyurgyik László demográfus hozzászólásán kívül, ehhez nincs sok szám. Gyurgyik hozzászólása, mely szerint a magyar etnikumnak van egy 90 százalékos magja és lehet egy 10 százalékos perem, amely csak az egyik mutató szerint sorolja magát egyértelműen ide, más etnoszok tapasztalatai szerint is valószínűsíthető. Ha a kemény mag lemenne 60-70 százalék alá, akkor valóban lehetne az etnikai csoport belső integrációját veszélyeztető mozgásról beszélni. De egy modernizálódó társadalomban, ahol magas a hagyományos nyelvhatáron kívüli munkavállalás, és intenzív a közösségek közötti személyes érintkezés, itt nehezen visszafordítható lemorzsolódásról talán még aligha lehet beszélni, amíg nem ismerjük alaposabban e folyamat dinamikáját. Elvben az ilyen etnikai perem a maga konkrétságában folyamatosan változhat, lehetnek kilépők és belépők, és e folyamatoknak lehet a mérlege akár negatív is. De az etnikai elit megfogalmazhat kívánatos mutatókat. Mondjuk, szeretném 1-2 százalékkal két-három évente csökkenteni, a mag felé eltolni a puha peremet. De még egy nagy integrációs erejű és kifelé is vonzó kisebbségben sem hinném, hogy akár elvileg is 95 százalékos mag fölé lehetne bárhol is eljutni.
Miután a vita egy konkrét veszteségszámból indult ki, néhány próbaszámítás azért nem rontaná a tisztánlátást.

A moderenizációs lemaradás Csak egy hozzászóló említi, ő sem fő problémaként, a magyar közösség modernizáltságának kérdését mint asszimilációs problémát. Végül is minden többségi „természetes” és „tervezett” asszimilációs nyomás leggyakrabban kezelhető lenne modern körülmények között, ha a kisebbségi és többségi miliők modernizációs szintjei összemérhetők lennének.
Vannak kisebbségi életstratégiai döntések, amelyek elsősorban a számukra otthonos élethelyzeteket favorizálják akkor is, ha azok esetleg korlátozottabb életpályákat, szakmai előmenetelt és jövedelmet kínálnak.
A 19. századi Felső-Magyarországon az akkori nyelvhatártól északabbra is a magyar a középosztály, a városi rétegek, a képzettebb osztályok egyik nyelve volt. A 20. század elejéig a magyar asszimilációs folyamatok felerősítették az egész térségben a magyar etnikai jelenlétet.
1918 után, az államváltásból, a gazdasági átrendeződésből, későbbi politikai erőszakhullámokból és a holokausztból is következően, ezt az egykori felső-magyarországi magyarul is beszélő, magyar identitással is rendelkező urbánus réteget a történelem kimosta. Szilánkjai maradtak Kassától a Szepességig, Besztercétől Selmecbányáig. E réteg megroppanásával vagy részleges pusztulásával az országban fogyni kezdtek a magyarnak vagy annak is számító elitcsoportok. A hagyományos nyelvhatártól délre egy ideig a magyar kisvárosi elit azért kitartott, viszonylag összefüggő sávjai még ma is léteznek, de az 1945 utáni diszkriminációs politika, a telepítések és áttelepítések, majd a csehszlovák ipartelepítés következményei közismertek. Mindebből következően, ha valaki nem akar falusi-kisvárosi közegben szolgáló értelmiségi maradni, vagy nagyobb városban magyarul működő szlovákiai kulturális és médiaértelmiségi lenni, akkor a modernizáció életterei számára elsősorban szlovákok lesznek. Elsősorban ennek tulajdonítanám, amiről valaki a vitában azt mondja: „Nem módi magyarnak lenni Szlovákiában – még egymás között sem.”
Érdekes módon a vitában csak elszórtan, véletlenszerűen jelentkezik az Ipolytól keletre, s különösen a Gömörben, Abaújban, Zemplénben kialakult helyzet. A szlovák határ menti terület Magyarország legelmaradottabb vidékei közé tartozik, térségmegtartó ereje minimális. Aki felfelé törekszik, az a magyar oldalon is menekül innen. Innen a szlovákiai oldalon státusemelő, modernizációs hatásokat várni, olyanokat, amelyek a helyi magyar közösségeket már csak az általuk kínált szigeteken keresztül is kívánatos alternatívaként jelenítik meg a szlovák nyelvi jövővel szemben, ebben az állapotban aligha lehet. A balassagyarmati, putnoki, sátoraljaújhelyi iskolák, helyi könyvtárak így is töltenek be fontos etnikai tudatépítő és közművelődési funkciókat a szlovák oldal magyar közösségei számára. De ezek hatásrádiusza az anyaországban is minimális.
Mindazonáltal a vitában nem bukkan elő egy furcsa előny, ami most a régió elmaradottságából következik, s ami könnyen nem olvad. Az eddigi etnikai közösségi pozíciók konzerválódtak. Ha gyors felzárkózás kezdődne, ez erősítené az integrációt a szlovák gazdaságba, és ez a modernizációs típus kiegészítő nyomást jelent a kisebbségi léthelyzetekre. Ha a magyarországi oldalon indulna el valami számottevő, az délre vonzaná azokat, akik nyelvtudásuk, kapcsolati tőkéjük révén abban részt tudnak venni, tehát esetleg növelné az elvándorlást. Ma egyik külső vonzás sem létezik.

Vegyes házasságok A vitából nem úgy tűnik, hogy a megszólaló magyar elit ismerne kutatási eredményeket a szlovák–magyar vegyes házasságokról. A létező népmozgalmi és szociológiai adatok különben sem jelenítik meg a „vegyesen egybekelők” társadalmi rétegződését.
Hasonló vegyes etnikumú posztkommunista államokban, az egykori szovjet tagköztársaságokban vannak vizsgálatok, amelyek az 1980-as és a 2000-es évek adatait vetik össze. A moszkvai Arutunjan csoport észt, grúz és üzbég – többségükben oroszokkal kötött – vegyes házasságokat vizsgált az új köztársasági fővárosokban. A vegyes családok összetétele gyorsan változik. Míg a szovjet korszak végén a vegyes családok zömmel értelmiségi miliőből kerültek ki, s egyfajta nyitottság, modernizáltság, magasabb iskolai végzettség szimbólumai voltak, a mai mozgás ezzel ellentétes. Az értelmiségiek az új államiság első évtizedeiben, az erősödő nemzeti mozgalmak korában egyre nagyobb arányban az etnikumon belülről választottak párt, a vegyes házasságok aránya csökkent. Viszont könnyebben választanak maguknak párt az etnikai elemtől függetlenül az alacsonyabb státusúak és iskolai végzettségűek. Sem ilyen átalakulásról, sem annak hiányáról a szlovák–magyar metszetben a hozzászólók nem tudósítanak.

A magyar iskola Az identitáspolitikát a hozzászólók a magyar iskolaügyön keresztül érezték megközelíthetőnek. A legtöbb lakókörnyezetben a magyar iskola az egyetlen magyar kisebbségi intézmény. Annak minőségéről, állapotáról, mozgástereiről beszélve a hozzászólók magáról a kisebbségpolitikáról is beszélnek. Más magyar szervezetről személyes tapasztalatuk nincs. A kisebbségi vezetők, aktivisták jó része is mai vagy volt pedagógus. Számukra is a nemzetiségi iskolaügy lesz a legközelebbi terep.
Ebből következően érthetően egy magyarországi „ki a magyar” vitához képest az itt taglalt iskolai súlypontok a legegyszerűbben szembetűnő különbségek. Ott e nemzethez való tartozás, a nemzeti és etnikai identitás működtetésének az iskola legfeljebb egyik színtere. Itt számos ember számára a kisebbségi iskolaügy az etnikumépítés és -fenntartás legfontosabb szcénája. A közösségépítés más fórumai, médiától politikai pártokig, ha léteznek, csak valahol messze, távolabb. Azonban olyan ügyek kezelését is az iskolától várják, amelyekre nem biztos, hogy igazán felkészült. Utána, persze, számon kérjük rajta, hogy rosszul teljesít.
Háboroghatunk (együtt Huncik Péterrel) azon, hogy valamelyik szlovák iskolában a diákok közül néhányan a szünetben egymás között magyarul beszéltek. De én örülnék annak, hogy a diákok polivalensek voltak/maradtak. Szlovák iskolában kötöttek ki, de tudták, hogy az osztályban, iskolában kik magyarok, kikkel lehet magyarul is beszélni, a helyzetet nem fogták fel teljes identitásváltásként. Meg lehet tanulni a közösségerősítés technikáit ilyen helyzetekben is. A magyar mozgalmak, az önkormányzat, politikai pártok, esetleg maguk az iskolák sehol sem működtetnek magyar köröket, fakultációkat szlovák iskolákban, egyáltalán szlovák közegben. Nincsenek (kiegészítő?) képzési formáik magyarul valamennyit tanulni hajlandó, de nem magyar anyanyelvű, esetleg vegyes családokban felnövekvő fiatalok részére. Az együttélés érdekében erősíteni kellene a magyar kulturális jelenlétet a vegyes közegben.
Félreértés ne essék, nem kevesebb, hanem több magyar nyelvi képzést szeretnék. S egyre több olyat, amely kapcsolathálókat erősít. Amely akkor tanít jobban szlovákul is magyar iskolákban, ha figyelemmel van arra, hogy nem anyanyelvű diákokkal dolgozik. Hogy a szlovákot idegen nyelvként tanítja, akkor is, ha azt a gyerekek gyerekkoruk óta azért folyamatosan hallják maguk körül. Valószínűleg a szlovák oktatási bürokráciát kellene ehhez legyőzni, de a magyar iskolai bürokráciára is hatni kellene, ha azt szeretnénk, hogy jobban át- és visszacsábítson legalább részben a magyar táborba a szlovák nyelvi miliőből.

Neopurizmus Elérkezünk a modernitáshiány mellett az ügy másik alapproblémájához. Egy sajátos kizáró purizmushoz, amely a magyar önmeghatározásokat különböző módokon Trianon óta jellemzi. Amely egy olyan helyzetre, amelyben a magyar identitásúak száma számos térségben csökken, nem azzal válaszol, hogy megkönnyítené a csatlakozás, a belépés, az azonosulás lehetőségét, hanem azt inkább megnehezítené. „A magyarság nem pusztul, tisztul” – idéz valaki egy 2006-os választási anyagot. Azt sugallja, van valamilyen magyarságteljesítmény, amelyet ha bármilyen okból valakik maradéktalanul nem teljesítenek, kizárják magukat a közösségből.
Modernista szempontból ez a gondolatmenet könnyen támadható. De a szlovákiai magyarok többségének élethelyzetei láthatóan nem modernisták. A lassú erózió foka nem az, hogy figyelmetlenségből, az anyagi világban való túlzott elmerülésből az emberek egy csoportja megfeledkezett arról, hogy identitását azokon a módokon erősítse vagy karbantartsa, ahogyan azt szülei tették. Egy részük identitása esetleg tényleg változik. Másoké nem, de működtetésükre számos okból következően nem a hagyományos formákat, például az elkülönülő magyar iskolaügyet, a templomot vagy a közösség más hagyományos fórumait választaná. Másokat meg nem kínálnak neki. Legszívesebben elmagyaráznák neki, hogy más eszközökre ne is számítson, jöjjön szépen vissza az ezeket az eddigi módon használók közé. Persze, az illetők már alig vagy egyáltalán nem használják a csökkenő példányszámú szlovákiai magyar sajtót, a korlátozott elérhetőségű helyi magyar fórumokat. Ezért a rosszallásról, a helyes magatartást elváró pedagógiai szándékról valószínűleg nem sokat tudnak. Ettől a többieknek, akik még e kommunikációs hálózat hagyományos fogyasztói, még rosszabb lesz a kedvük.
Fontos azt is jelezni, hogy az anyaországban megtapasztalt módon kizárási programok az itt áttekintett megszólalásokban nem jelentkeznek, talán a szlovákiai magyar közéletet még látensen sem jellemzik.