Rettegj, ha megdobnak kenyérrel

Házi kedvenceikért forradalmat indító városlakók abszurd története Matei Viºniec francia nyelven írott darabja, melyet a Marosvásárhely Stúdió Színház Akadémiai Műhelye mutatott be, a drámát magyarra átültető Patkó Éva rendezésében. Az előadást Parászka Boróka értékelte az Erdelyi Riport 2012/2. számában.

Román trikolórt és kutyatappancs lenyomatú táblákat lengetett az a tiltakozó tömeg, amely a parlament előtt az alkotmányellenessé nyilvánított kóborkutya-törvény ellen tiltakozott. Nincs jelenet, amely jobban jellemezné ezt az országot és annak fővárosát, amely bizonyos értelemben posztrousseau-i állapotban leledzik: lakói a régi város romjain, az új város torzóin nem lanyhuló kitartással a természetet szelídítik. Aki visszatalál a sokáig keresett édenbe, a városi natúrába, az kutyatulajdonos. Aki eltévelyedik, megbukik mint gazda, mint állat- és emberszerető, az a cserbenhagyott kóbor ebektől, négy lábon járó lelkiismeretétől szenved. Bukarest a kutyaszívű emberek, az állati lelkek, a lelki állatok városa.

Jó, ha mindezzel tisztában vagyunk akkor, amikor jegyet váltunk Matei Viºniec eredetileg franciául, Franciaországban írt, Kenyérrel a zsebben című darabjára a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. De a történet, amelyben két szereplő (ember) egy bajba jutotton (állat) igyekszik vagy nem igyekszik segíteni, természetesen a fenti etűd ismerete nélkül is tökéletesen érthető. Szerzője példabeszédnek, pontosabban példadarabnak szánta. Realisztikus igényességgel megírt abszurd (Viºnieckel kapcsolatban nem kerülhetők ki ezek a jelzős szerkezetek), vagy abszurd helyzetekkel szembesítő reália a toleranciáról, az intoleranciáról, a gyűlölet- és szolidaritásbeszédről. Így igen aktuális, számtalan lehetőséget és csapdát rejtő szöveg. Lehet belőle kiváló helyzetgyakorlat, verbális mélyfúrás, de felszínes, giccsbe hajló színpadi proklamációvá is egyszerűsíthető. A színész és a rendező arány- és színházérzékén múlik.

Marosvásárhelyen a Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye (melyben diákok és tanárok dolgoznak, kísérleteznek együtt) tűzte műsorra, két kiváló színész, színészpedagógus, Tompa Klára és B. Fülöp Erzsébet alakításával, Patkó Éva rendezésében: ez az előadás az esettanulmány és a helyzetgyakorlat mezsgyéjén egyensúlyoz, színpadi terítékre kerül az egymásról és egymáshoz való beszéd.

Magasra teszi a mércét ez a kiindulópont, mert olyan kísérletet enged meg, amely csak színházban, csak színházi eszközökkel kivitelezhető. Ha sikeresek a premisszák, akkor valami egészen újat tudhatunk meg arról, hogyan működnek az emberek közötti kötelékek, indulatok.

Patkó Éva előadásában az első jelenet ismétlődik: a szereplők először egymásnak háttal, a játéktér köré ültetett közönséggel szemben „felmondják” a szöveget arról, hogy mit lehet, mit nem lehet, mi az állati és mi az emberi. Majdnem minden hangsúly nélkül, a dialógus itt nem dialógus, csupán egymásba fűzött szöveg. (Sajnos nem sikerült kellőképpen sterillé, szenvtelenné egyszerűsíteni ezt a prológust, nincs lemeztelenítve a mondanivaló.) Majd jön a lecke (vagy jöhetne), a játék, amelyből kiderül: a gesztusok, a hangsúlyok, a testtartások, a hangszín, az együttlét megannyi rezdülése hogyan értelmezi, módosítja, leplezi le vagy el mindazt, amit mondani akarunk. A gyűlölet és a szeretet (színházi) helyzet: ez lehetne a Patkó Éva előadásának nagyon plasztikus hozadéka.

És minden megvan ahhoz, hogy valóban élni kezdjen a szó, és próbára tegye magát a koncepció. B. Fülöp Erzsébet, Tompa Klára is gazdag eszköztárral, nagyon sajátos színpadi megjelenéssel rendelkező színész. A közönség nem csak a szereplőket, önmagát is figyelheti: a színpadra ácsolt nézőtér keretezi a puritán játékteret. (Egymás mellett él ember és állat – mondja az egyik szereplő, miközben leül egy néző mellé, padszomszédja láthatólag zavarban van, függ a levegőben a kérdés: ki az ember és ki az állat?) A színház a színházban, a szöveg a színházban is folyton játékba hozza, ellenőrzi önmagát: a kölcsönös bizalmak és gyanakvások egy adott pontján még a szövegkönyv is előkerül, hogy követni lehessen, ki mit mondott vagy mit nem mondott néhány jelenettel korábban.

A rendezői elképzelés korrekt, de csak az aprólékos, pontos játék mélyíthette volna ki az elnagyolt nyomvonalat: a karakterépítés, a jól kidolgozott helyzetek, az egymásra rezonáló gesztusok hiányoztak. Az előadás belső építkezése – sajnos – elmaradt ahhoz képest, amit a darab és az alapötlet kínált. A trikolórt lengető, zsebükben kenyérhéjjal házi kedvenceikért forradalmat indító városlakók, a kutyasétáltatással demonstrálók, a póráz-hívők, a valódi arcok maradtak távol ettől az előadástól.

Pedig Patkó Éva egy külön csavarral is élt, hogy még izgalmasabbá tegye a játékot. Itt is valami ahhoz hasonló történik, ahogyan Porogi Dorka felcserélte a nemi szerepeket, a nő-férfi szereposztást Szép Ernő kávéházi jeleneteiben, a 2011-es Ist Madben. Az eredeti férfi-női párost (a bukaresti Metropolis színház 2007-es díjnyertes előadásában Oana Pellea és Mihai Gruia Sandu alakításában vitték színpadra) most két nő játssza: félig női, félig férfiruhában, a kalapok, fübevalók, táskák, kiegészítők hol előkerülnek, hol eltűnnek, vagy épp gazdát cserélnek. Változik, hogy „ki viseli a kalapot”, ki az áldozat, ki a tettes, ki a gyanús, ki a gyanútlan.

Csakhogy amíg a morális-érzelmi romlásnak (vagy javulásnak) megvannak a maga jól követhető stációi, addig itt a folyamatok nem tisztulnak, éppen ezért az előadásnak sincs meggyőző íve, a színészek érezhetően elbizonytalanodnak, ismétlik önmagukat (a hangsúlyok, gesztusok szintjén is), és a legigazabb állítások veszítenek hitelükből, erejükből. Hogy a sok-sok okos feltevés mégsem hozta a várt eredményét, azt a néző érzi, hallja: B. Fülöp Erzsébet modorossá, Tompa Klára sematikussá válik.

Ezzel együtt történik valami. Az előadás a viszonylagos sikerületlensége ellenére mégiscsak demonstrálja azt, amit az ismételt kezdő jelenet sejtetni enged: mindegy, hogy mit mondunk vagy állítunk, minden attól függ, hogyan cselekszünk. A cselekvések rendje, rendetlensége ebben az előadásban nem vált követhetővé. Az utolsó elsötétülő jelenetben egybeolvad a játék- és nézőtér, sötétben keresi egymást színész és közönség, felsejlik az emberien állati félelem: kenyérsarkak záporoznak alá és még alább, mert nem tudni, ki van igazán mélyen, ki van a csapdák legalján. És ekkor, a jótékonyan fenyegető zátonyban kimozdul saroktételéből a bibliai igazság: rettegni lehet azt is, ha megdobnak kenyérrel.

Matei Viºniec: Kenyérrel a zsebben

Fordította: Patkó Éva

Dramaturg: Láng Zsolt

Szereplők: B. Fülöp Erzsébet, Tompa Klára

Marosvásárhelyi Stúdió Színház, Akadémiai Műhely