Szuverenitáskísérletek

„Az utolsó szűk másfél év magyar belpolitikai történéseit többfajta keretben értelmezhetjük. Ez az időszak felfogható a szuverenitással, az ország, illetve sokkal inkább a kormányzat játékterével való sajátos kísérletként is. Közben a horzsolások, a kék foltok mindebből következően sokasodnak.” Istenkém, még egy csattanás. Tamás Pál elemzése az Erdélyi Riport 2012/2. számából.

Lassan a külvilág is napirendre tér az új magyar harcstílus felett, bár közben egyre kevésbé érti, kivel küzdenek, kivel szemben védekeznek olyan elkeseredetten a magyarok.

A miniszterelnök következetesen növelni próbálja mozgásterét a nemzetközi környezettel szemben. S ez hol sikerül, hol nem. Úgy tűnik, mintha kifejezetten keresné a falakat. Nemcsak azokat, amelyek aláírt egyezményekből, azokhoz tapadó hitekből, vélt előírásokból formálisan következnének, hanem azokat a vastagabbakat vagy magasabbakat is, amelyeket a gazdaság és a geopolitika errefelé hosszabb távra épített. S amelyekbe – ha nem nézünk oda – bele lehet, vagy bele kell szaladni.

Nemzeti politikusok ilyenkor általában a szuverenitásról beszélnek. Amire egyébként mások – mint bizonytalan, puhán körbekeríthető, számos okból most nem divatos fogalomra –, néhány nemzetközi jogászon kívül, kevesen hivatkoznak. A nemzetközi jog a harmincéves háborút befejező 1648-as vesztfáliai béke után kezdi használni, és nagyjából az államterületen kizárólagos erőmonopóliumot jelölnek vele. Eszerint az állam saját területén erő használatáról kizárólagosan maga dönt, külső hatásokat a hazai politikába nem kell hogy beengedjen. Újabb politológusok a fogalmat négyféleképpen is használják: beszélnek hazai szuverenitásról, az állam ellenőrző és szabályozó képességéről otthon; függetlenségi szuverenitásról, amin hatékony határellenőrzést értenek; nemzetközi jogi szuverenitásról, amikor államok kölcsönösen elismerik egymást; és szűkebben vesztfáliai szolidaritásról, amely a külső játékosokat a belpolitika alakításából kizárja. Mostanában a szakírók zöme inkább kritizálja elavult és pontatlan fogalomként a szuverenitást. Van, aki „szervezett álszentségnek” nevezi, mások retorikai fogásnak tartják, amelyre a politikának szüksége lehet, de amellyel a jog vagy a tudomány ma sokat nem kezdhet. A fogalmat mégis használó nemzetközi jogászok elismerik, hogy tartalmában a szuverenitás soha nem lehet teljes vagy abszolút. Pillanatnyi erőviszonyoktól függ, hogy a létező jogosítványokból mit, milyen teljességgel lehet megvalósítani.

Háromfajta bizonytalanság az ilyen játszmákban kikerülhetetlen. Először is, a keresett falak folyamatosan mozognak. Egyik metszetben közelednek hozzánk, vagy úgy távolodnak, hogy nem is vesszük észre, valamelyik irányban megnőtt a játékterük. Nemzetközi szerződések, a legmeghatározóbb játékosok szokásos megoldásai persze orientálhatnak, de ha a sötétben mindig az orrunkkal akarjuk kitapogatni a falakat, az orrvérzés állandósul.

Másodszor: legtöbbször nem tudjuk, hogy mennyi jár nekünk, és mennyihez juthatunk hozzá a partnerek jóindulatának, megértő képességének, együttműködési hajlandóságának maximalizálásával. S ha állandóan próba szerencse alapon a szuverenitásomat keresem, nem biztos, hogy a partnerekből kihozom a legnagyobb jóindulatot. Lehetnek esetek, amikor a kísérletezőnek szerencséje van, s akármilyen gyenge vagy periférikus szereplő is, figyelni fognak arra, hogy mit csinál. Esetleg vissza akarják lökdösni a sorba, s ezért hajlandók a minimálisnál többet adni, amihez másként az adott kormányzat nem juthatna hozzá. Tehát a kísérlet kifizetődő volt. Gyakoribbak azonban az ellentétes hatások: erősödik a partnerek idegessége, idegensége. Nem egy peremjátékos feladata itt, vélik, a játéktér pontosítása. Inkább megpróbálják elszigetelni a közös nyugalom érdekében.

Harmadszor: mindezek mögött ott az alapprobléma, hogy érdemes-e a mozgásterek keresését szuverenitáskísérletekhez kapcsolni. Lehet, hogy másmilyen tesztekkel, más formában, ugyanezekhez az ismeretekhez a peremen másképp is hozzá lehetne jutni.

Ez a program kétségtelenül ellentétes a rendszerváltás utáni politikai alapfilozófiákkal. Önmagában ez nem baj. Hiszen a rendszerváltás után valamennyi magyar politikai erő a nemzetközit egyfajtaképpen szentnek, vitán felülinek, másolandónak hitte, legalábbis ily módon beszélt róla. Végül is a geopolitika a rendszerváltás alapeleme volt. Valahová csatlakozni, integrálódni akartunk, védelmet kerestünk azzal szemben, amit eddig történelmi sorsnak hittünk vagy neveztünk. Hát akkor hogy ne szerettük volna a nagyvilág, s különösen a nyugati Európa véleményeit, megoldásait, az ott kijelölt határokat a magunk számára is zsinórmértékként használni! Hiszen akkor és ott számunkra nem egyszerűen nemzetközi jogi problémát jelentettek, hanem egy kulturális univerzum részei voltak, amelyből magunkat is levezettük. Mindebből sok mulatságos vidéki hit következett, amelyek részben ma is meghatározzák a közgondolkodást. Ugyan, 2010 áprilisa előtt a magyar politikai osztály ebből az „ők felettes énjeink és ezért automatikusan igazuk van” világképből lassan, talán túlságosan is széthúzódóan, de kinőtt. Ugyanakkor egy nemzeti politikus gondolatmenete épp fordított. Itt van ő, saját hiteivel, hagyományaival és érdekeivel. Ha csatlakozni akar valamihez, fogadják el őt olyannak, amilyen. Ha nem, meglesz ő szépen magában is.

Kérdés, mit lehet megtenni kisebb-nagyobb szankciók nélkül olyankor, amikor a kezdetben inkább hümmögésből, fejcsóválásból álló, később már pontosan célzott kritika is része lehet a kerítésnek. A szabályzás nem egyenszilárdságú, de nem tudjuk, hogy a szabályzóknak milyen az emlékezetük. Emlékezni fognak a mi kísérleteinkre, s az eredményekre: az apró örömökre, hogy mégis a magyar kormányzatnak volt igaza valamiben, vagy az orrvérzéses szakaszok képét tárolta inkább az emlékezet.

Egy jó évtizede Joschka Fischer az „Európai Egyesült Államokról” mint lehetséges forgatókönyvről beszélt. Nagy volt a felháborodás, hogy merészel az európai nemzetállamra egy ilyen fontos hatalom (akkor még külügyminisztere), akárcsak gondolatkísérletben is kezet emelni. Az ellenérzések nem rekedtek Európában. Emlékszem, a Harvardon is kiadtak egy vitakötetet, s abban a szerzők külön-külön is mind ellentmondtak Joschkának. Az euróválság kezelésénél az utolsó napokban újabb fontos döntések születnek. Alakul az európai gazdasági szuperirányítás, ha akarjuk, valamilyen csúcskormány első változata. Az euró nélküli keletiek ezzel szemben különlegesen bizalmatlanok, de majd kiderül, hogy mit tehetnek. Néhány pillanatig a nemzeti oldalaknak könnyebb, még egy kicsit pimaszkodhatunk is, a kicsikre a peremen úgysem figyelnek, amikor baj van. De semmi jele sincs annak, hogy ne látnának, észlelnének valamit a kint és lent, a végeken uralkodó politikai nyelvből. A meghatározó hiedelem minderről egyelőre a magyar igazgatásban, hogy a kapukon bejutottunk. S a tagoktól a nekik járó cukorkát akkor sem veszik vissza, ha ugrálnak. Ilyen a demokrácia. Többet meg senkinek sem adnak, ezért ma már nem is érdemes osztályelsőnek lenni. Ha nincs azonnali jutalom, akkor minek? De tényleg nincs, vagy csak nem nyilvánosan és nem nekünk osztják? Ezek azért nem mellékkérdések, s talán érdemes lenne tisztázni őket, mielőtt beleélnénk magunkat a csuda nagy függetlenségünkbe.

Persze a szuverenitásnak lehet kemény magja, a vesztfáliai modell bizonyos területeken még mindig működik, akkor is, ha a gazdasági függetlenséget a magyar ipar alapvetően beszállító jellege fikcióvá teszi. A szuverenitások leépülése e gazdasági peremfeltételeknél átfogóbb. Gondoljunk csak vízügyekben a több országot érintő folyók kérdéseire, a klímaváltás kezelésére, a tennivalókra nagy technológiai katasztrófák idején, a nemzetközi vándormozgás kezelésére válságidőszakokban. Újabb nemzetközi jogi dolgozatok a régi vesztfáliai helyett most egy újfajta szuverenitásmodellről kezdenek beszélni. Végül is, amit ma szuverenitásnak nevezünk, annak nem része a fejek lecsapása, tulajdonok elkobzása, szüzek tömlöcbe vetése, ahogy ezt még a 17. században elképzelhették, sőt megélhették. Ma arról van szó, hogy döntéseinél a kormányzatnak mire kell tekintettel lennie. A kérdést érdemesebb tágabb keretekben felvetni. Melyik az a szint, amelyiken adott kérdésben a legtöbb szakértelem, a legfontosabb tudás összpontosult a lehető legjobb döntéshez? Sokszor a nemzetközi szint ilyennek nem tűnik, de mindig a nemzeti szint lenne a legjobb? Bizonyos esetekben biztosan. Másokban a hatalmat célszerű lenne tartományi, megyei, városi vagy kistérségi szintekre összpontosítani. Ekként a szuverenitásnak is oda kellene szállnia. Így előállna valamilyen rendszer, amelyben folyamatosak lehetnének a szintek között az alkuk, és a szuverenitás sem maradna meghatározóan nemzeti. Hiszen az alapkérdések: a piac hatékonysága, békefenntartás, a közjó kezelése valamennyi szinten, vagy a kulturális azonosságok karbantartása mind máshol vagy más alkukban teheti ezt kívánatossá.

A szuverenitásprogramok két, egyébként baloldalinak nem is minősíthető ügyre jobban odafigyelhetnének. Az egyik a szubszidiaritás elve, ami a 19. századi katolikus társadalomelméletből bukkan elő, és körülbelül azt mondja, hogy a kérdéseket oldjuk meg azon a szinten, ahol azokról a legtöbb tapasztalat, hozzáférés, rálátás gyűlt össze. S tegyük azokat felelőssé az adott döntésekért. A 20. században a kibernetika ezt már úgy mondta, hogy a szabályzást vigyük közelebb a szabályzott folyamatokhoz. Miért kellene itt a nemzeti szintet erőltetni a többiekkel szemben, legyenek azok nemzetköziek vagy helyiek? Ráadásul a magyar politikai gondolkodástól idegenek a föderalista elképzelések. Az előzmények e vonatkozásban ismeretesek. Az EU sem fogja Magyarországot egyenrangú tartományok szövetségévé alakítani. De miért hiányzik a szövetségi gondolat a civil világból? Ahelyett, hogy fontos ügyeket oda kiszerveznénk, a szuverenitás növelése ma azt jelenti, hogy a legkülönfélébb szinteket visszaszervezik a központi kormányzati szint alá. A kormányzat nemcsak a nemzetközi világból, fentről, hanem lentről is próbál szuverenitásokat visszaszerezni. Itt legfeljebb a kormányzati orrok sértetlenebbek maradnak.

A kísérletek folytatódnak, s én nem attól félek, mint a legtöbb elemző, hogy így elveszítünk valamilyen nemzetközi jóindulatot, és hogy végül még az áhított szuverenitáscsomagok sem jönnek össze. Félelmem fordított, amikor a világban ily mértékben erősödnek a kölcsönös függőségek, és ennyire széttelepített a legjobb tudás, miért kell minden szintet lentről és fentről a nemzetire összpontosítani. Értem persze, mert most ott van egy erős (valakik számára az egyetlen) akarat. De ez a kísérlet nem erősíti, hanem gyengíti az állami szabályzást. Magyarország ettől nem erősödik, hanem gyengül, s közben a véres orrok is hiábavalók lesznek.

A Népszabadságben megjelent elemzés bővített változata.