Rezeg a léc, hogy ki tudom-e bírni - Interjú Ambrus Attilával 2002-ből

„Minden balhé után azt mondtam, nem csinálom tovább. De mivel percek alatt szereztem milliókat, nem voltam képes visszaállni a sorba. Ma lehetnék rosszabb helyzetben, mondjuk egy romániai börtönben. Mindennek a jó oldalát próbálom látni. Ha például akkor nem csuknak le, előbb-utóbb, akarva-akaratlanul valakit lelövök.” Ambrus Attila, a viszkis rabló 2002 decemberében beszélgetett Szűcs Lászóval a sátoraljaújhelyi börtönben, ezt az interjút idézzük fel szabadulása apropóján.

A Miskolcról induló személyvonat közel másfél óra után ér a végállomásra, Sátoraljaújhelyre. Lovas határőr katona poroszkál a fékező szerelvény mellett: közvetlen közelben a szlovák határ. Az állomástól negyedórányira, a kisváros közepén tekintélyt sugalló épület magasodik még a Monarchia idejéből: a Sátoraljaújhelyi Börtön és Fegyház. Odabent a csend a feltűnő, a környezet már-már elegáns, feltehetően írásban szabályozott minden mozdulat. Egy apró szobába ültetnek, amit vastag plexiüveg választ ketté. Mindkét oldalon egy-egy szék, az enyém karfás, a túloldali egyszerűbb. Pár perc múlva odaát nyílik a rácsos ajtó, derűs tekintetű fiatalember lép be, kezéről a rácson át veszik le a bilincset. Egymással szemben ülünk, közel, csak a plexi választ el.

Vannak visszatérő álmai?

Nem szoktam álmodni. Kinti életemben is csak a balhék után álmodtam, üldözési jelenetek képei peregtek. Biztos álmodom most is, de reggelre elfelejtem.

Az ébrenlét óráiban gondolataiban előre tekint, avagy inkább a múlttal foglalkozik?

A múltat lezártam, úgy tekintem, mint kész fejezetet az életemben. Csak a jövővel foglalkozom, ha egyáltalán lehet erről az én esetemben beszélni. S csak rövid távú céljaim vannak.

Ilyen a tanulás is?

Ma délelőtt is tanultam. Ez egy hároméves iskola, s mivel ugye nem mehetek ki, magántanuló vagyok, a tanárok járnak be hozzám. Szeretnék leérettségizni, utána tovább tanulni. Esténként gyakran írok is, többnyire leveleket.

Önéletrajzzal nem próbálkozott?

Belekezdtem, de akkoriban annyira az események hatása alatt voltam, hogy kőkemény szatíra lett belőle, mindenkit zrikáltam, cikiztem benne. Úgyhogy félretettem, majd ha teljesen lenyugszom, próbálok reális képet adni arról, miként éltem meg azokat az éveket.

Mennyire tartja fontosnak székelységét, erdélyi származását?

Nyolcvannyolcban jöttem el Erdélyből, amikor a Ceausescu-rezsim még „keményen tette a dolgát”. Én amíg tehettem, havonta két-három napra hazalátogattam. Legalább ennyi kellett a feltöltődéshez. Sok jó és rossz élményem kötődik Hargitához, Csíkszeredához, a környező hegyekhez.

Akár az sem kizárt, hogy egyszer majd ott éljen újra?

Igen. Gondolkodtam ezen. Amikor az utolsó balhét megcsináltam, az volt az első gondolatom, hogy előbb Erdélybe megyek, onnan pedig valamelyik banánköztársaságba.

Ön népszerű itt Magyarországon és Erdélyben is. Minek tulajdonítja ezt?

Tény és való, nekem az volt az alapelvem, hogy amit lehet, erőszak nélkül kell megszereznem. Persze fontos a hatáskeltés, kocsis stílusban ordibálva, vulgáris szavakat használva léptem be egy-egy bankba.

E pillanatokban tudatosan vagy ösztönösen cselekedett?

Én azt hiszem, a tudatosság volt bennem a több, úgy mentem be, hogy előzőleg felkészültem. Az esetek 99 százalékában ura voltam a helyzetnek.

Milyen szerepet játszott életében a jégkorong? Mennyire tudott csapatjátékos lenni?

Nagyon beleéltem magamat a játékba. Egyszer annyira berágtam, amiért egy perc alatt két gólt kaptam, hogy leborítottam a kaput, s meccs közben lekorcsolyáztam a pályáról. Annyira a sikerért éltem, annak mindent alárendelve, hogy ha kikaptunk – ami elég gyakran előfordult –, napokig magam alatt voltam. Nehezen emésztettem meg, kerestem a kudarc okait. A csapat fontos volt, mert befogadtak, mert Újpesten igazi közösség volt. Rengeteget kaptam az egyesülettől. Egy évig a Fradinál is játszottam, de – Csíkszereda mellett – az Újpest volt a nevelőegyesületem. Befogadtak a hibáimmal, a gyengéimmel együtt, ami nekem óriási dolog volt. Tudod, abban az időben volt az erdélyiségnek Pesten egy negatív áthallása. Folyton büdös oláhoztak, ami kurvára kellemetlen volt azután, hogy otthon nemrég még lebozgoroztak.

A karibi szigetre mit vitt volna magával?

Túlélőkést, tűzszerszámot, meg egy hordó whiskyt. Persze ez annyira álomszerű, hogy nem szívesen gondolok rá.

Mi az, ami itt bent könnyíti meg az idő múlását?

Mindenekelőtt a könyvek. Meg az, hogy nem kell cipőt varrnom, mint a többieknek. Nem a munkától irtózom, hanem mindattól, ami kín és kötelező. Olvasni viszont jó. Többnyire ebben is céltudatos vagyok, Arthur Miller a kedvenc íróm. Szeretem a minőséget, de azért a szart is elolvasom, kivéve a horrort. Mostani helyzetemet is a könyveknek köszönhetem. Gyerekkoromban rengeteg bűnügyi könyv került a kezembe, valahogy megragadott ez a világ.

Tudja-e, mely mozzanat terelte életét ebbe az irányba?

Nem szeretek okokat meg okozati tényezőket keresni. Persze az emberek szeretik megmagyarázni a dolgokat, de ez csak kibúvó. Én nem akarok kibújni semmi alól sem. A balhét el kell vinni. Ugyanakkor voltak tényezők, melyek arra sarkalltak, hogy ezt csináljam. Amikor az én „sajnálatos életpályám”, vagy nevezzük, aminek akarjuk, elkezdődött, volt egy barátnőm, akinek jómódú, értelmiségi szülei folyton éreztették velem, hogy senki vagyok, egy erdélyi nulla, templom egere. Pedig én akkoriban már állatbőröket csempésztem, s többet kerestem, mint egy magyar átlagpolgár. Közben valaki sok pénzért megígérte, hogy elintézi az állampolgársághoz a papírokat, de becsapott, a lét lenyúlta, én meg tartoztam a csapattársaimnak. Sok ilyen apró nüansz vezetett oda, hogy egyszer azt mondtam: na jó, fölelevenítem a gyermekkori olvasmányokat.

Miként vélekedik a jogerős ítéletről?

Én egy politikai játszmának az áldozata lettem. Rajtam még az O. J. Simpson ügyvédei sem segíthettek volna. Amikor elkaptak, elmondtam a frankót, nem próbáltam mismásolni. Az egész tárgyalás már csak egy komédia volt, amelyben mindenki eljátszotta a szerepét. Én is. Esetemben nem a bíró döntött, odafentről meglökték kissé a könyökét. Ott volt a móri rablógyilkosság, meg kellett mutatni: a bíróság a sarkán áll. Ez van, a kétéves gyermekeken kívül mindenki tudja, mennyire függetlenek a bíróságok. A hatalom csicskásai.

Lát még esélyt valamilyen jogorvoslatra?

Nem. Körberöhögnének Strasbourgban, ha ott rinyálnék, hogy uraim, van harmincegy fegyveres rablásom, nem lehetne csinálni valamit...?

Változtat-e a bezártság a jellemén?

A bezártság sokakat fordít a vallásosság felé...

Különféle dogmákat gyermekkorom óta próbálnak belém táplálni, de nem lehettem fogékony, mert kőkemény ateista maradtam. Tudom, kell valamiben hinni, én inkább magamban hiszek. Az is igaz, hogy minden balhé után hazamentem Csíksomlyóra, a Szűz Máriának vittem egy összeget, ami nem két forint volt. S csak annyit kértem, hogy a következő is sikerüljön. Az utolsó bankrablás előtt kivételesen a bűntársamat is magammal vittem Somlyóra. Babonás nem vagyok, de tán nem kellett volna: a következő ügyet elbuktuk.

Gondolt arra, hogy egy összeghatáron túl nem csinálja tovább?

Ez egy mókuskerék. Minden balhé után azt mondtam, nem csinálom tovább. De mivel percek alatt szereztem milliókat, nem voltam képes visszaállni a sorba. Ma lehetnék rosszabb helyzetben, mondjuk egy romániai börtönben. Mindennek a jó oldalát próbálom látni. Ha például akkor nem csuknak le, előbb-utóbb, akarva-akaratlanul valakit lelövök.

Sokat beszéltünk a lehetséges jövőről. Belefér-e még az Ön életébe egy gyermek?

Sokat gondolkodom ezen. Szeretném, de attól félek, örökli a génjeimet, az én természetemet, az én konokságomat. Akkor pedig Isten ments annak a társadalomnak. Úgy 44 éves leszek, amikor szabadulhatok. Az még az a kor, amikor az ember családot alapíthat, de ahhoz kellene valaki, egy igazi társ, aki vállal, vállalja ezt a múltat. Addig szükségem van a csöndre. És az a lényeg, hogy teljenek a napok.