Rémségek kicsiny daljátéka

A Kolozsvári Állami Magyar Színházban a nyári szünet előtti bemutatók főként a zene és a képzőművészet felé irányítják a figyelmet. A Serena in X-tremis kortárs pop-rock változata Szophoklész Elektrájának, az élő zenét a színház színészzenekara, a Loose Neckties Society szolgáltatja. A Caravaggio terminál, Robert Woodruf rendezésében, célja a barokk festő portréjának 21. századi megrajzolása. Ugyancsak a zene területére irányítja a figyelmet Dragoº Galgoþiu rendésében a Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya című előadás. Szabó Réka kritikája.

Dragoº Galgoþiu munkái arról ismertek, hogy a színházra nem mint a dráma egyeduralmára tekint, hanem a szöveg és mozgás mellet az előadásba szervesen beépíti a képzőművészetet, illetve az élőzenét is. „A Sweeney Todd-ban kevesebb zene hallható, mint sok más, általam rendezett előadásban”, -- nyilatkozza a rendező, ez viszont nem csupán a rendező nézeteinek köszönhető, hanem a darab műfaji jellemzőiek is. E „zenés rémtörténet” ugyanis nem tiszta műfajú musical, hanem daljáték (Singspiel), az opera egyik válfaja, mely leginkább német nyelvterületen elterjedt. A barokk operák túlzott pátosza ellen irányuló műfaj hangvétele könnyedebb, az áriákat és a közös részeket prózai dialógusok kapcsolják egybe. Incze G. Katalin, az előadás zenei vezetője és karmestere meghatározásában az is fontos, hogy ez a műfaj a tiszta operával ellentétben nem veti ki a Puccininál is jól ismert szövegismétléseket. A visszatérő mondatok nem leegyszerűsítik vagy elsekélyesítik a történetet, hanem a komikum és téboly határát feszegetik.
Van ebből a tébolyból elég a Sweeney Todd történetében. A címszereplő valódi neve Benjamin Barker, akit fiatal korában, felhőtlen házasságának elején a Londonban tevékenykedő Turpin Bíró kényszermunkára ítélt, mivel szemet vetett feleségére, Lucyra. Néhány év után Barker megszökik az ausztráliai kényszermunkából egy tengerészfiú, Anthony segítségével és Sweeney Todd álnéven visszatér Londonba, hogy bosszút álljon Turpin Bírón, aki közben lányát örökbe fogadta. Sweeney, hogy véghezvihesse gyilkos tervét, kibéreli régi otthonát, újra megnyitja borbélyszalonját Mrs. Nellie Lovett húsos-pite boltja fölött, és megkezdődik a véres bosszúk sorozata.
A történet a görög tragédiák gondolatmenetét követi. Leegyszerűsítve, hősünk az emberség és lelkiismeret íratlan törvényeit szolgálja, melynek ellentéte az ember által önkényesen felállított törvény. Utóbbi általában igazságtalan és szemben áll a transzcendens eszmékkel. Ahogy a kolozsvári előadás is erőteljesen megmutatja, a törvény és a hatalom Turpin Bíró kezében a „zsákmányszerzés” jogát jelenti, azaz magáénak vallja a nála alacsonyabb rendűek idejét, tárgyait, testét, és nem utolsó sorban, életét. Sweeney Barkerként a tiszta erkölcsöket képviseli, viszont a gyűlölet és bosszú benne is felébresztette az élet feletti hatalom gyakorlásának vágyát.
Gyilkolni annyi, mint életben maradni, mondhatjuk és mondhatják mindannyian a darab szereplői, hiszen a bosszúból fakadó gyilkosság nem csupán a vesztes apa számára jelentett „kártérítést”, hanem Nellie piteüzletét is fellendítette a frissen kaszabolt emberek húsa. Lehetne ez a történet a görög tragédiák modern kori változata, de Dragoº Galgoþiu keze alatt egyszerű Broadway történet maradt megható, felszínes színpadi érzelmekkel, valójában Tim Burton közismert filmjét követi.
A történetmesélés és a szereplők megmaradnak a jó és gonosz összecsapásának szintjén, a harcnak pedig ártatlanok esnek áldozatául. A cselekményt keretbe helyezi a halál és káosz uralmát jelképező Balla Szabolcs, ő a fekete alak, aki disszonáns orgonajátékkal nyitja az előadást, a cselekményt végigköveti, fel-alá sétálgat, tudtunkra hozza létét, majd a legvégén diabolikus kacajjal elhúzza a függönyt.

Figurák a freskóban A díszlet megpróbálja kevésbé konkréttá tenni a londoni nyomornegyedek képét, csupán apró jelzésekből és a szereplők találkozásaiból következtetünk arra, mikor milyen helyszínen vagyunk. Valódi képzőművészeti konstelláció tárul elénk, a hatalmas, összedőlni készülő vörös és fekete falakból kiálló hosszú, éles fémrudak fenyegetnek. Ebben a térben a korhű ruhákban, parókákban megjelenő karakterekre, jelképes figurákra irányul a figyelem, egy-egy tömegjelenet hatalmas freskó illúzióját kelti, máskor ez a semleges tér egy kis füsttel és minimális kellékkel tökéletesen megteremti a lepusztult város, az őrültek háza vagy épp a londoni fogadó atmoszféráját. Bíró József Turpin Bírója nem egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül gonosz. Agonizál, harcol a belé költöző ördöggel, ösztöneivel, a vággyal, mely arra bíztatja, hogy feleségül vegye gyámleányát. Kevés hang fér ki a torkán, de nincs is szükség rá. Elég a rémisztő jelenlét, az undorító, csúszómászó, magából kifordult test, mely leválik az érzelmekről és önálló életre kel. Komikusba hajló harcai valódi intermezzók, akárcsak Bamford altiszt (Váta Lóránd), a legnevetségesebb figura jelenetei. Váta, a bíró bohóc szolgájaként alkalomadtán magára ölti a játékmester szerepét is. Egyetlen fegyvere az igazságosztó pálca és fekete humora, viszont nem uralkodhat teljes mértékben a történet fölött, amíg életben van Anthony (Marosán Csaba) és Johanna (Ötvös Kinga), az egyedüli páros, akiket érzéseik megvédenek a deviánsok játékaitól. Kitűnően hangzik kettejük produkciójában a fülbemászó „I steal you” dal, mely a kolozsvári színházban újabb slágert teremtett. Nellie Lovett (Vindis Andrea) jellemét több odaadás és gondoskodás egészíti ki, mint profit-orientáltság vagy ridegség. Viola Gábor sem a legdémonibb Fleet street-i borbély, Toddhoz illő modora, a kíméletlenség, az erőszak, a brutalitás, a vértócsák álomképe nem mozgatja meg karakterét, energiája elvész a felületes gesztusok és a zene között.

Robbanáshiány A zenés színház mindig is ezekkel a problémákkal küzd(ött): hogyan lehet legyőzni az ellentmondást a verbális nyelv, a zenei nyelv illetve a test- és vizuális nyelv között, hogyan lehet elérni azt, hogy az erők társíthatóak legyenek? Ezeket az erőket az előadásban a borbély sánta inasát, Tobyt alakító Laczkó Vass Róbert koordinálja a legsikeresebben. Hangi adottságaiból kifolyólag a zene anyaga nem hatalmasodik el karaktere fölött, sőt, játékában a tökéletlen test fizikalitása és gesztikulációja révén sikeresen a figyelem középpontjába kerül. Ugyanígy minden feszültségével együtt mutatkozik meg az őrület a kórus (egyben London kolduló rétege is) jeleneteiben. A betegség, deviancia, a testek fizikai valósága ebben az előadásban nem érzelmek elmesélésére jó, hanem a történelem egy darabjának manifesztációjaként válik önálló valósággá. Ha ebből a szempontból közelítünk az előadás felé, talán számon sem kell kérnünk a „maiságot”, azt, hogy mi van, vagy mi lehet(ne) még egy történetben az ok-okozatiságon, az ismert, érthető, logikus cselekményen túl. Van itt egy rémtörténet, egy intellektuális szöveg absztrakt zenével, sok-sok műfajon belüli ellentmondással; egy daljáték, mely döntött: odaadta magát a színháznak, interakcióba lépett vele, közös energiát generált. De ez az energia még robbanásra vár.