Marine Le Pen: ikon vagy mumus

Az európai szélsőjobb korszerűsítője az EP-választásokon győztes francia Nemzeti Front vezére, Marine Le Pen. Nem csak Franciaország, de az egész kontinens jövőjét meghatározhatja, hogyan alakul politikai karrierje. Parászka Boróka írása.

„Sokk”, „földrengés”, „katasztrófa” – néhány, nem túl változatos jelző azok közül, amelyeknek a segítségével a francia Nemzeti Front (FN) győzelmét illették politikusok, elemzők egyaránt az EP választások után. A Marine Le Pen vezette párt a voksok 25 százalékát szerezte meg május 25-én, második helyre szorult 24 százalékkal a konzervatív UMP és a voksok 14 százalékát tudhatta magáénak a szocialista párt.
Ez az előre jelzett, de sokak által nem hitt eredmény a francia politikai viszonyokat is átrendezi, érinti az európai politika egészét. A francia belpolitikai struktúrát illetően az elemzők arról értekeznek, hogy a nagy pártok elöregedésének a folyamata a végéhez közeledik, a Nemzeti Front egyszerre szoríthatja ki a centrumból a jobb és baloldali vezető erőket. Franciaországban úgy működhet központi erőként egy párt, hogy szélsőséges politikát képvisel. Marine Le Pen sikerének a titka, – állapítja meg Jean-Yves Camus, egy párizsi stratégiai elemző intézet vezetője, hogy mindazokat a témákat, amelyek a jobb- és baloldal politikáját meghatározták, és amelyeknek a képviseletére sikertelenül vállalkoztak, a FN átvette, fogalmi szempontból felfrissítette, és összehangolta. Ide tartozik a francia szociális ellátási rendszer elégtelensége, illetve annak reformja, a bevándorlási politika, és az ország unión belüli (egyre erőtlenebb) szerepe.

Nem a papa lánya Marine Le Pen, olvasható visszatérő motívumként, nem is a saját szélsőjobboldali politikusként ismert apjának a köpenye mögül lépett elő, hanem a francia konzervatívok és szocialisták közös politikai gyermeke, aki most önállósította magát. Nagyon vigyáz erre a konszolidált, korszerűsített centrista látszatra, a legnehezebb helyzetekben is kivágja magát, ismeri a szalonképes látszat fenntartásának minden trükkjét. – Az ebola hamarosan megoldja a francia bevándorlási problémákat, – nyilatkozta legutóbb a 86 éves Jean Marie Le Pen, arra a hírre reagálva, hogy terjed és áldozatait szedi a mindeddig megfékezhetetlen vírus. Marine Le Pen, dacára apja iránti tiszteletének, még ezt a kijelentést is elsimította, szigorúan megtorol a pártján belüli minden nyíltan, és nem kódoltan képviselt xenofóbiát, rasszizmust. Fáradhatatlanul küzd azért, hogy a másod-, harmadgenerációs bevándorlókat is a maga bevándorlóellenes politikája mellé állítsa.
A legfrissebb felmérések szerint a fiatal generáció áll mögötte, a 35 évnél fiatalabb szavazók 30 százaléka a FN táborát erősíti, rá szavaz az egykori szocialista szavazótábor, a munkásosztály meghatározó része is. Akikhez csak részben talált kulcsot, azok a Franciaországban élő külföldiek: 3,8 millió ember vállal munkát tartózkodási engedéllyel, vagy illegálisan, ebből 1 millió marokkói és algír. Számukra Francois Hollande szavazójogot ígért az önkormányzati választásokon – ígéretét nem teljesítette. A bevándorló közösségekben és azok körül nő a feszültség, Marine Le Pen pedig adni is igyekszik számukra, és el is akar venni tőlük, egészen különleges, és egyre szövevényesebb kettős, sőt hármas beszéden szólva szavazóihoz. Ha tartja az eddigi ütemet, akkor a következő államelnöki választásokon sikerrel menetelhet az Elysée palota felé – figyelmeztet Jean-Yves Camus. Egyelőre alig van jele annak, hogy bárki is megállíthatná.
A konzervatív Sarkozy-párt, az UMP korrupciós ügyekkel küzd, Francois Hollande pártja, a szocialisták politikai kudarcsorozatokkal és közéleti botrányokkal néznek szembe. Középiskolások és egyetemisták szerveztek felvonulást négy nappal a választások után, a Bastille és a Köztársaság tér között Párizsban: kisszámú, de elkötelezett tömeg gyűlt össze. A rendőrség szerint 4 ezer, a szervezők szerint 8 ezer fiatal tüntetett, néhány évvel ezelőtt még ilyen rendezvényeken tízezrek meneteltek egymás mellett. Egyelőre az látszik, hogy a francia társadalom reményt vesztett, a politikával és a sajtóval szemben is bizalmatlan, azoknak a jelentős része pedig, akik még aktívak (különösen a fiatalok, a munkavállalók, a válság időszak vesztesei) Marine Le Pent támogatják.

Nem csak termék, alakító Ez a helyzetkép Franciaországra vonatkozik ugyan, de lényegében a legtöbb olyan európai országra érvényes, ahol a szélsőjobboldal alakot vált, és meghatározó politikai erőként léphet fel (mint például Magyarországon). A gazdasági és politikai válságból profitáló francia szélsőjobb azonban nem csak terméke, hanem alakítója a további folyamatoknak. Úgy tűnik, hogy a FN válik az egymással szembe forduló politikai erők választóvonalává. Az EP szavazás utáni napokban Marine Le Pen megerősítette: a kelet-európai szélsőjobboldali pártokkal, így a magyar Jobbikkal, a görög Arany Hajnallal és a bolgár Atakával nem kívánnak együttműködni. Ezek a pártok egyrészt nem mentek át azon a modernizációs folyamaton, amit Marine Le Pen az elmúlt évtizedben a Nemzeti Fronton belül levezényelt (a kelet-európaiak nyíltan, nem kódoltan rasszisták, antiszemiták), másrészt azoknak a keletről érkező bevándorlóknak a jogait képviselik, akikkel szemben Franciaországban fellépnek.
Marine Le Pen körül nyugat-európai koalíció körvonalazódik. Bár a FN egy híján rendelkezik a frakcióalakításhoz szükséges képviselők számával, a 24 küldöttjük mellé csatlakozik a holland és az osztrák Szabadságpárt 4-4 képviselője, az olasz Északi Liga 5 képviselője, valamint a Flamand Érdek egyetlen küldöttje. Nem lesz része a 38 tagú frakciónak az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja. A brit euroszkeptikusok épp a FN rejtett antiszemitizmusára hivatkozva maradnak távol. (Időközben viszont megegyezett a Nemzeti Front a britekkel a közös EP-frakció megalapításában!)
Az Elysée palota felé menetelő Le Pen sikere a német politikát, pártállástól függetlenül, sokkolta. Frank Walter Steinmeier német külügyminiszter úgy fogalmazott, „elborzasztja” ami történt, és jelezte: az Európáért felelősen gondolkodó politikai erők mindent megtesznek majd azért, hogy a centrista erőként fellépő francia szélsőjobb ne befolyásolhassa az európai jogalkotást. Egy évvel ezelőtt ugyanő még arról nyilatkozott, hamarosan „beindul a francia-német motor”, és a két ország „példanélküli együttműködése” lehet Európa megújulásának egyik garanciája. Angela Merkel és Francois Hollande pedig azt ígérte, a „kontinensek versenyében” szerez erős pozíciókat Európának. Az európai bankunió ügye, a közös biztonságpolitika visszatérő kérdései a francia-német egyeztetéseknek. Legutóbb a két politikus az orosz-ukrán konfliktusról nyilatkozott közösen, a békés rendezést, Ukrajna gazdasági és politikai stabilizációját sürgették: a harcok azóta is folyamatosan tartanak a válságövezetekben, a diplomáciai egyeztetés után a civil áldozatok száma is megugrott.
Az EP választásokon diadalmaskodó Marine Le Pen április elején járt Moszkvában, ahol a francia sajtó szerint „tárt karokkal” fogadta a Duma elnöke, Szegej Larszkin, aki gratulált a Nemzeti Front önkormányzati választásokon elért eredményéhez és jelezte: az európai politikai együttműködésekről hasonlóan gondolkodnak. „Franciaország jelentős lépéseket tehet azért, hogy csökkenjen az Európa szerte terjedő ruszofóbia” – tette hozzá a politikus. Hidegháború folyik Európában Oroszország ellen – válaszolta Marine Le Pen – és ennek valóban véget kell vetni.
Kérdés, hogy milyen mértékben sikerül „karanténban” tartani a francia szélsőséges politikát úgy, ahogyan azt a német külügyminiszter jelezte. Az is bizonytalan, hogy az orosz, illetve ukrán párti biztonságpolitika mentén milyen unión belüli szövetségek, szembenállások születnek. Egyelőre az EU-ellenes erők az ötödik helyen állnak a parlamenti ranglistán. Marine Le Pen viszont – ahogy Harald Wilimsky, az osztrák Szabadságpárt politikusa nyilatkozott, ikonná vált, ő ma a (Orbán Viktor által is sokszor hangoztatott) „nemzetállami szuverenitás” megtestesítője. Európai megújulás és reform egészen biztosan csak vele, és az általa képviselt politikával szemben lehetséges.