Pirandello nyitva hagyja...

2010. 11. 17. 16:29
Pirandello megújította a színházat a 20. század első felében; olyan drámaírók vallják, hogy tanultak tőle, mint Brecht, Jean Anouilh, Molnár Ferenc. A darabjait előbb értetlenség fogadja, majd világszerte játsszák. Megkapja az irodalmi Nobel-díjat, fiatalkori regényeit irodalmi olaszra kell fordítani a szicíliai nyelvjárásból. Németre maga fordítja a drámáit. A Hat szereplő szerzőt kerest Berlinben Reinhardt átdolgozásában mutatták be. A nagy rendező a színházat a lét szimbólumává emelte, s ennek megfelelően a színházzal kapcsolatos eszmefuttatásokat helyezte az előtérbe. Egyes értelmezések szerint Reinhardtnál a „szerző”, akinek paradox hiányáról szól többek között a darab, a teremtő, az alkotó, maga az Isten. A magyar színpadokra Reinhardt „közvetítésével” érkezik a darab.

Egymást keresztező síkok. Pirandello ezt mondja a darabbal kapcsolatban: „Én a hat szerepnek csupán a létét fogadtam el, életük értelmét visszautasítottam; átvettem az organizmust, de saját funkciója helyett egy másik, bonyolultabb funkcióval ruháztam fel, amelyben a saját funkciójának pontosan annyi helye jutott, mint egy adottságnak.”
Hegedűs Géza szerint: „Ez a más funkció abból a »lehetetlen« szituációból következik, hogy a képzelet alkotta szerepek az író ellenállása folytán maguk próbálnak színre kerülni. Küzdelmük eredménytelen. Kísérletük meghiúsulásának története: maga a dráma.
Pirandello alapkoncepciójából következik, hogy a hat szerep és a dráma többi figurája nem azonos módon létezik. A színészek, akik színpadi próbára érkeznek, a legkevésbé elvont alakok. A hétköznapi realitás minden jegyét magukon viselik. A drámai szituáció, amelyben megjelennek, ugyancsak mindennapos. Csak annyiban elvont, amennyiben ez a »próba« színház a színházban, s ez lehetőséget ad az írónak, hogy természetesen vesse fel a színművészettel kapcsolatos problémáit.
A színészeknél lényegesen elvontabb a hat szereplő alakja. Nem mint valóságos emberek kerülnek színre, hanem mint a fantázia teremtményei. A színházi próba valóságosnak látszó színterére a képzelet világából érkeznek, s mindvégig megőrzik idegenségüket. Mintha a színészek és a szerepek különböző síkon léteznének, folytatnák akcióikat. A síkok azonban keresztezik egymást, folytonos összeütközést, ellentmondást eredményezve.
Van azonban a drámának egy harmadik rétege is, amelyben a fantasztikum uralkodik. Itt nem a képzeletben megteremtett alakok mozognak, hanem maga a képzelet működése válik az ábrázolás tárgyává. (…)
S végül beszélhetünk még a filozófia síkjáról. A drámai szituációk filozófiai értelmezést kapnak a művön belül, főként az apa szavaiban, így az író nemcsak a szituációteremtéssel, az alakok mozgatásával, dialógusaival – egyszóval képi megformálásban – közli mondanivalóit, hanem fogalmi úton is kifejezi.”

A rendező kezében a befejezés. A darab több tehát a színház a színházban fogalmánál, inkább színház a színházi színházban. Adott a társulat, amely egy habkönnyű színdarabot próbál az Igazgató irányításával. Ez a társulat, ez az Igazgató-rendező nem jobb, nem rosszabb más társulatokénál. Élik a realitásba horgonyzott életüket, próbálnak, viccelnek, vitatkoznak. Betoppannak közéjük egy dráma szereplői: az Apa (Kardos M. Róbert), az Anya (Tóth Tünde) két kisgyermekével, a Mostohalány (Mezei Gabriella), a Fiú (Dimény Levente). Szerzőt keresnek, hogy befejezze a róluk szóló drámát.
„A Hat szereplő szerzőt keres jelképes alakjai nem tudják, mit cselekedjenek, hiszen csak jelmezek, csak szerepek, akiket még nem írt meg senki, csak vázolták őket. De amikor bármelyiket megírják, akkor ő már nem ő: egyéniségből hazug személyiségek lesznek.” Ez az, amit nem szeretnének, azért küzdenek, hogy önmaguk maradjanak. Az egyéniség és a társadalom elvárásainak megfelelő személyiség egymásnak feszülése Pirandello szinte minden darabjában kulcskérdés. Ebben a művében ezt bonyolítja a többi megjelenített viszonyrendszer: alkotó és alkotás, színész és szerep kapcsolata, hazudság és igazság, igazság és valóság megjelenítésének lehetősége, illetve lehetetlensége.
Az Apa mondja az Igazgatónak: „Kallódunk, persze! Abban az értelemben, tetszik tudni, hogy a szerző, aki életet adott nekünk, később nem akart vagy nem tudott ténylegesen bevezetni bennünket a művészet világába. És ez nagy bűn volt, uram, mert akit a sors és véletlen élő szerepnek alkotott, nevethet még a halálon is! Halhatatlanná lett! Meghal az ember, az író, a teremtés eszköze; de alkotásai halhatatlanok!” De a drámájuk is ez, hiszen újra és újra át kell élniük a tragédiájukat, mindahányszor próbálják meggyőzni a szerzőt, hogy fejezze be a darabot, szüntesse meg vázlat sorsukat, és végre vegyék át színészek a terhet, amit ők cipelnek. Csakhogy képesek-e a színészek sorsokat eljátszani, képesek-e úgy megformálni a szerepeket, amilyenek valójában?
Ez utóbbi kérdést már az előadás teszi fel, sajnos az egyetlent, ami nem a darabban fogalmazódik meg.
A Hat szereplő szerzőt keres a lehetőségek tárháza a rendező számára, hiszen Pirandello mintegy nyitva hagyja a végét, rábízza a következő alkotóra, hogy „befejezze” a darabot, pontosabban a „valóságos” síkot, azt, amiben a színészek élnek. Pirandello Igazgatója hazaküldi a színészeket, maga is megdöbben a szereplők elmesélte, vérfertőzéssel és gyermek-öngyilkossággal végződő tragédián. Csakhogy a rendezőnek lehetősége lett volna végiggondolni, hogy ezt a tragédiát végül is elképzelt figurák élik meg, és ez mégis „csak” színház, ha úgy tetszik, játék. Zakariás Zalán erre egyetlen utalást tesz: a medencébe fulladt kislány odaül az Igazgató mellé.
A rendező jól és szellemesen ellenpontozza a két színpadi síkot. A színészek, rózsaszín tobzódásban éppen „nyalják a habot” a színpadon, amikor megjelennek a  feketébe öltözött, fehér maszkot viselő szereplők. A maszk kettősséget jelent, de a színházat is jelképezi, amire utalás is történik az előadásban.
El lehetett volna indulni abba az irányba is, hogy az élet korántsem rózsaszín habos torta, de igaza van a rendezőnek, sokkal izgalmasabb a színház és alkotás, valóság és látszat, színpadi valóság, mint a valóság tükre kérdéskör. Csakhogy ezt is jobban ki lehetett volna bontani azzal, hogy bizonyos kérdések, jelenetek nagyobb hangsúlyt kapnak, a „valóságos” színészek markánsabban vannak jelen az előadásban. Kétségtelen, a dráma főszereplői a szereplők, annál is inkább, mert markánsak és avatottak az alakítások. De ezen a síkon is elsikkad valami, amit pedig az apa kimond: az Anya szerepe a drámájukban. Aki „nem nő, hanem anya”. Olyannyira az, hogy nem engedi el maga mellől a gyerekeit, hogy áldozatnak véli magát, de lényegében a körülötte levők az ő áldozatai: a férjek, a gyermekek. Mindannyiuk sorsa az Anyától való menekülés, akár a halálba, akár a kéjbe. Tóth Tünde gesztusokkal, hangsúlyokkal, arcjátékkal érzékelteti mindezt. Hangsúlyosan jelenik meg az előadásban a Mostohalány kettősége: az áldozat szerepében tetszeleg, de lényegében ízig-vérig szajha. Bármikor felhasználja női vonzerejét, hogy elérje, amit célul tűz ki. Mezei Gabriella ízléssel és tehetséggel jeleníti meg ezt a kettősséget. A Dimény Levente alakította Fiú izgalmas, titkokkal teli, végül a drámát „felfedő” szereplő. Dimény és Halasi Erzsébet (Madam Pace) alakításában jelenik meg leginkább a pirandellói humor. Maga a szerző ezt úgy definiálta, hogy a humor a dráma és komédia ötvözetének eredménye. Halasi madámja egyszerre nevetséges, félelmetes és gonosz.

Hiteles kettősségek. Kardos M. Róbert alakítása a legmarkánsabb. Megformálásában az Apa rendkívül összetett világának minden árnyalata megmutatkozik. Önző és önzetlen, erkölcsös és erkölcstelen, gyáva és agresszív, néha rokonszenves, máskor szörnyeteg, az igazság és hazugság közötti mezsgyén mozog. Mosolya egyszerre kedves és kétszínű. Elképzelhető, hogy az apa önmaga igazolásáért akarja előadatni családi drámáját. Ugyanakkor az Apa mint szereplő fogalmazza meg a pirandellói filozófiát. Kardos pedig játékával, hangsúlyaival képes megteremteni az elidegenítést. Nagyszerű alakítás, nagyszerű színészi játék az övé.
Dobos Imre Igazgatója maradi gondolkodású, a „nyaljunk habot” típusú színház képviselője, tehetségtelen zsarnok, aki nehezen érti meg, hogy a színház az élet tükre, hogy a dráma kintről „belép” a színházba.
Hajdu Géza hol mulatságos, hol szívszorító Ügyelő, aki vágyik arra, hogy legalább egyszer ő legyen a rendező. Csatlós Lóránt Színpadmesterként kevés szöveggel is folyamatosan jelen van az előadásban, muszáj figyelni rá. Beletörődött, hogy ő a „legkisebb” a társulatban, neki kell kiszolgálni mindenkit. A többi – a „valós” színháziak szerepét alakító – művésznek kevés lehetősége volt az előadásban, de avatottan tolmácsolták rövid partitúráikat.
A „próbára” berendezett díszlet, a színészek „hétköznapi”, a szereplők kortalan, mégis karakteres jelmezei jól szolgálják mind az előadás, mind a darab gondolatvilágát.
A rendező izgalmasan bontja ki a darab színházi vonatkozásait. Több-kevesebb sikerrel, mikroportok segítségével érzékelteti az elidegenedést, pedig bízhatott volna a színészeiben, hogy segédeszköz nélkül is el tudják játszani a kettősséget. Az előadás néha nem elég feszes, de mindenképpen érdekes. Látszik, hogy Zakariás tudja, mit akar elmondani a produkcióval, hogy hogyan gondolkodik a színházról és a viszonyrendszerekről. Lehet hibákat találni az előadásban, lehet azt mondani, hogy esetenként a biztonságos megoldásokat választotta, de tagadhatatlan: Zakariás Zalán tehetséges, okos rendező.


Nagyváradi Szigligeti Társulat
Luigi Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres
Fordította: Füsi József
Rendező: Zakariás Zalán
Díszlet: Csíki Csaba
Jelmez: György Eszter



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!