Panelbolero

2013. 11. 29. 15:45

Demény Péter Bolero című drámáját mutatták be a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében. A szerző első darabjával két éve már találkozott a közönség a Salat Lehel rendezte felolvasószínházi sorozat részeként. Ez biztatta a szerzőt arra, hogy továbbgondolja művét. Így született meg a jelenlegi változat, az író szavaival élve, az „igazi”. A Bolerot rendhagyó módon két megközelítésből – Szabó Réka és Simon Judit írásaival – ajánljuk a nézők/olvasók figyelmébe.

Emlékkel behálózva - Szabó Réka

A Bolero egy tanárcsalád története, amelyben generációról generációra öröklődik ez a foglalkozás. A fiatal fivér nem vitte tovább ezt a hagyományt, de igyekszik újságszerkesztőként ugyancsak értelmiségi életet élni. Anya és lánya, Teréz, mindketten magyartanárok. A meghalt apa emlékét és szaktudását őrzi minden tevékenységében az anya gyerekeivel együtt, annak ellenére, hogy ezt az életformát nem szabad akaratukból választották. A múlt által egymáshoz láncolt és egymás számára mégis teljesen idegen családtagokat jelen esetben az apa születésnapja hozza össze. Ezek az emberek napjaikat nem képesek másképp látni, csupán a tudatukban eltúlzott, túlcselekményesített múltbeli emlékként. E három ember életfelfogását azok a beszélgetések leplezik le, melynek közvetlen indítéka az apára való emlékezés.
Albu István rendező a színház stúdiótermébe sűrítette a kolozsvári tömbháznegyedek nyomasztó hangulatát. Ahogy belépünk a nézőtérre, máris kirekesztettnek érezzük magunkat, hiszen a színpadot nem csupán három fal határolja be. Visszaépült a negyedik fal, határ húzódik a néző és színpadi esemény között. A kommunizmus idején épített többemeletes tömbházak szobái közül a legreprezentatívabbat találjuk szemünk előtt. Minden a maga jól ismert helyén, a közelmúlt ódivatú, masszív bútorai könyvekkel, emléktárgyakkal, arannyal szegélyezett porcelánkészletettel tele. Egy-egy festmény a fehérre meszelt falon, tévé a kanapé előtt, lemezjátszó a könyvespolc mellett. És persze, a teraszról jól szemügyre vehető a vetítővásznon megjelenített betonrengeteg szürkesége, a sokemeletes tömbházak, melyek körbefogják ezt az életteret, és magát a színpadot is. Klausztrofób érzés.

Árulkodó csend Épp vacsora készül, a konyhában csörömpölnek az edények, kotyog a kávé, majd elkezd főni a krumpli. Ha kinyílik egy ajtó, ablak, a város zsibongása, vagy a szomszéd lakásból kiszűrődő, olykor kínos lármák bántják a család csendjét. Az anya (Panek Kati) hűségesen 61 gyertyával díszíti fel a születésnapi tortát, majd érkezik Teréz (Kézdi Imola), aki a már kétszer átszámolt gyertyákat újraszámolja, majd egyet kidob közülük. 60 gyertya illik oda, az apa 60 éves lenne. Hosszú, néma perceken keresztül követjük a rituális eseményt. Ez a család úgy emlékezik, hogy közben rekonstruálja az ünnep, az együttlét minden egyes pillanatát, minden mozzanatnak ugyanúgy kell lennie, mint amikor az apa is köztük volt. A felidézés aktusában fontossá válik az emlékmaradványok, a tanúságtételek, emlékbeszédek lelkiismeretes felhalmozása, mintha ezeknek kellene a valamikori létezés bizonyítékává válniuk a közönség előtt.
Nincs összetett cselekmény Demény Péter drámájában, Henrik Ibsen és Anton Csehov analitikus szerkesztésmódját követve lényegesebb, ami az elmondottak mögött és között zajlik. Az előadás erre reflektál, a realista tér és az abban zajló találkozások köré épülő motívumháló, a folyamatosan jelen levő, árulkodó csend kiegészíti ezt a nyomasztó hangulatot. Ravel azonos című zeneműve és Weöres Sándor ugyancsak azonos című verse képezi a dráma és a produkció keretét, de Kányádi Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Ladányi Mihály versei is egymásra reflektálva beépülnek a párbeszédekbe. A Bolero dallama folyton visszatér nemcsak lemezjátszón, hanem a Duna Televízió Kívánságkosarában, esti műsorok tárgya az összes zenecsatornán, különböző műfaji feldolgozásban. Sőt, Biti (Farkas Lóránd) telefonjának a csengőhangja is ugyanez. Annak ellenére, hogy ez által átemelődik egy nem valós dimenzióba az előadás, ez a motívum túlhajszolttá vált, vontatottá tette a hozzá fűződő jeleneteket.

Tragédia az életben A darab és a produkció szereplői a lemondás jegyében élnek. Lemondanak jelenükről és jövőjükről, sőt lemondanak az egymással való kommunikációról is. Kézdi Imola Teréze önmagába elásva tengeti napjait, görbe testtartásából árad a zárkózottság, gesztusai, lépései befele irányulnak. Nem álmodik jövőről, tisztában van azzal, hogy a múltban be nem teljesült szerelméért zsarnok apja tiltakozása a felelős, mégis folyton az apa szavait ismételgeti, sőt, olyanná válna, mint ő. Testvérével, Bitivel való viszonya sem felhőtlen. Kihasználja közös múltjuk manipulatív erejét, és testvérét a családban maradásra könyörgi, az apa szerepének átvételére kényszeríti. Kegyetlen játszmák. Biti megpróbál kilépni ebből a lemondással teli életből, lázadón viszonyul az apa emlékét őrző születésnapi rituáléhoz is. Farkas Lóránd kevésbé valósította meg a lázadó, polgárpukkasztásra hajlamos testvért. Ennek a szereplőnek kell lelepleznie a múltba való visszatérés beteges állapotát, a családon belüli képmutatást, hiszen ő mondja ki azokat a szavakat, melyek valóban jellemzik a pillanatnyi drámai helyzeteket: a csend csak otthon kínos, máshol megértésen alapszik, talán. Folyamatosan jelzi, hogy ideje a múltat lezárni, az apát végre lélekben is eltemetni. Farkas merev gesztusai változatlanul ismétlődnek a különböző helyzetekben, a kiejtett szavak, megjegyzések nem hozzák mindig ugyanolyan erővel az ellenkezés, a másság ízét, nem éleződik ki az ellentét a lázadó, de az utolsó jelenetekben mégis elgyengülő, apa szerepét magára öltő ifjú között. Hiányérzetek adódnak a szöveg kapcsán is, hiszen a valódi drámaiság épp amiatt nem következik be, hogy az elbeszélt történetek felszínesek maradnak, a dialógusok olykor súlytalanok, egymásból könnyen kikövetkeztethetők. Egyértelmű folyomány az anya hirtelen agyvérzése a vacsoránál, amikor kiderül Teréz titka, hogy ő jelen volt, akaratlanul is besegített az apa öngyilkosságának előkészítésébe. Nem tartogat meglepetést a szöveg a befogadó számára. A helyhez kötött utalások, olykor a halálközeli hangulat ellenpontozásaként betűzdelt, Kolozsvárhoz fűződő poénok sem biztosítanak kellő energiát a történettől való egészséges elidegenedéshez, a befogadó szembesítéséhez.
A nyolcvanas évek emlékmaradványai közé zárt anya nem beszél sokat, minden mondata után férje kedvenc szerzőit idézve föltekint egy képkeretre, mely a közönséggel szemközt levő negyedik falon lóg. Így kukucskálunk be ebbe a kispolgári létbe, az apa (Keresztes Sándor) tetszés szerint elképzelt portréján keresztül, hiszen a képkeret üres. Az előadás során hangját egy transzcendens dimenzióból párszor hallatja, a végén viszont meg is jelenik a balkonon, épp öngyilkosságra készülve. Panek Kati alapos mozdulataival magányát hősként tűrve tárja elénk egy boldogtalan anya sorsát, aki nem képes másként, csupán a problémák által összetartani a családot és ezzel el is különíteni egymástól.
A magány elkerülhetetlen, ahogyan a Bolero visszatérő zenéje és verssora is jelzi. A múlt szemünk előtt hatja át a színpadot, felhívja figyelmünket arra, hogy e kor emberének immanens tragédiája nem a halálban, hanem ugyanúgy, mint Csehov szereplőinek idején, az életben van jelen.




Boldogtalanság négy fal között - Simon Judit

Panellakás, panel életek. Értelmiségi lét, ahogy lennie kell. Otthon is viselni a társadalmi maszkot. Játszani a szerepet. Semmit nem észrevenni. Úgy tenni, mintha minden rendben lenne kívül és belül. Mintha család lenne a család. Mintha belső kényszer lenne az összetartozás. Elterelni a szót a lényegről. Mert a lényeg nem felel meg a képnek. Kívülről nézni befelé. Ismételni a paneleket, elfojtani az érzelmeket. Bolero.

Magányra nevelve Demény Péter drámájának szereplői belső panelekban, önmaguk béklyóiban élnek. Nem hagynak maguknak menekülési utat. Nincs jelen, jövő sincs, csak a múlt. A múlt, a hagyomány, amitől nem szabad elszakadni.
Panellakás nappalija: kanapé, fotel, könyvszekrény könyvekkel, vitrin, asztal négy székkel, televízió, lemezjátszó, bakelit lemezek, rádió. Rend és tisztaság, minden a helyén. Anya és lánya, tanárnők, az apa születésnapjára készülődnek. Torta, hatvan gyertyával. A fiú is megszámolja. Õ újságíró. Alig illik a képbe. A nők megterítenek. Négy teríték. Semmiségekről beszélgetnek. Ajándékok is előkerülnek: könyvek. Verset mondnak egymásnak és az apa fotográfiájának. Mert az apa halott. A halott apa születésnapját ünnepelik. Úgy kell tenni, mintha élne, mintha élnének. Beszélgetés helyett verset kell mondani. Bogdán Irénkére kell haragudni, mert az apa neki udvarolt. Apára nem szabad haragudni. Az anya és a gyermekek boldogtalanságát nem szabad észrevenni.
„Jó tanár volt” – mondja a lány, mintha ez mindenre mentség lehetne. Bogdán Irénkére, az otthoni kívülmaradásra. Mert az apa otthon
csak ült a fotelben, olvasott és a lábát áztatta. „Te is jó tanár vagy” – engeszteli a lány az anyát. Az asszony mosolyog. Legalább ennyi. Irénke nem jó tanár. Idő előtt megöregedett, fásult asszony. Talán egyszer ő is szeretett, vágyódott, remélt. Semmi sem maradt, csak a lét látszata. A hagyománynak csúfolt rutin. Hűvös fennköltség mögé rejtett elfojtott érzelmek. „Te is jó tanár leszel” – biztatja a lányát, és jelzi, ne rágja a körmét. Szép és művelt lány sötét színű, rossz ruhákban, önbizalom, jövő nélkül. Valamikor azt hitte, boldog lehet a gyerekkori pajtásával, későbbi szerelmével. Az apa közbeszólt. Az anya nem szólt bele a döntésébe. A fiú „felületes”. Pedig csak vidám volt, és másról is beszélt, mint könyvekről. Mert az értelmiségi komoly, a mélységekbe tekint. Távol áll tőle a mindennapok alpárisága.
A családban csak a fiú nem tanár, lázadni próbál a látszatok ellen. A lényegről, az életükről beszélni. Csak éppen akkor kell megnézni a sütőbe a krumplit, a fürdőszobába menni, tenni valamit, hogy ne hangozhasson el, ami szétfeszíti őket. Inkább a feszült csend, mint a szókimondás. Mert az nem méltó hozzájuk. Nem méltó az apa emlékéhez. Az önző és képmutató apáéhoz, aki igája alá vonta a családját. Mindenki tudja ezt, de nem szabad kimondani. Jó tanár volt, jó ember
A Bolero szól mindenhonnan: tévéből, rádióból, a telefonból, a lemezről. Az ismétlés, az elfojtott erotika muzsikája. Idegtépően, fenyegetőn. A szereplők cselekedetei ismétlődnek. Panelbeszélgetések.
Az apa öngyilkos lett. Erről sem illik beszélni. Inkább úgy tenni, mintha élne. A szellemisége él, a többieknek olyanná kellene válni, mint ő volt.
Az anya a lányát vádolja: megakadályozhatta volna az apa halálát. Megmosta a lábát, megválthatta volna. Nem elég az áldozat, hogy otthon maradt, hogy lemondott a saját életről.
A lány széttöri a lemezt. Legyen vége ennek az egésznek. Nem lehet vége, az egyetlen menekülési út a halál. Az apa elmenekült, kilépett az erkélyről, le a mélybe. Szorította az álarc, levenni nem volt bátorsága. Irénke jó nő, de nem jó tanár.
Az anyát szembesítik a valósággal. Összeesik, élő halottként tér vissza a panelbe.
Ismét születésnap, kisebb torta, öt gyertya. Az anyát ünnepelik. Úgy tesznek, mintha velük ünnepelne. Az asszony keze nagyot koppanva hull az asztalra. Õ már nem vesz részt a játékban.
ÛA fiú kilép a rá kényszeríttet szerepből, nem hajlandó azonosulni az apával. Õ talán megmenekül. A lány ott marad a lelki paneljeiben. Ápolja az anyját. Jó tanár lesz. Erre nevelték. Magányra, boldogtalanságra.

Tétova rendezés. Demény Péter Bolero címmel a frusztrációkkal, komplexusokkal teli értelmiségi panellétről írt drámát.
Az előadás rendezője, mintha nem akarta volna kibontani a drámát, és azt sem tudta volna eldönteni, milyen színházi nyelvet használjon. A realisztikus színpadképbe, az előadás nagy része ilyen nyelven is szólal meg. Sztaniszlavszkiji realizmus. Klasszikus négy falas előadásnak indul, ami nem lenne baj, ha Albu István nem úgy rendezteti be a színpadot, hogy a szereplők hosszú percekig háttal vannak a közönségnek, amiért néha fontos replikák sikkadnak el. Olyan jelentekben ülnek háttal, melyekben fontos lenne látni az arcukat, a karakterek érzelmeit.
Amikor az apa-fiú azonosul, a rendező megunja Sztaniszlavszkijt, és megpróbálkozik egyfajta szürrealizmussal, behozza hangszórón az apa hangját. A túlértelmezés fölösleges, hiszen az apa ott van végig a szereplők szövegeiben, viselkedésében, érzelmeikben. Erős a jelenléte, nem volt értelme ennek a sokkal inkább vicces, mint drámai megoldásnak. Az „erkélyjelenet”, amikor lejátszatja a férfi öngyilkosságát egyenesen kínos. Olyan, mintha valaki percekig magyaráz valamit, amit már mindenki ért. Az előadásnak már rég vége volt, ez a játék már fölösleges ráadás.
Panek Kati, Kézdi Imola, Farkas Lóránd, Keresztes Sándor őszinte, nagyszerű játéka sokszor és sokban pótolja a rendezői hiányosságokat. A többi nem rajtuk múlik.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!