Olyan a színház, mint a szerelem

2011. 04. 26. 14:12

Hogy látja a színészek, a színház felelősségét a mai értékvesztett világban?

A játék a boldogság gyermekkora – olvastam valahol. Ezt a gyermekkort éltettem magamban a mai napig. Talán azért készülök olyan lámpalázasan ma is egy holnaputáni fellépésre, mintha először találkoznék a közönséggel. Pedig csak egy kis székely falu farsangi meghívásának kell eleget tennem. Egykori színész-igazgatónk, Dukász Anna mondta: „Gyerekek, olyan a színház, mint a szerelem. Elmész a találkahelyre, de sose tudod előre, hogy mi fog ott történni.”
A játéknak lelket frissen tartó, szorongást oldó, személyiségfejlesztő ereje van. Ez a titokzatos energia a Teremtő egyik legszebb ajándéka. Ezért felmérhetetlenül nagy a színház felelőssége. Ezért nagy a színész felelőssége. A színész becsülete a színház becsülete is. Nem mindegy, hogy a színész játéka a nézőtéren ülőkben az építő vagy a romboló energiákat moccantja.

Mitől jó színész egy színész? Milyen a jó színház és a jó előadás?

Fél évszázadnál többet szolgáltam játékkal. Milyen a jó színház? – teszem fel egyre gyakrabban a kérdést én is magamnak. Kétszer felvételiztem a színire. Valami félreértés miatt sokáig nem tudtam, hogy másodszorra felvettek. Céltalanul, tanácstalanul, reménytelenül ténferegtem Marosvásárhelyen. Belebotlottam a világ nyolcadik csodájába, az egykori Székely Színházba. A Fáklyaláng ment, Illyés Gyula darabja, parádés szereposztásban. Olcsó jeggyel a kakasülőn szorongtam. Felment a függöny, és a félelmeim, szorongásaim pillanatok alatt szertefoszlottak, és soha nem érzett szabadságot éreztem. Előadás után, amikor a jól öltözött közönség szétszéledt, a főtéren én – egy lej nélkül, fedél nélkül, barátok nélkül, éhesen, a teljes kilátástalanság állapotában Isten szabad ege alatt – boldognak éreztem magam.
Jó színházban voltam. Mitől volt jó? Ez a színház örök titka…

Milyen a jó színész? Miért jó színésznek lenni?

A színész olyan teremtmény, aki teljes sorsával felvállal egy idegen sorsot, szerepet. Azt véréből, idegrendszeréből, megélt kudarcaiból és fel-felrepüléseiből, csalódásaiból és felsejlő reményeiből életre kelti. És azt az idegen sorsot vigyázza. Gondozva neveli, óvja… és hurcolja magával előadásról előadásra. Felmutatja, mint egy áldozatot. Igen, a játék szertartásának az áldozatát, hogy a színházba menekültként érkező néző előadás után másképp nyúljon az embertárs keze után, mint néhány órával azelőtt!
Szabad úgy kategorizálni a színészeket, hogy egyik nagy szerepeket játszik, másik kis szerepeket? Önmagát hová sorolná? Milyen szerepeket játszik/játszott szívesen? Keserű vagy mókás darabok, illetve szerepek a kedvencei? Melyek a legemlékezetesebbek? Miért váltak azzá?

Nincs nagy szerep és kis szerep. Ugyanúgy nincs, ahogy az életben sincs tét nélküli emberi sors. Egy népgyűlésen órákig szónokló népvezér sorsa sem értékesebb ebben a teremtett világban a tömegben alázatosan meghúzódó koldus sorsánál.
Valószínű, hogy ezért nem volt szerepálmom. Minden nagy és kis szerep öröm volt, mert az a bizalom jele. Rám bíztak egy idegen életet! Néha egy mondatból kell kibontani egy egész sorsot. Vagy egy sorsot egyetlen mondatba, gesztusba sűríteni.
Néha előhívom a múltból az eddig játszott szerepeimet. Színes forgatag vesz körül. Van ott romantikus hős és temetkezési vállalkozó, szelíd gyóntató pap és feleséggyilkos, koldus és bohóc, egyetemi tanár és nevető bolond…
Tetszik vagy nem, be kell ismernem, hogy nem sikerült minden rám bízott emberanyagból embert faragni. De a torzóban maradt sorsok is az én gyermekeim… azokat is szeretem. Szeretem én Tündöklő Jeromost is, annak ellenére, hogy Bíró Béla azt írta előadás után, hogy a címszerepben László Károly agyonnyomta az előadást – súlytalanságával. Szerettem az Ármány és szerelem Von Kalbját is, amelyről Szőcs István azt írta, hogy László Károly jelenléte a színpadon veszélyeztette a dráma komoly légkörét – fejből idézve. Ugyanis a színész a bukásból is kicsikarja a sikert. Ezekkel a szövegekkel mindig derültséget keltett. Ugyanúgy szerettem félrenevelt gyermekeimet, mint például a Parancsra tettem főügyészét, amely váratlan szakmai és erkölcsi sikert hozott, és egy életre szóló élményt.
Kolozsváron egy néző beleszólt a színpadon zajló törvényszéki tárgyalásba. Önként „jelentkezett tanúvallomásra”. Elhallgattam. Megszakadt a játék. Nem is, nem szakadt meg, hanem ahogy a számomra ismeretlen néző vallott a lelkiismeret íratlan törvényeiről, a játék felforrósodott, és egy megrendítő szertartásnak lettem a részese. Ritka pillanat volt. Ilyenkor mondja a színész, hogy „ma eljött az Isten”.

Volt olyan, amikor úgy gondolta, hogy egy adott szerep nem ment, nem tudta megformálni, amit önre szabtak?
Sose tudja a színész, hogy amit ő érez, amit ő csinál, az hogyan rezonál a nézőkben. Voltam én csapnivalóan rossz, és a kritika dicsért, máskor felszabadultan komédiáztam, és darabokra szedtek. Az igazság az, hogy voltam én modoros, hadaró, felszínes, magamutogató, bizonytalan, harsány és megszeppent nagyon sokszor. Hosszú volt az út a magamutogató hiú színésztől a hivatását nehéz keresztként hordozó, embertársait alázattal szolgáló színészig.

Szeretett volna valaha filmszínész lenni?

A film elkerült. Bár örültem volna, ha egy kis szerepben én is szerencsét próbálhattam volna, de különösebben nem bánt. A színészi tudás, tehetség igazi próbaköve a nézővel való eleven kapcsolat. A színész igazi élménye a nézővel való egymásra csodálkozásból megszülető pillanata az igazságnak.

Lehet úgy mondani, hogy a fiatalabb színésznemzedék kiszorítja az idősebbeket? Milyen érzései vannak ezzel kapcsolatban?

Nem hiszek abban, hogy a fiatal színész kitaszítja az idős színészt. Az élet rendje szerint egymást kiegészítő játszótársak lehetnek. A hívás egy életre szól! Láttam idős, beteg színészt, a közelgő véggel küzdő színészt saját kérésre játszani, aki gyenge volt, erőtlen, de a játékban teljes értékű, a poénok mind elsültek, a közönség mit sem sejtve nevetett és tapsolt, és ő boldog volt.

Beszéljen indíttatásáról és családi hátteréről… Brassói éveiből mire emlékszik a legszívesebben?

Társtalan gyermekként – testvérem nem volt – álltam szülővárosomban, Brassóban a végtelen utcán. Játszótársra várva. Jött egy lány, feléje fordultam, és ő orrba vert. Konokul kerestem a társat könnyel a torkomban. Találtam ugyanolyan, társra vágyó gyermekeket. És kezdetét vette a játék. Egy köves udvaron. És egyre több társtalan gyermek is feltűnt! Kapaszkodott a mi játékunkba. Ott, akkor született meg bennem a SZÍNHÁZ. Akkor nem tudhattam, csak fehér hajjal most, hogy a hívás akkor moccant bennem, amikor a többi orrba vert gyermeknek és felnőttnek – tudat alatt – örömet akartam szerezni. Ez a felismerés érvényes egész komédiási életemre.

Mindig is a színészi pályára készült?

Édesapám – ismerve betegesen érzékeny idegrendszeremet – féltett és tiltott a pályától. Igaza volt. Az átélt izgalmak, szörnyű, igen könnyes buktatók őt igazolták. Édesanyám kitűnő anyai ösztönével sejtette, hogy mindennek ellenére az én sorsom a komédiások sorsa. És egy viharos éjszakán kiszöktetett az atyai szigorral őrzött szülői házból. Neki is igaza volt…

Hogy értékeli, mire vitte itt Szentgyörgyön színészként?

Úgy gondolom, nem az én dolgom elbírálni, de ha a Szentgyörgy-napi forgatagban elmondom a Szent György lovag legendáját, körém és csapatom köré gyűlnek az emberek. Sőt, évről évre hívnak. Nemcsak a központban, az Õrkőn is, a város végén is. Karácsonyeste megszólal a telefon, és kórházba hívnak beteg gyermekeknek mesélni. Éjszaka rátalálok egy vers üzenetére, és másnap elmondom a velem próbáló csapatnak. Hazafelé menet bekopogok egy óvodába, és elmondok egy mesét. Sőt, már nem is kell kopogni sehol… Ennyire vittem… Ez az én vagyonom, az én gazdagságom. Senkivel nem cserélném el. Pénzt, vagyont nem gyűjtöttem. Van jó barát, segít, ha kell…

Játszott más színpadon is a szentgyörgyi színházon kívül?

Más társulatban nem játszottam, de sok helyen tanítottam, rendeztem. Megállás nélkül. Élmény közönséget összekovácsolni, és elhitetni vele, hogy közös nagy akarással egy kopár szigeten is teljes értékű élet születhet. Ha a gyermeki lélek világra rácsodálkozó tisztaságával játszunk.
Ezt a hitet a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola oltotta belém, és ezt a hitet erősítette az engem befogadó, nevelő, csiszoló, bátorító sepsiszentgyörgyi együttes.

Ha a Tamási Áron Színházat két korszakra osztjuk, a Bocsárdi-korszakra és a Bocsárdi előttire, melyiket milyennek tartja?

Egyik a másik nélkül nem létezik. Az én szememben a sepsiszentgyörgyi színház olyan, mint egy nagy fa, amelynek a gyökerei ott vannak a sepsiszentgyörgyi temetőben. Õk a bátor, nagyot álmodó elődök. A törzse a sok próbát kiállt, sok mindent megélt egykori középnemzedék, amely küzdött és tőrbe esett, remélt és csalódott, de gondolatban sem árulta el társulatát. Megfáradt, de hitét nem veszítette el. Szükség volt a frissítésre. Jött Gyergyóból a legmerészebb kockázatokat is vállaló kísérleti Figura Stúdió csapata. Õ volt az… És jöttek innen-onnan a fiatalok. Az újjászülető együttes a nagy fa koronája. A jövő színháza.



László Károly fogalomtár


Sokszor fogalmaztam úgy, hogy a szeretet a másik emberrel szemben megnyilvánuló felelősség. De azt hiszem, ez kevés. A szeretet az önmagam legyőzésének fájdalmas próbája is… Mert ha az önzésemet, kivagyiságomat, törtető ösztöneimet megfékezem, kezelem, nyitottabb, önzetlenebb lehetek a másik ember iránt. A szeretet talán hol végtelen türelem, hol konok szigorúság is, annak függvényében, hogy felebarátunk lelki alakulásának mi válik hasznára. A szeretetnek a legnagyobb próbája az ellenség szeretete. Ha az engem elgáncsoló, megrágalmazó, kicsúfoló emberben a hozzám hasonló gyarló, de szeretetre vágyó embert ismerem fel, aki, akárcsak én, Isten teremtménye, akkor felfénylik a szeretet.
És még valami: lehet a színházi előadás, a színész játéka sziporkázó, látványos, meghökkentő, a mesterségbeli tudás magasiskolája, ha az alkotókból hiányzik a szeretet, a teljesítmény értéktelen, üres komédiává lesz.
*
Hogy mi a barátság? Nagy titok. Ajándék. Ha megmagyarázom, hogy mi az, szétpattan a titok. Úgy járnék, mint az a kisfiú a mesében, aki a szépen muzsikáló, zenélő óra titkát meg akarta lesni. Szétszedte az órát… azután összerakta. Az óra örökre elhallgatott.
*
Gyermekkoromban sokat szorongtam. Volt a napnak egy olyan órája, amikor feltérdeltem az ágy szélére, szüleim mögém álltak, és hárman imádkoztunk. Tudtam, hogy abban az órában semmi baj sem történhet.
A változó korokban a hit kihívásai alaposan próbára tettek. Ezekről a könyvemben, sok más dolog mellett, őszintén beszélek.
*
A család bástya, ahol erőt gyűjtöttem a nagy csatákra. Csata volt minden előadás számomra, amelyet el is lehetett veszíteni. Oda tértem vissza a megnyert vagy elvesztett csaták után. Ha egy csatát megnyertem, az annak a szeretetnek az eredménye, amelyet a családom megértése, türelme és bizalma jelentett.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!