Engem mindig a források vezetnek

A híres történelmi Pálffy családhoz nincs közünk, viszont az erdélyi Pálffyakhoz van. A dédapám még Erdélyben született. Torockó mellett van egy Várfalva nevű település, ott sok Pálffy él ma is. Néhány éve tudom, hogy Báthory Gábor fejedelemtől kaptunk nemességet, és Orbán Balázs híres műve, A Székelyföld leírása családunk több tagját is említi. 1848-ban, köznemesekként ott ültek az erdélyi országgyűlésen, dédapám került át előbb Beregszászra, majd Budapestre, végül Nagyvázsonyba.

Az ármálisuk is megmaradt?

Az nem maradt meg, sajnos…

Kérem, árulja el, hogyan történhetett meg, hogy egy olyan gimnáziumi diák, aki matematikából és kémiából egyre-másra aratja a babérokat a tantárgyversenyeken, egyszer csak fogja magát, és… történész lesz?

Mindig a történelem érdekelt. Mint említettem, erdélyi dédapám Nagyvázsonyban telepedett meg, nagyapám már Veszprém mellett élt, és a balatonfűzfői papírgyárban dolgozott, édesapám pedig a veszprémi vegyipari egyetemre került. Tehát a családi hagyomány hozta a kémiát és a matematikát, viszont engem inkább a történelem vonzott. Valószínűleg sok kolléga, aki a 16–17. század históriájával foglalkozik, az Egri csillagoknak köszönheti, hogy a pályára terelődött, tudom, hogy az én mesterem, Szakály Ferenc is Gárdonyinak köszönhette a választását; én a veszprémi gyerekkönyvtár összes történelmi regényét elolvastam. Matematika szakos gimnáziumba jártam, de nem is volt kérdés, hogy mit tanuljak tovább, a vegytantanárom nagy bánatára nem a családi hagyományt folytattam. Az ikertestvérem viszont kémia–matematika–számítástechnika szakos tanár, Magyarország egyik legjobb reáliskolájában, a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban tanít.

Bevallom, készültem Önből. Tudom, hogy amikor az egyetemre került, úgy lubickolt, mint hal a vízben. Hiszen amellett, hogy a szokásos hallgatói penzumot elvégezte, már diákként, különböző tanulmányi ösztöndíjakkal, hamar sikerült hazai és külföldi levéltárakba eljutnia. Nemde, többet jelentett ez, mint egyszerű egyetemista életformát?

Igen, életem legszebb korszak volt ez. Én történelem–orosz szakon kezdtem, ami látszólag furcsa párosítás, de 1989-ben még kötelező volt két szakot vállalni. Csak magyart vagy valamilyen idegen nyelv szakot lehetett a történelem mellé választani. Akkor még komolyan kellett tanulni az egyetemen, és nem akartam két nagyszakot végigvinni. Igaz, jól megtanultam oroszul. Ennek sok előnyét élvezem ma, hiszen számomra nem gond egy horvát, szlovák vagy szerb kollégával kontaktusba lépni és együttműködni. Indulásból remek tanáraim voltak, különösen Ágoston Gábor, aki jelenleg a washingtoni egyetemen tanít, H. Balázs Éva, aki a 18. század egyik legjobb kutatója volt. És valóban, megadatott az a lehetőség, ami korábbi történészgenerációknak alig, hogy már olyan nyugati levéltárakban is kutathattunk, amelyek korábban tabuk voltak. Például a bécsi levéltárban a magyar történelem 16–19. századi anyagait, az osztrák–magyar együttélés időszakát, amelynek kutatásában ötven évvel lemaradtunk. Az 1940-es évek végétől csupán néhány kivételezett történész kutathatott ott, ők is csak rövid ideig. Amikor egyetemista lettem, pont a rendszerváltás idején, ez is megváltozott. Sok ösztöndíj-lehetőség kínálkozott, amit próbáltam kihasználni. Felnőtt a Kárpát-medence országaiban egy olyan történészgeneráció, amelyiknek már nem volt gond eljutnia Bécsbe vagy Isztambulba, akár Párizsba, kutatni. Mindez sok új információt eredményezett a történetkutatás terén. Szerencsés időpontban, 1971-ben láttam meg a napvilágot, tehát az eddigi életemnek csak egyik felét éltem az „átkos rendszerben”, a másik felét már egy olyan világban, ahol nem írták elő, hogy… mit kell írni. Olyan témákat is kutathattam, amelyeket az elődök nem. Az arisztokráciával például nem lehetett foglalkozni az 1980-as évek előtt, hiszen a Habsburgokkal együttműködő labancokként voltak számon tartva. Ezek a múltra vonatkozó sematikus, a politika által befolyásolt nézetek ma már nem élnek, legalábbis az én korszakomra vonatkozó történetírás terén nem. A jelenkor történetéről már nem mernék nyilatkozni, hiszen azt a politika jobban befolyásolja. Tehát kedvező korszakban, jó tanárok, kitűnő kutatási lehetőségek adódtak, és… szerencsém is volt.

Apropó, szerencse. Bizonyára célirányos a munkája. Amikor egészen zsenge korában eljutott, teszem azt, Bécsbe vagy Kassára, akárhová, gondolom, nemcsak azért ment, hogy körülnézzen, hanem eleve jól meghatározott célokkal érkezett…

Így van, kezdetben a török elleni határvédő rendszert kutattam, a végvárak rendszerét, Váradot is. Bár Végvárad főleg Erdélyt védelmezte, bizonyos időszakokban a Magyar Királyság védelmében is részt vett. Kassán, Bécsben konkrétan tudtam, mit szeretnék megnézni. Olyan típusú történész vagyok, akit a források vezetnek, nem ő talál ki koncepciókat, hanem a források viszik az útját. És az ötleteket is a források adják. Hogy én, mondjuk, a végváraktól eljutottam a magyar királykoronázásokig vagy egyes arisztokrata családok kutatásáig, azt mind a forrásoknak köszönhetem. A doktori disszertációm, a katonai igazságszolgáltatás 16–17. századi történetéről, az is egyetlen forrásnak köszönhető. Az 1600-as évek elején Felső-Magyarországon helyreállították a hadibíráskodás székét, és erről találtam egy dokumentumot. És elkezdtem nyomozni. A koronázásokkal kapcsolatban pedig megtaláltam a Magyar Tanács, a magyar politikai elit vezető testülete által összeállított koronázási forgatókönyvet. Vagy megtaláltam Esterházy Miklós nádor édesapjának ismeretlen levelezését. Vannak olyan történészek, akik kitalálnak egy témát, és ahhoz próbálnak forrásokat keresni. Egyrészt ez jó módszer, de nincs minden témára forrás, hiszen csak a töredékük maradt fenn. Én jobban szeretem az olyan témákat, amik kevésbé kutatottak, tehát újat lehet mondani. Mivel az Akadémia Történettudományi Intézetében dolgozom, az állam által finanszírozott intézetben, én úgy gondolom, a magyar történetírás egyik vezető műhelyében vezető témákat kell kutatni. Ez nem zárja ki azt, hogy ne kutassam a saját családom vagy akár más családok történetét. De nagyon fontos, hogy olyan témákat dolgozzunk föl, amiket aztán határon túli magyartól kezdve az oxfordi professzorig mindenki tudjon használni. Elvégre ezért fizet minket a magyar állam, tehát jó az alapkutatás, de utána az embernek össze kell tudni foglalnia a kutatás eredményeit.

Apropó, bécsi levéltár, apropó, szerencse. Én arad-hegyaljai, pankotai születésű vagyok. Az Ön egyik jeles kollégája, Fodor Pál oszmanológus írt egy tanulmányt, Kié legyen Pankota? címmel.

Így van!

Ebben egy csomó szerencsés véletlen is közrejátszott. Annak idején valószínűleg a várat ostromló magyar katonák kaparintották meg a pankotai szandzsákbég levelezését, és az eljutott Bécsbe. Kellett hozzá egy kutató, aki megtalálja, ráadásul arra is rájöjjön, hogy ennek a levelezésnek az ügyintézési pandant-ja, az udvari huzavonák nyoma Sztambulban is megvan, a szultáni udvar levéltárában. Ebből a lényegtelennek tűnő motívumból, íme – hiszen Pankota jelentéktelen palánkvár volt – az egész rendszerre következtetően kialakulhatott egy összefoglaló tanulmány. Nemde, ez nem példa nélküli eset?

Fodor Pál ezért az egyik legnagyobb történész, nemcsak Magyarország, a világ egyik legnagyobb oszmanistája. Nagyon furcsa, hogy egy Aszófőn, a Balaton mellett született magyar történész egy pankotai esetpéldán tudja modellezni az Oszmán Birodalom teljes struktúrájának működését. A történésznek nem feltétlenül az évszámok halmazát kell az olvasó számára nyújtania, hanem eseményeket, jelenségeket, folyamatokat kell bemutatnia. Visszatérve a kérdésére, a 16–17. század kutatása kapcsán ma már sokkal többet tudunk, mint húsz évvel ezelőtt. Mert sok új forrás került elő, sok új dolgot tudunk modellezni, de még sok téma feltárásra vár. Amikor idejöttem, a budapesti taxisnak elárultam, hogy Váradra utazom, kérdezte, hogy mit csinálok, mondtam, előadást tartok a mohácsi csata okairól, következményeiről, és ő megkérdezte: Erről még lehet újat mondani? A történész optimista. Ahhoz képest, hogy én mit tanultam húsz évvel ezelőtt, és mit tudok most, és mit fogunk tudni harminc év múlva, az óriási változást jelent. Sokkal több információ van a birtokunkban, nemzetközi együttműködésben tárjuk fel az újabb és újabb kérdéseket. És az új kérdések mindig új nézőponthoz vezetnek. A koronázási ceremóniákkal, a királyi udvartartásokkal – például – a rendszerváltás előtti harminc évben senki nem foglalkozott. Ma már világszerte vezető kutatási téma.

Az udvari lakomák kérdése is…

Akár egy koronázási lakomán is, ami egyik kedvenc témám, modellezhető a teljes magyar történelem. Ha a királyi lakomát megnézem, amelyik a magyar koronázási szertartások utolsó eleme, annak alapján meg tudom mondani, hogy milyen küzdelem zajlik a magyar politikai eliten belül, a Magyar Királyság súlya mekkora a Habsburg Monarchiában. Ha az egész történelmi fejlődést nézem, a szokásrend, a hagyományok alapján azt is meg tudom állapítani, hogy pillanatnyilag melyik az első család Magyarországon.

Az ülésrendből?

Nemcsak. 1712-ben, Károly király koronázásakor Pozsonyban az ünnepi lakomán két magyar főúr ül az uralkodó asztalánál. Természetesen az esztergomi érsek az egyik, ő rangban előkelőbb, közelebb ül az uralkodóhoz, a másik magyar Esterházy Pál. A híres nádor, akinek neve a Harmonia caelestishez köthető, a zene és a színház nagy patrónusa volt. De azt is tudom, hogy ezen a lakomán tizenegy Esterházy kapott feladatot. Ez egy nyilvános esemény volt, akkor mindenki tudta, hogy a Magyar Királyságban az első famíliát Esterházynak hívják. Mert nemcsak Esterházy Pál nádor ült az asztalnál, hanem az egyik pohárnokot is Esterházynak hívták, a királyi udvarmester fia volt a nádornak, még öt rokon tüsténkedett az étekfogók között, és amikor a magyar korona országainak zászlaival bevonultak, a tíz zászlóból hármat Esterházyak vittek. Ha ezt valaki látta, például egy külföldi szemtanú, vagy egy éles szemű újságíró – mert már akkor is voltak „riporterek”, a bécsi újság, a Wienerische Diarium tudósított az eseményről –, akkor ők tudták, hogy a Magyar Királyság vezető famíliáját úgy hívják, hogy Esterházy. Az az Esterházy család, amelynek a nevét százhúsz évvel korábban senki sem ismerte Magyarországon.

Mondhatni azt, hogy a mai, sokkal több lehetőséget kapó történetkutatás, historiográfia messze túlhaladt már azon, hogy egyszerűen az adott tényeket, az eseményeket, a dátumokat, a személyeket lajstromozza. Jól mondom, hogy – visszagondolva az előbbi példákra is – színesebbé vált a történelemtudomány, gazdagabbá, mint eddig volt?

Nagyon ambivalens a helyezet, mert az adatgyűjtés sincs még kész. Ha azt mondanám az én kutatási területemmel foglalkozó történészeknek, hogy állítsák össze a Magyar Királyság mindenkori első emberének, a nádornak, tehát a korabeli miniszterelnöknek az életrajzát, az egész szakma gondban lenne. Tehát a pozitivista adatgyűjtés nem ért véget, ott is még nagyok a hiányosságok. Ugyanakkor valóban színesebbé vált a történetírás, az új módszereknek, az új forrásoknak, az új kutatási szemléletnek és a nemzetközi együttműködésnek köszönhetően. Ugyanazokat a kérdéseket fölteszik a csehek, az angolok, az amerikaiak, a németek, a törökök. Ez valóban gyümölcsöző együttműködést hoz. Nem beszélve arról, hogy a történetírásnak olyan irányzatai születtek, a történeti ökológiától kezdve a nőtörténetig, amelyek valóban színesebbé tették a tudományunkat. A társadalomtörténet, a hadtörténet, a térképészet is. Ha a hadtörténetet mondom, régen nem jelentett mást, mint a csaták és a hadjáratok történetét. Ma az egyik leginterdiszciplinárisabb tudományág…

Történeti segédtudományként az egyik konkrétabb, „pozitivista műfaj” volna a tisztségviselők hivatali jegyzékének összeállításával, életpályájuk vizsgálatával foglalkozó archontológia. Azért is tereltem beszélgetésünket e kérdés felé, hogy ejtsünk néhány szót földinkről, a nagyváradi születésű Benda Kálmán akadémikusról. Ha jól tudom, azt a kutatást, amit ő elkezdett, Önök nemcsak folytatták, hanem ki is teljesítették. Be is fejezték ezt a munkát?

Bizonyos részét igen. Benda Kálmán kezdte összeállítani az általa még a királyi Magyarországnak titulált, általam Magyar Királyságnak nevezett országnak az életrajzi adattárát. Archontológiai adatbázisát az 1970-es években kezdte összegyűjteni a 17. század elejére vonatkozóan. Én ennek egy fejezetét zártam le, a magyar katonai elitre vonatkozóan. Elkészült a Rákóczi-szabadságharc életrajzi lexikona, de a magyar országos főméltóságok életrajzi adatbázisa még nincs teljességgel összegyűjtve. Nem is beszélve az egyes vármegyékről, például Bihar megye adatairól.

Ha jól emlékszem, huszonöt váradi várkapitány neve került föl a lajstromra…

Az Erdélyi Fejedelemséget védelmező Várad kutatása rosszabbul áll, mint mondjuk a kassai főkapitányságé. Ott több alapkutatás megtörtént. Számon tartjuk a diósgyőri kapitányokat, a kassai generálisokat. A váradi főkapitányokat is tudjuk, de Belényes vagy Székelyhíd kapitányait képtelenek volnánk felsorolni, ott még óriásiak az adósságok. A Benda Kálmán által elkezdett kutatást sokáig kell folytatni. Annyit felhozhatok az erdélyi kutatók védelmére, hogy nehezebb a Várad környéki kisvárak archantológiájának az összeállítása, mert kevesebb forrás maradt fönn, mint a kassai főkapitányság esetében. Annak centralizáltabb volt az igazgatása, a bécsi hadügyi irányítás. Valójában Bécsben bármelyik várbeli vajdáig eljuthatok. Szerencsére ott, ha nem is minden forrás maradt fönn, de bizonyos iratsorozatok és mutatókönyvek fönnmaradtak, amikből ez összeállítható. Én veszprémi születésű lévén, a veszprémi kapitányok, vicekapitányok adatbázisát megcsináltam, nagyon tanulságos, bár nem egy mutatós kutatási eredmény.

Tudomásom szerint Ön elég jól műveli a török nyelvet is. Alkalma volt sztambuli portyákra is?

Nagyon ritkán. Én ugyan jártam török szakra, de ma már Magyarországon sok kiváló oszmanista van, Fodor Pállal az élen, akiknek ez a szakterületük. Én elsősorban a Habsburg–magyar viszonnyal foglalkozom. Ahhoz, hogy egyszerre mind a kettőt műveljem, ugyanolyan jól kellene tudnom latinul, németül, törökül, szlovákul stb. Ilyen ma Magyarországon nincs, a Monarchiában sem volt. De mivel a törökök, a királyság és a Habsburgok egymással küzdöttek, a kutatói együttműködés szoros. A múlt héten is egy török kolléga járt nálunk a kutatóintézetben, a minap egy Lomonoszov egyetemi oroszt én mutattam be egy sorbonne-i hölgynek az intézetünkben, mind a ketten Közép-Európával foglalkoznak.

Ennek az exponenciálisan gyarapodó adathalmaznak, egymás tájékoztatásának köszönhetően a mennyiség minőségbe csaphatott át. Ön az egyike azoknak a kutatóknak, akik felmérték a háromfelé, illetve néhány évig négyfelé szakadt Magyar Királyság labilis, állandóan változó helyzetét. Most már másképp látjuk az országrészek szerepét ebben a bonyolult korban?

Így van, teljesen másképp, mint néhány évtizede A 19. és a 20. század jelentős részében a mindenkori politika befolyásolta a történészek szemléletét. Én azért örülök, hogy egy kicsit később születtem, mert ma már nem befolyásolja a politikum a históriaírást. Az általam kutatott kort csakis a források alapján mutatom be. A Habsburg–magyar viszonyról például ma már sokkal pozitívabban beszélhetünk, mint az 1970-es években. Ha valaki akkoriban a Habsburgokról kedvezőbb dolgokat mert volna mondani, akkor valószínűleg elbocsátották volna az Akadémiától. Ma már sokkal reálisabban látunk, nincs annyi emócióval telítettség, elfogultság, mint amennyi régen volt. Ma már nem tekintjük a Habsburgokat „gyarmatosító imperialistáknak”, akik csak gyarmattá és ütközőállammá akarták tenni Magyarországot. Vannak persze, akik még mindig így gondolják, de a források nem ezt támasztják alá. Árnyaltabban látjuk az erdélyi fejedelmek törekvéseit, mozgalmait is. Persze van, aki megsértődik, mert a történelem ma is érzelmi kérdés, hiszen a három részre szakadt Magyarország az egyik legtragikusabb időszakát élte át Mohács után. Mindig Trianont hozzák föl szomorú példaként – a három részre szakadás legalább akkora bukás volt. De én az az optimista történész vagyok, aki azt mondja, hogy ha a történelem az élet tanítómestere, akkor meg tud tanítani minket arra is, hogyan lehet a történtekből okulni. Nem a történész feladata, hogy a politikusokat tanítsa, bár jó lenne, ha nem a harminc évvel ezelőtt tanultakat emlegetnék a parlamentben, mert néha mosolyog a történész azon, hogy milyen szintű ismeretekkel bír ma a magyar politikai elit egy része. Például ma már sokkal reálisabban, érzelemmentesebben tudjuk megítélni Thököly Imre szerepét. Róla ma már ki lehet mondani, hogy közel áll a politikai kalandorsághoz. Én már többször kimondtam, és itt is elmondhatom Váradon: nem biztos, hogy helye van a Magyar Pantheonban… Persze, egy ilyen jellegű állítás miatt a médiában is nekiesnek az embernek, pedig már olyan sok új eredmény van, hogy tényekkel tudja alátámasztani a mondanivalóját. Nekem nem kell „megfelelnem” senkinek. Se az Akadémia vezetőségének, se bármelyik pártnak. Én nem csak azt gyűjtöm ki, hogy Thököly Imre mikor melyik iratban szerepel, mint korábban tették. A magyar történetírásnak már tíz generáció kutatása áll a rendelkezésére, s ez olyan mennyiség, amiből le lehet vonni viszonylag objektívnak nevezhető – mert a történetírás nem teljesen objektív műfaj – következtetéseket. Azt is lehet rögzíteni, hogy a Habsburgok számára – ha szeretjük őket, ha nem – a Magyar Királyság a 16–18. században, sőt a 19.-ben is nagyon fontos ország volt, és a Habsburg Monarchián belül a Magyar Királyság a második helyen állt. Vagy kimondhatjuk azt is, hogy Bethlen Gábor az Erdélyi Fejedelemség legkiválóbb uralkodója volt, de Thököly Imrének a politikai kalandorság határán az egész ország, az egész Kárpát-medence tönkretételében jelentős szerepe volt.

Végeredményben az egész kérdéskör megválaszolásában van, ami nagyobb súlyt adhat, és nagyobb távlatokat nyithat. Ha vesszük a három entitást: az osztrákokat, a magyarokat és a törököket, egyrészt – főleg nyugat felé – egyfajta egymásra utaltság is létezett, másrészt mind a háromnak a vektorait szemlélve, változó érdekazonosságok, érdekközelségek és érdekellentétek voltak, amelyek erősítették is, ki is oltották egymást. Mindez már nyomon követhető, be van „vésve” a históriába?

Hát teljesen nincs, de igyekszünk, hogy benne legyen. A Kossuth Kiadó megjelentetett egy új Magyarország története sorozatot, amelybe szerencsémre írhattam két kötetet is a nagyközönség számára. Úgy gondolom, most már sok mindent ki lehet mondani. Ugye, szerkesztő úr az osztrákokat, a magyarokat és a törököket emlegette, én nem így fogalmaznék, hanem a királyságról, a fejedelemségről és az oszmán birodalomról beszélnék. Így helyesebb, hiszen mind a háromban vannak magyarok, németek is. Tehát ne etnikai jelzőt húzzunk rájuk, hanem államit. De valóban arról van szó, hogy ebben a különleges korszakban, amikor a történelmi magyar állam három részre szakadt, különböző kényszerpályákról beszélhetünk. Ezek mind a három területet jellemzik, akár a királyságot, akár a fejedelemséget, akár a törökök megszállta hódoltsági területeket. És az országrészeknek a lehetőségei időről időre változtak. A három részre szakadás nem volt elkerülhető. A magyar történetírás mindig bűnbakokat keresett. Ha Szapolyai János odaér a mohácsi csatába, akkor lehet, hogy nem is lesz király, mert akkor ő is ott fekszik holtan a csatatéren. Bűnbakot kreált belőle a magyar történetírás, a politikai ellenfelei már a mohácsi csata után négy hónappal megtették ezt. Hiba lenne bűnbakokat keresni, mert a nagyhatalmi folyamatok egyértelműen azt mutatják, hogy a történelmi Magyarország három részre szakadása nem volt elkerülhető. Azt kell vizsgálnia a történésznek, hogy a királyság és az Erdélyi Fejedelemség elitje – ugye, a török hódoltságban nincs elit, mert azt betagolták – az adott szituációban hogyan állt helyt. E téren nem biztos, hogy rosszabb a korabeli magyar vagy erdélyi politikusok tevékenysége, mint a mai Magyar Köztársaságban vagy a Romániában forgolódó magyar politikusoké.

E kérdéskör egyik emblematikus alakja Bocskai István. Ön volt az, aki – talán elsőként – merészelt egyfajta revíziót elvégezni, szemléletet változtatni Bocskai érdemeit, hibáit illetően. Sokan haragszanak Önre emiatt?

Igen. Azért, mert fel mertem tenni azt a kérdést, hogy szabadságharc volt-e Bocskai mozgalma vagy sem, és én úgy gondoltam, hogy nem szabadságharc volt, mert furcsa dolog török katonák, megszálló alakulatok oldalán szabadságharcot vívni. Úgy gondolom, Bocskai esetében sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy három országrész volt. Abban az időben bármelyik magyar politikusnak csak úgy volt esélye, ha valamelyik nagyhatalom oldalára állt. Nem létezett önálló magyar út. És ezt nagyon nehéz elfogadni a magyar közgondolkodásnak a mai napig. Bocskai is csak a törökökkel fogózhatott, vagy a Habsburgokkal, akiknek korábban jeles támogatója volt. Bocskait emiatt el szokták ítélni. Én árnyaltabban látom Bocskai mozgalmát. Nem önálló magyar állam létrehozásáért küzdött, hanem azért, hogy az Erdélyi Fejedelemség visszakerüljön abba a pozícióba, amelyben Báthory István alatt volt: a törököktől elszakadni képtelen, de belpolitikájában független országot teremteni. Nem azt az alternatívát választotta, hogy a Habsburgok kormányozta Magyar Királysággal hosszú távon összekapcsolhassa Erdélyt. Ennek az ideje még nem jött el. Ilyen szempontból Bocskait reálpolitikusnak tartom, de mozgalmát nem szabadságharcnak, hanem sokszínű, sokcélú felkelésnek. A Bocskai-féle mozgalmat a Magyar Királyság politikai elitjének többsége nem támogatta. Pontosan azért nem, mert csupán vagy a Habsburgok, vagy az oszmánok oldalán volt lehetőség a politizálásra. Az önálló utat választókat mindig kiiktatta valaki. Kiiktatták Török Bálintot, kiiktatták Perényi Pétert, Thököly Imrét. Hosszú távon az önálló utas politika nem volt alternatíva.

Az egyik nagy vitát felkavaró kérdés a Szent Koronához, pontosabban a korona megdőlt keresztjéhez kapcsolódik. Ön találta meg azt a dokumentumot, Pálóczi Horvát Mihály naplóját, melynek alapján olyan következtetésre jutott, amely az előzőket megingatta. Hogyan történt, mi volt ez?

1638-ban, amikor Mária Anna királynét koronázták, fel kellett törni a koronázási ládát, erről találtam egy ismeretlen országgyűlési naplót, amelyik beszámol erről. Az úgynevezett koronázási ládában őrizték a felségjelvényeket, és rossz kulcsot hoztak Bécsből, mert ott őrizték biztonsági okokból. Ez a hagyomány alakult ki a 17. század elejétől. Az idő sürgetett, emiatt fel kellett törni a ládát. Én nem mondom, hogy ekkor ferdült el a korona keresztje, de tudjuk, hogy az 1620-as évekig az összes ábrázolás egyenesnek mutatja. Nem tudjuk biztosan, hogy mikor rongálódott meg, de jelenleg ez az egyetlen olyan dokumentálható esemény, amikor nagy vasrudakkal feszítették fel a láda pántjait. Akkor érhette sérülés. Több hasonló esetet nem tudunk, tehát ez a példa is jól mutatja, hogy egyrészt a Szent Korona története további kutatásra vár, másészt soha nem fogjuk megtudni pontosan, mikor ferdült el. Az is elképzelhető, hogy többször érte baleset. Nagyon törékeny, kényes tárgyról van szó. A korona ma nagyon rossz állapotban van.

Gondolom, az se használt neki, amikor az 1848–49-es szabadságharc végén elásták, és évekig rejtőzött a föld alatt?

Valóban az sem segített rajta, hiszen egy különlegesen gyengéd tárgyról van szó. Úgy vélem, 1638-ban megvolt az esély arra, hogy komoly sérülést szenvedjen. És ez nem tetszik mindenkinek, mert vannak, akik azt gondolják, mindig ferdén állt, és mítoszokat gyártottak köréje, hogy miért. Egyszer elvittem az apósomat a Parlamentbe, megtekinteni a Szent Koronát. Ott még azt is „elárulta” az idegenvezető, hogy a Föld tengelyével párhuzamos a kereszt… Ezeket a butaságokat nem kell elhinni. Az biztos, hogy eredetileg egyenes volt. Valamikor a 17–18. században ferdülhetett el. Remélem, a kutatói szerencse még hoz leleményeket, akár a koronára vonatkozóan is.

Mi foglalkoztatja mostanában, milyen publikációja lát napvilágot a közeljövőben?

A témánál vagyunk, hiszen a koronázások története nagyon izgat. Most nyújtottam be a Tudományos Akadémiánál pályázatot egy kiírt programra. Az 1526 és 1916 közötti időszakban szeretnék végére járni a magyar koronázásoknak.

Az utolsó magyar király, IV. Károly koronázásának századik évfordulójára jelentetné meg ezt a munkát?

Pontosan, a századik évfordulóra egy olyan kötetet, magyar és angol nyelven, amit Magyarországon is, de bárhol a világon tudnak hasznosítani. Ez azért célom, mert ma erről a témáról csak szlovák nyelvű alapmű létezik! Nemde, nagyon furcsa lenne, ha az Erdélyi Fejedelemség történetéről csak román nyelvű alapművek volnának. Szerintem a magyar történetírásnak nagy szégyene, hogy a magyar államiság legfőbb ceremóniájával, legfőbb politikai eseményével kapcsolatban külföldön csupán egy szlovák szerző munkájára hivatkoznak. S mivel ez németül is megjelent, ma bárhol a világon, ha a 16–20. századi magyar királykoronázásokról írnak, nem Benda Kálmán A magyar korona regénye, nem Bartoniek Emma A magyar királykoronázások története, hanem Stefan Holcik Bratislavában megjelent, Pozsonyi koronázási ünnepségek című munkáját idézik.