Kulturális szomszédolás

2011. 04. 26. 11:09Közel egy esztendeje, 2010 májusában fogott össze két szomszédvárosi intézmény: a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ és a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem egy közös kutatási projekt indítása érdekében. A kezdeményezők megfogalmazása szerint: „a Magyarország–Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében, az Európai Regionális Fejlesztési Alap által finanszírozott CEPEVIT kutatás arra vállalkozik, hogy feltérképezze a Debrecen és Nagyvárad által fémjelzett határ menti régió kulturális együttműködésének lehetőségeit, illetve azt a tág összefüggésrendszert, amelyben a kulturális régió eszméje megvalósulhat.” A partnerintézmények interdiszciplináris kutatócsoportot hoztak létre, mely nem csupán a két város közös lehetőségeinek számát kívánja gyarapítani, hanem elméletileg is reflektálni óhajt az utóbbi évek változásaira. „Debrecent és Nagyváradot egyaránt jellemzi az a törekvés, hogy regionális kulturális központként határozzák meg önmagukat, miközben ilyen értelemben vett kisugárzásuk túlmutasson az államhatáron.” A tavaly májusi kezdet után 2011. április 7. és 10. között zajlott le a két városban, több helyszínen, a CEPEVIT rendezvénysorozatának folytatása.

Közös terek. Csütörtök délután jószerével megtöltötték az érdeklődők – zömében több hullámban érkező fiatalok, egyetemista és középiskolás diákok – a távozófélben lévő Körösvidéki Múzeum „maradék” termeit a barokk püspöki palota első emeletén. A MODEM gyűjteményéből Váradon felkínált kiállítást a házigazdák nevében Aurel Roºu, a Bihar Megyei Képzőművészek Egyesületének elnöke vezette fel keresetlen szavakkal. Ezt követte a rendhagyó tárlat rendhagyó megnyitása. Gulyás Gábor, a MODEM leköszönő igazgatója és Kukla Krisztián igazgatóhelyettes a zsúfolásig megtelt folyosó egy-egy távolabbi pontján lecövekelve, majd egymás felé közeledve elegyedett magvas, szellemes párbeszédbe egymással a dinamikus és statikus terek fogalomköréről. A két bölcseleti előképzettséggel bíró, művészetfilozófiát űző férfiú dialógusából megtudhattuk – egyebek mellett –, hogy „a dinamikus részt vevés tere olyan, mint a hagyományosan alsóbbrendűnek tekintett modalitások terébe menni, míg a statikus helyzetlátás az érzékelés feltétele. Az első a világ két végén az utat adja, amit magunk mögött hagytunk és magunk mögött fogunk hagyni, a második viszont a világ képét két egymással szemben elhelyezkedő területté alakítja, az ég és a föld területévé, amelyek a horizontban futnak egybe.” Továbbá azt is, hogy „a bejárt tér mindig az utazáshoz, az útra keléshez kötődik, a koncentrikus körökben ható élmény pedig a letelepedéshez, a lakóhelyhez. Bejárjuk a teret és belakjuk a teret. Nem keltene nagy meglepetést, ha azt mondanánk, hogy mindez a kiállító térre különösen érvényes. A tér az a hely, amivel az ember valamit tesz. A megnyitóbeszédnek ebben a térben a térről, erről a térről kellene szólnia.” A magasröptű eszmecsere-tortán a habot, vagy ha úgy tetszik, benne a mazsolát, egy 1745-ben lezajlott híres levélváltás idézése képezte: Leibniz és a Newtont védő és képviselő Clarke vitája a tér fogalmáról.
A közjáték megtörténtével Kukla Krisztián terelgette be az egybegyűlt sokaságot a grafikákat, festményeket, videoinstallációkat, fotográfiákat stb. bemutató termekbe, riporterségem pedig diktafonvégre kapta Gulyás Gábort, a program társkurátorát. Igyekeznem kellett, hiszen a váradi akció befejeztével a szervezők, a kiállítók és nem utolsósorban a publikum java, fiatalja autóbuszokból és személyautókból álló konvojt alkotva zarándokolt át a másik helyszínre: Debrecenbe.

Előtérben a tér. Beszélgetésünk elején aziránt érdeklődtem, miként vált filozófusként művészeti menedzserré Gulyás Gábor. „Engem a filozófián belül mindig is a művészetfilozófia érdekelt. Nagyon régóta azzal töltöm az időmnek egy jelentős részét, hogy műalkotásokat próbálok értelmezni, elemezni. Tehát természetes volt ez a kapcsolódás. Csakúgy, mint ahogy igazgatóhelyettes úrnál, aki a másik megnyitó személy volt, hiszen ugyanezt a pályát járta be. Talán olyanok számára, akik kevésbé érdeklődnek a filozófia, általában a bölcsészettudomány ezen területe iránt, lehet, hogy egy kicsit sok vagy zavaró, de én azt hiszem, hogy inkább megtermékenyítő hatással van a művészetre is. Itt, most a megnyitón adta magát a téma, hiszen a tér a témája ennek a kis kiállításnak, ami egy tematikus tárlat. Azt mondják, hogy a huszadik században a legfontosabb bölcseleti téma az idő volt. Ez sokáig így volt, hiszen a legtöbb nagy filozófus az időről írt nagy könyveket, aztán az ezredfordulóra a tér került előtérbe.”A hagyományszegő tárlatnyitó dialógus alapján megkockáztattam azt a felvetést, hogy a párbeszéd résztvevői inkább a filozófia felől közelítik meg a művészetet, és nem fordítva. Riportalanyom nyomban megcáfolt: „Én meg azt gondolom, hogy nem. Mert a kiindulópont mindig a mű. Azok a kérdések, amik megfogalmazódnak, lehetnek filozofikusak, de ami lehetőséget ad a kérdésekre, hogy egyáltalán fontos kérdésekkel szembesülhessünk, az a műalkotás. Én ezt gondolom a kortárs művészet egyik legfontosabb feladatának, hogy lehetőséget teremt a számunkra, szembesüljünk olyan fontos kérdésekkel, amikkel nem nagyon van módunk szembesülni, mert olyan a mindennapi világunk, hogy nincs erre lehetőség. A művészet, egy jó műalkotás lehetőséget teremt arra, hogy elgondolkodjunk fontos kérdésekről, amikről egyébként nem gondolkodnánk el. S ehhez az elgondolkodáshoz már nagyon jó fogalmi terepet ad a filozófia, mert van egy fogalmi készlete, egy nyelvkészlete, nagy segítséget ad az a tradíció, ami a filozófiából jön, hogy erről elvont formában is tudjunk beszélni. De nemcsak ez az izgalmas, nemcsak így lehet a művészetről beszélni. Az úgynevezett naiv értelmezés legalább ennyire fontos. Sőt én komoly veszélynek látom, hogy a kortárs művészet esetében, amely sokszor nehezen érthető, sokak számára nehezen befogadható, az a fajta kommentálási mód, az a közérthető nyelvezet, ami mondjuk egy tizenöt éves gyerek számára is közérthető, mintha kiveszett volna mifelénk. Ehhez jó lenne visszatérni, mert nagyon fontos, hogy olyanok számára is izgalmas legyen a képzőművészet, akiket, mondjuk, a filozófia kifejezetten taszít.”

MODEM után Műcsarnok. Időnk fogytával arra kérem Gulyás Gábort, néhány mondatban foglalja össze az általa létrehozott, immár öt éve működő debreceni intézmény eredményeit.
„Alapvetően új helyzet teremtődött azzal, hogy Debrecenben létrejött egy komoly művészeti központ, a várost újrapozicionálta a művészetben, a kortárs képzőművészetben, fölvetett olyan kérdéseket, amiket ez a kiállítás is fölvet centrum és periféria viszonyáról. Ami egyébként Nagyváradon is ugyanolyan érdekes, hiszen bizonyos szempontból Nagyvárad is periférián van, közel az országhatárhoz, más szempontból egyáltalán nem. A MODEM, azt hiszem, nagyon sok mindent átírt a kortárs művészeti szférában, kicsit a kánonhoz is hozzányúlt, nem pusztán a magyar nyelvű, és kiváltképp nem pusztán a magyarországi művészeti életben hozott jelentős változást, hanem – úgy gondolom – Erdélynek ezen a részén is érezhető a hatása, sőt, azt tapasztaljuk, hogy akár Bukarestben is érezhető, hiszen onnan is járnak hozzánk kiállításokra. Tehát a várossal, Debrecennel való viszony is ezen a nem túl széles területen is radikálisan átalakult a MODEM-nek köszönhetően. Ez olyasmi, amit misszióként igyekeztünk 2006-ban fölvállalni. Az volt az elsődleges cél, hogy valahogy pozicionálja a képzőművészet térképén Debrecent, úgy, hogy a MODEM ne trendek után menjen, hanem inkább bemutasson fontos és érvényes művészeti csoportokat, irányzatokat. Azt hiszem, ezt többé-kevésbé sikerült is megvalósítani.”
Amikor arról faggatom, hogy szerinte melyek voltak az intézmény legsikeresebb rendezvényei, habozás nélkül sorolja: „A közönséget leginkább megmozgató kiállítás a Leonardo-tárlat volt 2010-ben, ez nagyon komoly bevételt is jelentett, több mint 300 millió forint jegybevételt, és megmutatta, hogy így is lehet kiállítást rendezni. Szakmai szempontból nagyon komoly kiállítás volt Bukta Imre 2007-es életműtárlata, amivel sikerült egy kicsit újrapozicionálni egy nagyon jelentős magyar képzőművészt. Nagyon fontosnak gondolom az orosz szocart nevű irányzat bemutatását, ez 2008-ban volt, és meg kell említenem azokat a kiállításokat is, amelyek nagyon alapos előkészítő-szervező munkával jöttek létre, tematikus tárlatként. Ilyen volt a Kis magyar pornográfia című kiállítás, amely a rendszerváltás és a magyar politika elmúlt húsz évéről szólt, egy kortárs művészeti projekt keretében, és ilyen volt tavaly például a Messiások című tárlat, amely a megváltás kérdését vette górcső alá. Hogy nem a szakrális, hanem kifejezetten egy ilyen szekularizált világ ma mit tud kezdeni a hit kérdésével.”
Tudomásom van arról, hogy Gulyás Gábort – aki egyébként Nagyváradon, a Partiumi egyetemen is tanít – néhány hónapja a budapesti Műcsarnok igazgatójának nevezték ki. Azt is hírelik, hogy nagyszabású tervei között egy rendszeresen megtartandó képzőművészeti biennále is szerepel. „Igen, igen, mindenképpen szeretnénk csinálni egy nagy Budapest-biennálét 2014-től. Két hónapja vagyok a Műcsarnokban, tehát ez még rövid idő, de elkezdődött a munka. Ebben az évben még az a szakmai program megy jórészt a kiállításokat tekintve, amire az elődöm szerződött, nem akartam ezt felrúgni, nem lenne etikus sok-sok embernek a munkáját ilyenformán leértékelni vagy semmibe venni. Jövőre már egy másik kiállítási tervvel megyünk tovább. Talán a társművészeti programoknál, az egyéb kiegészítő programoknál is érezhető lesz, hogy valami változik a Műcsarnokban; azt remélem, hogy mindez kívülről is érezhető lesz.”
Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, aziránt faggatózom, hogy vannak-e már kézzelfogható tervei a millennium évében felavatott, nagy múltú intézmény vezetőjének.
„Kicsit nyitottabb Műcsarnokot képzelek el, sokkal progresszívebb, nyüzsgőbb házat, ahol mindennap történik valami. Sokkal több társművészeti és a kiállításokhoz kapcsolódó művészeti program lesz majd, mint most. Nagyobb réteget próbálunk behozni a Műcsarnokba, nyitunk különböző generációk felé, és szeretném átláthatóbb és kiszámíthatóbb módon működtetni. Az a cél, hogy az idei év végén ne csak a következő év programjait lássuk, hanem nagyjából 2014-ig lássunk előre, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy mi készül, milyen műhelymunka folyik ott. Dolgozunk a 2011-es kiállításokon. Lesz egy nagy Hantai Simon-életmű-kiállítás, amit a francia Pompidou központtal hozunk létre előbb Budapesten, aztán majd Párizsban. És készül egy magyar kiállítás, már szintén az én fölvetésem: A Bizottság zenekar nevű formációt mutatja be, illetve azt a politikai ellenkultúrát, ami a nyolcvanas években Magyarországon oly sok ember számára volt fontos.”

Szelíd rebellisek. A váradi kiállítás megnyitása után a szereplők és a tárlatlátogatók felkerekedtek, és meg sem álltak a debreceni MODEM-ig, ahol részt vettek a Kísérlet és közösség címmel megtartott vernisszázson. Annak idején, 1984-ben, az ántivilágban, a fiatal művészek fölös, netán veszedelmes energiáit levezetendő, a kommunista hatalom „áldásával” Nagyváradon is megalakították az őket tömörítő 35-ös Műhely intézményét. A huszonegy alapító korabeli alkotásai mellett a kiállítók legutóbbi munkái is megtekinthetők a MODEM termeiben. Dr. Horváth Gizella, a PKE rektorhelyettese, a CEPEVIT nagyváradi projektfelelőse szerint a város fiatal képzőművészei számára a pártkezdeményezés, mely az alkotók jobb ellenőrizhetőségét lett volna hivatott biztosítani, végül az elszigeteltség ellenére valódi összefogást eredményezett. „Lehetővé tette, hogy fiatal művészek inspirálják egymást, művészgenerációként lépjenek fel, és szelíden kifejezzék különállásukat a rendszerrel szemben.”
Angel Judit, a kiállítás szervezője négy hajdani nagyváradi harmincötös, Ujvárossy Gyöngyi és László, Onucsan Miklós és Bone Rudolf frissebb munkáiból is válogatott néhányat a MODEM-beli tárlatra. Ujvárossy László bevallása szerint számukra is reveláció volt ezeket a munkáikat először így, együtt látni.

Egy műhelytárs visszaemlékezései. A harmincötösök egyik tagját, Ujvárossy barátunkat kértem meg, hogy idézze fel azoknak a diktatúra ellenére is „lázas” 80-as éveknek a hangulatát.
„Angel Judit a budapesti Műcsarnok kurátora. Õt kértük fel a debreceni kiállítás megszervezésére. Nagyjából az én könyvem, a Progresszív kortárs művészeti törekvések Nagyváradon a nyolcvanas években alapján válogatta a munkákat. Ebben a kötetben viszont én nemcsak a 35-ös Műhely anyagával foglalkoztam, hanem az indulásunkkal is. Ugyanis én az indulást nem 1984-re, hanem 1981-re teszem, amikor Jovián György, Bunuº Ioan és Onucsan Miklós is már itt voltak Nagyváradon. 1980-ban csoportosan rajzottunk ki ide, Gãina Dorel, Gerendi Anikó, Bone Rudolf, Egyed Judit és jómagam. A Pãunescu-féle Cenaclul Tineretului mintájára megalakulhatott a fiatal képzőművészek stúdiója is. 1981-ben Bunuº egy nagyon jó helyszínt talált a velencei állomás mögött egy lerakatban, ahol egy hatalmas ládapiramis állt. Õ fedezte fel ezt az érdekes helyszínt, és ott alapítottuk meg a Fiatalok Stúdióját. A 35-ös Műhelyt viszont országosan, majdnem minden nagyvárosban megalapították. Anna Lupaº kolozsvári textilművész-tanárnak köszönhetjük, hogy megmentette, a túléléshez hozzásegítette a fiatal művésznemzedékeket. Õ a Képzőművészeti Szövetség alelnökeként kapta »pártfeladatul«, hogy országos szinten fogja össze a fiatalokat. Ez az általa létrehozott képződmény »két-színű« volt, akár a román társadalom. Nagyon érdekes bravúr volt a részéről, hogy ezt a tömörülést hogyan építette ki. Miután a pártszervek kérdőre vonták a művészeti közélet felelőseit: mit csinálnak ezek a fiatalok, miért nem készítenek szocialista-realista alkotásokat, miért nem a munkásosztály hőseit örökítik meg, miért nem a gyönyörű ipari tájakat stb. stb., Lupaº túljárhatott az elvtársak eszén, mert azt mondhatta, hogy ezek a művészek még túl fiatalok, nekik még tanulniuk kell, majd ha felnőnek, meg fognak felelni az elvárásoknak. Csakhogy Ana Lupaº avantgárd személyiség volt, nagyon szoros baráti szálak fűzték a budapesti Erdély Miklóshoz, a konceptuális művészetet propagáló INDIGO (Interdiszciplináris Gondolkodás) kurzusok kezdeményezőjéhez. Lupaº ugyanebben a szabad, kreatív szellemben oktatta a kolozsvári főiskolásokat is. Tanítványai ezt a szemléletet behozták a nagyváradi csoportba, ami egyfajta gondolati művészet volt. Nemcsak a forma, a formalizmus jegyében születtek a művek, hanem mindig valamilyen konceptuális indíttatással. Azok a művészek, akik kikerültek a főiskoláról, nem azzal foglalkoztak, hogy »eladható« munkákat, tájképeket, csendéleteket, egyebeket hozzanak létre, hanem olyan műfajokat műveltek, amelyek a kortárs nyugati szellemiség jegyében fogantak. Nyugaton a neoavantgárd már rég túlhaladta a tradíciókat. Számunkra minderről csak részinformációk jöttek be, főleg a tanárainktól. A grafika szakon hasonló szemléletet képviselt Nica Ioachim. Ez a két személyiség, meg Ana Lupaº élettársa, Mircea Spãtaru szintén ilyen kaliberű egyéniség volt, aki a kerámia szakon tanított, de mindenfélével, installációkkal is foglalkozott. Tehát az avantgárd törekvések nem voltak ismeretlenek a diákjaik számára sem. Annak idején nekik köszönhetően minden jobb diák részt vehetett nemzetközi biennálékon is, Ljubljanában, Krakkóban. Az is érdekes történet, hogy miként tudtunk átmenni a szűrőn… Akkor már erős diktatúra volt, mégis a hivatalos romániai résztvevők mellett számunkra is jutott tér.”
László barátunkat arról is faggattam, hogy végül miként alakult meg a váradi fiatalok 35-ös Műhelye.
„Amikor 1984-ben létrehoztuk, nem programszerűen működő tömörülés volt. Nem rögzítettük írásban az irányelveit, de volt egy nagyon fontos tényező: hogy Nagyváradra helyeztek csoportosan olyan fiatal képzőművészeket, akik Kolozsváron és Bukarestben végeztek. Kivételt képezett Dan Perjovschi, aki Jászvásárból került ide; ő mára Románia nemzetközileg is legismertebb képzőművészévé nőtte ki magát. Számára is nagyon jó környezet volt Várad. Mondhatni, valóban szelíd, óvatos lázadók voltunk. Érdekes módon egymás között sem beszéltük meg a dolgainkat, mert tartottunk attól, hogy… besúgó is van közöttünk. De maguk a szervek eléggé rugalmasak lehettek, mert olyan kiállításokat rendezhettünk meg három alkalommal a Mobilfotó kapcsán minden második évben, ami országos rendezvény volt. A neves bukaresti művészettörténészek és kritikusok rendszeresen lejártak hozzánk, és elismeréssel írtak rólunk. Nagyon hamar bekapcsolódtunk az országos körforgásba, és baráti kapcsolatokat alakítottunk ki más városok műhelyeivel. A marosvásárhelyi MAMÛ elég hamar csapatostul kivándorolt Magyarországra, így mi voltunk az a másik góc, amelyik élen járt a modern törekvésekben. Nekünk nem volt akkora popularitásunk, mint a MAMÛ-nek, ők Budapesten katalógusokat adhattak ki, nekünk mind a mai napig nincsen egy olyan összefogó katalógusunk, ami bemutatná a műhelyünk teljes anyagát. Ezért is igen fontos, hogy a CEPEVIT program égisze alatt létrejöhetett ez a kiállítás a MODEM-ben. Ez egyfajta utólagos jóvátétel számunkra. Bunuº nélkül, Jovián nélkül bizonyára másképp alakult volna ki ez a műhely. Õk olyan hangnemet ütöttek meg abban az időben, és egy olyan kísérleti modellt alkottak, melynek a hatása a mai napig érződik. Például a performance, amit később Bone vitt nagyon nagy sikerre, szobrász létére az installációktól egészen az efemer munkákig, enviromentekig, térbeli berendezésekig sokfélét alkotott. Ezen a kiállításon is ő volt az, aki a saját testével, a saját energiáival mozgatott valamit. Annak idején Jovián, Bunuº tényleg csak »szelíden« – jó ez a kifejezés – fotózták az akcióikat, én magam is fotóztam Bunuºnak két olyan akcióját, amit most kiállítottunk. Onucsan, a Gãinã–Gerendi házaspár nagyon is aktívan részt vettek, mozgatták a műhelyt, rajtuk kívül itt volt még Kovács Károly kollégánk, aki egy felejthetetlen politikai performance-t csinált, amikor megnyitotta a rajzkiállításunkat. Összegyűrte, földhöz vágta a papírt, játszott a szavakkal, addig játszott, míg kipirult a füle is, felidegesítette az egész nézőközönséget. Mi azt hittük, hogy tényleg belebotlott az olvasásba. Állandóan a szubjektivitást emlegette, abban a korban, amikor minden »objektív« kellett volna legyen, a »racionális« szocialista ideológia jegyében. A befelé fordulás, a lélekben való gondolkodás mind olyan területek voltak, amik tabut képeztek. Õ ezt felírta egy táblára, s ezt a kiállítást nagy sietséggel be is zárták az illetékesek, mert »a fiúk« is ott voltak, ismertük őket, mindegyik bemutatkozott már a gyűléseinken. Mindenki tudta, hogy a történtek után a nagygalériában többé nem állíthatunk ki. Valóban, a kulcs »eltűnt«, és akkor került elő, amikor leszedhettük a műveket. Ez volt az egyetlen kiállítás, amit letiltottak. Kovácsra nagyon sokan haragudtak akkor, mert úgy érezték, hogy visszaélt a mi bizalmunkkal, mert felkértük, hogy ő nyissa meg a tárlatot, és nem tudtuk, hogy ő már kitelepedőben van. És feltétlenül meg kell említenem Ferenczi Károly nevét. Õ volt az egyetlen tagja a 35-ös Műhelynek, aki a politikum áldozata lett. Õ ugyanis olyan mail-art leveleket küldött annak idején Elekes Károlynak Marosvásárhelyre, amiket Ceauºescu-karikatúrákkal »illusztrált«. Elkapta a szeku, egy szép napon behívták, és attól a pillanattól kezdve kiszállt a rendezvényeinkből. Nem értettük, hogy miért fordított hirtelen hátat nekünk. Csak a rendszerváltás után tudtuk meg: azért került bennünket, hogy ne adhasson rólunk információkat.”

Epilógus. A 35-ös Műhely egyik oszlopos tagja, a fennebb többször emlegetett Bone Rudolf egy kötegnyi PVC-cső rögtönzött megmunkálása révén tartott művészi manifesztációt az egybegyűlteknek.
A CEPEVIT rendezvénysor szombatján és vasárnapján a Lorántffy Zsuzsánna Református Egyházi Központban tartottak kétnapos konferenciát, a centrum–periféria viszony átalakulásának határ menti perspektíváiról, a kulturális regionalizmus és a vizuális kultúra összefüggésében. A közös kutatás keretében készült tanulmányokat tartalmazó kötetet is bemutatták.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!