Nőszínház Csíkban

2012. 01. 22. 13:19Majdnem harminc éve, 1983-ban mutatták be a Katona József színházban Major Tamás (az idős és tekintélyes rendező) Tudós Nők című előadását, amelyről személyes emléke – különösen itt Erdélyben – keveseknek lehet. De plasztikus ismerettel erről az előadásról is rendelkezhetnek a színház szeretők, kritika olvasók, mert Major erős, maradandó képpel vázolta fel Molière egyik, lehetséges világát: egymásra „uszította” a kékeket és a fehéreket. Hogy kik a kékek és a fehérek, már további értelmezést igényel és tesz lehetővé. Lehetnek tudók, és nem tudók. Vagy érzők, és nem érzők. Hazugok és igazmondók. Nők és férfiak. (A sorrend és a viszony magyarázat és alku kérdése).
2011-ben a Csíki Játékszínben Porogi Dorka (a fiatal és pályakezdő, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzőse) rendezőnő (!) vállalkozott a színrevitellel. Az elmúlt évtizedekben, az emlékezetes kék-fehér háborús előadás óta, több bemutatót is megért ennek a hányatott sorsú, hol tűrt, hol támogatott, de leginkább utált francia félellenzéki udvari szerzőnek a darabja. Legutóbb Nagyváradon és Kolozsváron mutatták be. Egyike a legkedveltebb Molière daraboknak, pedig igazán nehéz megérteni, hogy születése óta, az elmúlt háromszázharminckilenc évben hogyan is viselték el az európai színpadokon. Mert olyan alapértékeket kérdőjelez meg, amelyekre ezt a nagy európai színpadot ácsolták: a felvilágosodást, a tudáshoz való szabad hozzáférést, a nők és férfiak, urak és szolgák közötti egyenlőséget, a család szentségét (sic). Lehet-e itt bármiféle – kék-fehér – csatarendet felállítani úgy, hogy „igazságos” legyen a háború? Lehet-e itt, ezen a csatatéren egyáltalán háborúzni? Hogyan különböztethetők meg egymástól a tudók, nem tudók, tudni nem akarók, félig tudók? Mitől nők a nők, és mitől férfiak a férfiak? Ki kit szolgál, vagy ki kinek kiszolgáltatott? És mitől család a család? Ezek a kérdések már Major korában (amikor még hitték, hogy az a harc lesz a végső, és megvívható) sem voltak egyértelműek. A vicc szintjén: voltak kékek, és világoskékek is, valamint sötétfehérek. Mára azonban mindennapi tapasztalat a kérdések sokértelműsége, és az, hogy a válaszok – ha vannak – nem kikényszeríthetőek (kiharcolhatóak).
Porogi Dorka csíkszeredai előadásának legnagyobb erénye, hogy közel hozza a Molière-árnyalatokat azzal, hogy az újkori ön- és közösségismeret forrásvidékére, a múlt század elejére Freud és Lévi-Strauss (nevüket a szövegbe lopva) évtizedeibe, valahová a civilizált és az „ösztönvilág” peremére telepíti a történetet. Dobre Kóthay Judit díszlete egyszerre idézi az egzotikus gyarmatok fehér homokos, pálmaleveles hangulatát és a házastársi ágy köré épített polgári házak „civilizált” miliőjét: a szereplők hatalmas csomagok, kötözött bálák között keresik egymást és önmagukat. Nem tudni, maradnak-e itt vagy tovább mennek, az előadásban nincs kicsomagolás.
Ebben az állandósult átmeneti hangulatban ismerkedünk meg a polgárcsalád tagjaival, és mindenkiről kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik, vagy látszani akar. Armande (Fekete Bernadetta) és Henriette (Kis Bora) szó szerint „eladó sorban” lévő fiatal lányok a női szerepek két végletét villantják fel. Armande fiús keménységgel, és a tudomány iránti alázattal titkon szerelemre vágyik. (Tüske haja keményen mered az égre, fehér nadrágkosztümjén szorosan húzza össze a szíjat.) Henriette csacsogó felszínességével „nem lányregény”, pontosan számítva adja oda magát. Philaminte (B. Fülöp Erzsébet) – a családanya – elegáns, kimért és kiszámolt módon váltja aprópénzre maga és lányai nőiességét, tudását, érzéseit.
A Tudós nők Porogi Dorka előadásában szó szerint női darab, amelyben nem ürügyek és szemléltető eszközök a nők, a morális tanulság levonásához (vö. asszony maradjon a fakanálnál), hanem szereplői, irányítói és elszenvedői a drámájuknak. Philaminte nem egyszerűen kékharisnya, B. Fülöp Erzsébet nem (csak) karikíroz és nem nevettet, a megmosolyogtató jeleneteiben is van valami drámai, ahogy a tudni akaró nő téved, megtéveszthető és elbukik. Egészen kivételes atmoszférát teremt, tud szépnek látszani ott, ahol a szépség értelmét nem értik, és érzéki lenni ott, ahol az érzékiségnek nincs helye: így hasonlik meg. Sógórnője, a Béliset alakító Dálnoky Csilla ötlettel és humorral ellenpontozza szikár jelenlétét a színpadon, ahogy minden áron férjet akar fogni, és két kézzel kap minden olyan külsőség után, ami asszonnyá teheti a nőt. Jelentős szerepe van abban, hogy az előadás vígjáték marad.
Hogy ami a színpadon történik az mégis nagyon is komoly, vérre, testre és lélekre menő játék, azt egy mellékszereplő teszi egyértelművé. Porogi Dorka Martinet a szakácsnőt bennszülött ösztönlényként ereszti az elfojtások és bamba bujaságok világába. A félmeztelen, bennszülött szoknyás szolgálólány – néma játékkal, ráolvasással, színpadra vitt rítussal – úgy teremt rendet (a fakanál mellől), hogy a néző bepillanthat a női-férfi emancipációs küzdelmek kulisszái mögé. Általa válik érthetővé: nem a vasalt gallér, nem a meleg vacsora, nem a „ki az úr a házban” kérdés a tét. Hogy férfiak és nők viszonyát nem az egymásnak leosztott szerepek határozzák meg, hanem az, ami a nemi alkukon túl, vagy az előtt van. Bátor és nagyon erős kulcsa az előadásnak ez a figura.
A férfiak – sajnos – nem bírják az iramot a nőkkel: a karakterek közelebb állnak az előadással kapcsolatban megszokott konvenciókhoz, felszínesebbek, és ezért megbillen a „gender színházi” egyensúly. Chrysale (Lőrincz András Ernő) mértéktartással és pontosan, de különösebb innováció nélkül statisztál a családi ügyek mellett. Trissotin (Veress Albert) belesétál a vígjátéki figura által kínált csapdákba, ehhez a finomra hangolt előadáshoz képest darabosabb, „viccesebb” a kelleténél. Sem a széptevő Klitander (Papp Tibor) sem az emberközi játszmákat háttérből irányító sógor, Ariste (Giacomello Roberto) nem tud megfelelni a dramaturgiai szempontból fontos szerepének.
A női előadás az egyensúlyvesztés ellenére működik. Porogi Dorka legnagyobb erénye, hogy játékba hozza a szöveget. Molière „intellektuálisnak” mondott színházát mozgással, cselekvéssel dúsítja, akció-akciót követ. (Ez abból a nem mellékes okból is nagyon fontos, mert így követhetővé válik a történet még úgy is, hogy a színészek közül többen súlyos artikulációs problémákkal küzdenek. ) Férfiak és nők, tudók és nem tudók viaskodnak egymással, kicsit bele is halnak, mint Philaminte a Martinet-tel játszott varázs-néma játékába, amikor az ösztönlény mozgatja bábként a ráció emberét, pontosabban asszonyát. De aztán új erőre és új reményre kapnak, megy tovább a nagy civilizációs, emancipációs játék és, minden jó, de vége nincs. Idáig jutott el Porogi Dorka és a Csíki Játékszín 2011-ben.

Fotók: Sándor Levente

Molière: Tudós nők
Chrysale, módos polgár: Lőrincz András Ernő
Philaminte, a felesége: B. Fülöp Erzsébet
Armande, a lányuk: Fekete Bernadetta
Henriette, a lányuk: Kiss Bora
Ariste, Chrysale öccse: Giacomello Roberto
Bélise, Chrysale húga: Dálnoky Csilla
Klitander, Henriette széptevője: Papp Tior
Trissotin, széplélek: Veress Albert
Vadius, tudós: Vass Csaba
Martine, szakácsnő: Zsigmond Éva Beáta
Jegyző: Kiskamoni-Szalay Lilla
Díszlet és jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit
Rendezte: Porogi Dorka




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!