Újrateremtett világok

A közel hetven szerző közreműködésével elkészült, Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című könyv ismertetőjén pályatársai, tanítványai, a Láthatatlan Kollégium alumnusai emlékeztek az egykori tanárukra, mesterükre, kollégájukra és barátjukra. Az esten Szilágyi Júlia esszéíró, akadémikus, a kötet két szerkesztője, Balogh F. András és Berszán István, továbbá Tibori Szabó Zoltán, az est moderátora mondott beszédet, Demény Péter publicista, költő saját verseiből olvasott fel, László Lilla, Nagy Zoltán, Dénes Katalin és Nagy-Szilveszter Orsolya a kötetben szereplő írásokat ismertették.

A könyvbemutató első mozzanataként Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke arról beszélt: Cs. Gyimesi Éva túlmenően azon, hogy sokak tanára és mestere volt, a Szabadság munkatársaként is letette névjegyét. Az első lapszámtól majdnem élete utolsó periódusáig közölt a kolozsvári napilapban, kollégái barátjává vált, és őszinte kritikával is illette őket, ha annak szükségét érezte. Amikor az egyetemről szégyenteljesen eltávolították, katedrát kapott a Minervánál, ahol utolsó éveiben dolgozott. Köszönetképpen az egyesület kiállítótermét róla nevezik el, „hogy személye mindig legyen jelen ebben a házban, amíg a közönség számára nyitva áll” – fogalmazott Tibori.

Életművét helyére kell tenni. Szilágyi Júlia a kötetet versenyképes európai teljesítményként értékelte, amely sokáig preferencia alapú lesz a kutatások számára, nemcsak Cs. Gyimesi Éva személye miatt, hanem a benne található írások tudományos színvonalának köszönhetően is. „A tragédia bekövetkeztével egy lezárt életműről beszélhetünk, ez pedig még inkább indokolja, hogy az irodalomtörténet a helyére tegye Cs. Gyimesi Éva nevét” – mondta pályatársa.

Hol lehet utolérni Cs. Gyimesi személyét a kiadványban? Szilágyi Júlia szerint annak a tíz szerzőnek a módszereiben, gondolkodásmódjában, illetve a világra figyelő komolyságában, akik a Láthatatlan Kollégium első generációjához tartoznak. „Sajnálatos, hogy a születésnapra készülő könyvet már nem olvashatta. Sajnálatos, mert a könyv átfogóképessége hatalmas, még Hankiss Elemér is írt bele. Nem az irodalomról, hanem rólunk szól, azokról a történelmi körülményekről, amelyek egyre drámaibb módon beleszólnak az életünkbe, és amelyekkel szemben az irodalomnak újra meg újra meg kell találnia a saját helyét. Ebből a szempontból Gyimesi Éva úttörő munkája és bátorsága olyan példamutatást jelent, amelyet most, a lezárt életmű újragondolásával kell megtisztelnünk, és emelnünk olyan értékeink közé, amelyek ennek a közösségnek fontos, bármikor, bárhol felmutatható értékei” – mondta Szilágyi Júlia.

A könyv három szerkesztője közül Balogh F. András és Berszán István jelent meg a könyvbemutatón, társuk, Gábor Csilla nem tudott részt venni az eseményen. Balogh a könyv történetét vázolta fel: eredetileg Cs. Gyimesi Éva 65. születésnapjára készült, és azért állították volna össze, hogy lökést adjon a professzor asszonynak munkája folytatásához. A kötet idővel alaposan megvastagodott, számos új írást küldtek be a szerkesztőknek, míg végül az erdélyi magyar irodalomtól a világirodalomig több olyan téma helyet kapott benne, amellyel az időközben elhunyt Cs. Gyimesi is foglalkozott. Balogh F. András reményei szerint a könyvből az is világosan látszik, hogy az irodalomtörténet-írás milyen új irányt kapott, és a kiadványnak köszönhetően az erdélyi irodalomtörténet kutatása jobban integrálódik majd az európai trendekbe.

A „barátocskám”-fotó Berszán István arról a portréról beszélt, amelyet a könyv borítóján is felhasználtak. A kötet szerkesztője nem tudta, ki készítette a fényképet, de azt a hipotézist állította fel, hogy Cs. Gyimesi Éva szerette a fotóst. (A felvétel készítőjének kilétét végül a közbeszóló Tibori Szabó Zoltán felfedte: a Szabadság fotósa, Rohonyi D. Iván volt a fényképész, akit a tanárnő valóban kedvelt). Berszán emlékeztetett arra, hogy egyetemista korában maga is megismerte a fényképen látható mosolyt, és a mögötte rejlő értelmet, amelyet a következőképpen lehet lefordítani: „barátocskám” – egyfajta biztatás, kedves szigorral fűszerezve. „Ezzel a jóindulatú szigorral fordult mindahhoz, amit kutatott, ezt a hozzáállást pedig sokaknak átadta az évtizedek során” – mondta az egykori tanítvány.

A szerkesztő elmondta, hogy a szerzők nem Gyimesi Éva emlékére, hanem neki ajánlva küldték el írásaikat – szerették volna megosztani azt, amin éppen dolgoznak, bízva abban, hogy a legközelebbi találkozás során erről is fognak beszélni, és kérdéseket kapnak a szóban forgó kutatásról. Ahogyan a hetek teltével egyre több kézirat jutott a szerkesztők kezébe, Berszán vallomása szerint élvezetet jelentett látni, hogy miket küldtek el, és hogy mindez milyen formában áll majd össze. Mint mondta, aki kezébe veszi a könyvet, olyan tájékozódási gyakorlatot vállal, amelyben Cs. Gyimesi Éva a vonatkoztatási pont: sok „újrateremtett” világ jelenik meg, az egykori kutató emberi és szakmai habitusának megfelelően elméleti, irodalomtörténeti, valamint oktatói, politikai és szakrális dimenziók szerint.

Mindezt alátámasztja a szerkesztés lezárása is, ami szintén izgalmasnak bizonyult Berszán szerint, a szövegek újraolvasásakor ugyanis úgy érezte, mintha a tanulmányokat a kötet címzettje maga ajánlotta volna neki. A szerkesztő úgy látja, ha az emlékkötet egyetemi tankönyvként kerülne a diákok kezébe azzal a felszólítással, hogy az egyes írások hivatkozásainak forrásait, illetve Cs. Gyimesi bibliográfiáját is fel kell lapozni, akkor év végén jól felkészült diákokat vizsgáztathatnának. Ez szerinte elsősorban annak köszönhető, hogy a szerzők írásaiban – bár látszólag mindig csak a nyelvről esik szó – valójában elméleti-bölcseleti töprengések, gyakorlati útbaigazítások, társadalmi-politikai aktualitások kritikája is megjelenik, ahogyan mindez Cs. Gyimesi Éva munkáit is jellemezte.