Nincs itt semmiféle felnőtt

A kolozsvári színházba gyakran visszalátogató Silviu Purcãrete újabb rendhagyó előadással gazdagította a várost. Borzalom, rémálom, filozofikus szemléletmód a halálról, humorral áthidalva. 2013. november 26-án Purcãrete a szürrealista Roger Vitrac Viktor avagy a gyermekuralom című darabját vitte színpadra. Szabó Réka kritikája.

Fotók: Biró István

A húszas években szürrelista költőként ismert Vitrac Antonin Artauddal és Robert Aronnal együtt alkották meg az Alfred Jarry Színházat, melynek célja többek között a lélektani realista játéktól való elszakadás, a szóval, hanggal, testtel való kísérletezés. Purcãrete rendezése ezt a kísérletező jelleget őrzi, és folyamatosan megakadályoz bennünket abban, hogy hagyományos értelemben vett színházat lássunk.
A dráma címszereplőjének, Viktornak (Dimény Áron) a kilencedik születésnapját ünnepelve a néző belecsöppen a nyugat-európai civilizált gazdag családok világába. Felismerjük a húszas évek korhangulatát a jelmezekben, a lakberendezésben, színvilágban, mégis semleges ez a tér, lehet akár a jelen vagy jövő idő helyszíne. Hogy nem teljesen valóságos, az biztos. Hiperrealista térszerkezetre emlékeztet, ahol a néző nem válogathat: normál méretű, diszkréten bebútorozott lakás, melyben egyes részletek túlságosan fel vannak nagyítva vagy éppen összezsugorítva. A valóságos helyzetben szabad szemmel már nem látható, asztal közepén elhelyezett születésnapi óriástortának apró részleteit, pórusait, felületi szemcséit is látjuk, miközben ehhez a tortához képest az asztal, a székek aprók, mint egy babaház kellékei. A 180 centiméter magas Viktor pedig ebben a babaházban él és uralkodik. Kevés időt kapunk az apró jelzések befogadására. Hirtelen darabokra törik egy vagyont érő giccses váza, és kezdődik a harc Viktor és a körülötte élők között.

A mintagyerek A Paumelle család egyetlen örököse folyton játssza az ártatlant, miközben azon igyekszik, hogy a családból mindenkinek keresztbe tegyen, a körülötte élőket manipulálja. A replikákból kiderül, Lili (Varga Csilla) évek óta áldozata, de nem csak neki, hanem munkaadóinak is. Egy olyan világgal találkozunk, ahol a nyilvános pofonok már megszokottak, a gyerekek jelenléte alig zavarja a szülőket erotikus jeleneteik lebonyolításában, Viktor pedig elvárja, hogy Lili neki is ugyanúgy „hanyatt feküdjön” mint édesapjának, viszont édesapja valójában a szomszéd kislány anyukájába, Magneau Terézbe szerelmes hét éve. A szerelmi háromszög problematikája, az apáról fiúra szálló betegség, legyen az akár testi, akár lelki, ismert a lélektani realista drámákból. Vitrac darabjában Purcãrete rendezése által ezek a problémák elemelődnek a valóságtól a képzelet, az álmok, a látomások világába az ösztönök felszabadulása által és teljes káosszal törnek a nézőre. Dimény Áron Viktor szerepében a teljes testi-lelki zavartság megtestesítője, aki a szülők zengzetes megnyilvánulásait rigmusként ismételgeti, sajátítja el. Õ a mintagyerek, a család öröme, jutalmat érdemel, és mindenki boldog, hogy áldozatot hozhat érte. Annak ellenére, hogy Viktorhoz köthető a gyermekuralom kérdése, valójában ez a megnyilvánulás kölcsönös. Ebben a világban mindannyian magatartási zavarokkal küzdenek. Valóban igaz, hogy a gyerekre nyomott évezredes bélyeg életkorukból adódóan az, hogy tökéletlen, és a tökéletlen dolga a felnőtteknek való feltétel nélküli engedelmesség, viszont ebben az előadásban ez a mechanizmus teljes mértékben megkérdőjeleződik a szülők magatartása miatt. Egy tönkrement család egy értékvesztett világban nem veszi tudomásul a gyerekek viselkedési problémáit a sajátjai miatt.

Zaklatottság, zaklatások Ezeknek a feszültségeknek a kirobbanása többnyire azokban a helyzetekben történik, amikor Paumelle-ék és a Magneau család együtt vannak jelen a színpadon. Az elmezavarral küzdő Magneau úrban (Szűcs Ervin) tudatosul felesége hűtlensége. Kirohanásait mindig Viktor idézi elő szándékosan, amikor kedvenc témájáról, katonai hadjáratokról kérdez. Õrült megnyilvánulásai groteszkül kiragadják őt a színpadi valóságból, ingét letépve, teletetovált testét mutogatja, majd beleájul a hatalmas csokitortába. Minden pillanatban meglepetés éri a nézőt. A születésnap vendége barátjuk, Louségur tábornok (Bíró József) is. Bíró új színt hozott a kolozsvári színpadra, figurája a legszélsőségesebben kidolgozott. Törpe méretű alak, aki Viktor csípőjéig alig kapaszkodik fel, de épp elég ez a magasság ahhoz, hogy perverz hajlamait kiélje a gyerekeken, illetve a jelenlevő hölgyeken. Kénytelen a néző inkább a testre, a térbeli kifejezésmódokra, mint a beszédre figyelni. A hatéves Eszter (Varga Csilla), a Magneau család egyetlen kislánya minden molesztálást hallgatva tűr, ujját befalva és nemi szervét tapogatva megnyugszik. Ahogy teszik-verik a felnőttek, valódi bábfigurává lesz, elszemélytelenedik és eltűnik ebből a világból. Õ és Viktor mindent látnak, mindent hallanak, és magukba szívnak minden szülői megnyilvánulást, mellyel olykor gúnyosan szembesítik a felnőtteket. Valódi cirkuszi attrakció, ahogy egy térben vergődik a „Vásott Kölyök, a Gonosz Apa, a Jóságos Anya, a Házasságtörő Asszony, a Felszarvazott Férj”.

Olyan játékról van itt szó, amely folyamatosan provokálja és rombolja a külsőségeknek megfelelni kényszerülő polgári család világát, miközben megkérdőjelezi a hagyományos színházi műfajokat is.

Például a második felvonás váratlanul átvált operára, a jelenetek a Paumelle család hálószobájában ebben a műfajban folytatódnak. Nem ismerhető fel egy konkrét zenemű. A hangzás az alkotók interpretációi által születik, saját színpadi világuk hangján szólalnak meg. A legtöbbször dallamtalan szólamok csak hozzátesznek ahhoz, hogy a színészek a műben felbukkanó érzelmek ellen játsszanak. A megcsalt feleség, Emília (Kató Emőke) folyton megbocsátásra és megértésre törekszik, miközben Károly (Bogdán Zsolt) az őrületbe kergeti, ő maga öngyilkosságot kísérel meg, hiszen a hét éve tartó szerelemből nem tud kilépni, saját ösztönei bábuja lesz. Ebben az intim térben, a hálószobában találkozik a két család újra, nagy ceremóniával és pietizmussal megbocsátanak egymásnak. De a megváltás és megbocsátás ritkán történik áldozat nélkül. A valóságot föladja Antal és Viktor, akik már az első jelenetekben olyan közös nyelvet beszélnek, mely a képzelet, az álmok, a látomások és az ösztönök szintjén működik, melyet a többiek nem értenek. A Gianni Schicchi operából jól ismert Néma hölgy (Molnár Levente) ismét megjelenik ugyanolyan alakban, és az egyik összekötő elemévé válik a színpadon uralkodó túlvilági erőknek. Purcãrete rendezése az elfojtott érzéseket kelti életre, nem ismerve időt és teret olyan világba csöppenti a nézőt, ahol legtöbbször az adott világ a szavakon kívül kezdődik és testet ölt a zenében, táncban, formaművészetben, mimikában, gesztusokban, díszletekben. Ebben a gazdagságban kapja meg a néző azt a szabadságot, hogy eldönthesse, melyik fragmentummal azonosul ebben a családi történetben, és melyikből rekeszti ki önmagát.