A Keresztes-program Marosvásárhelyen

Fegyelmezett tanulási folyamatot folytat a marosvásárhelyi közönség és a Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata. Egyszerre kaphat nemzetközi kitekintést és szembesül saját hagyományaival, lehetőségeivel. Bő egy éve Keresztes Attila művészeti vezető Kövesdy Istvántól vette át a társulat irányítását. Voltak sikeres produkciók, autentikus kísérletek és volt néhány hiteles pillanat is ezen a színpadon: de mindezt egyszerre kevésszer sikerült elérni. Parászka Boróka írása.

„A színháznak a közízlés előtt kell járnia” – ezzel a merész nyilatkozattal indult több mint egy éve a Keresztes-éra. Egyszerre volt ez bizalom és kritika a várossal szemben, ahova az új művészeti vezető megérkezett (saját pályáját gyakran összegzi ironikusan úgy, hogy rekordot dönthet „művészeti vezetésből”, olyan sok társulatnál kapott ilyen jellegű megbízást). A bizalom alapja az a feltételezés, hogy van egységes, színházzal szemben (vagy mellett) kialakított „közízlés”, esztétikai közös nevező Marosvásárhelyen. A kritika pedig nyilvánvalóan arra vonatkozott, hogy mindez változtatásra szorul.

Próbára tett helyi közízlés A Tompa Miklós társulat repertoárját tulajdonképpen csak az idei évtől alakítja Keresztes, az előzőt még készen kapta, hiszen már az évadterv lezárása után lépett hivatalba. Ezzel együtt a 2012-2013-as évadban szerepelt egy olyan rendezése, amely a színházi élmény határait (ha nyersen akarunk fogalmazni: a nézői tűrőképesség határait) feszegette. A Mélyben naturalizmusával és formalizmusával is olyasmi elé állította a nézőket, amelyek szokatlanok, nehezen értelmezhetőek, és nehezen elfogadhatóak voltak a marosvásárhelyi közönség számára. Színpadi vérbe fojtott, kegyetlen, látványos és didaktikus előadás lett a Keresztes-program darab.

Sok minden ott volt benne mindabból, amit az új művészeti vezető más társulatoknál már kipróbált, kiérlelt, és itt ezen a színpadon mégsem működött. Próbára tette a helyi „közízlést”.

A társulat jól ismert tagjai próbálgattak új, ismeretlen játékmodort. A régi, jól bevált hangok, gesztusok eltűntek, az újak viszont riasztóan, idegenül hatottak. Ez volt az a pillanat, amikor valami (a régi ízlés? színházi hagyomány? eszköztár?) elveszett, helyét a színházi légüres tér vette át. Az esztétikai komfortzóna eltűnt. Ez az előadás a Keresztes munkája volt, de nem lett a marosvásárhelyi közönségé, sem a társulat előadásává.
Ha az új rendezőnek nincs szerencséje (mint ahogy nem volt szerencséje több elődjének sem), akkor itt kezdődhetett volna el a bizalomvesztés, és a Tompa Miklós társulat válságtörténetének újabb fejezete. De nem ez történt.

Ami működött A tavalyi évad végén a nyíregyházi Móricz Zsigmond társulat érkezett Marosvásárhelyre, és ők teljesen más hangulatú Keresztes-produkciót hoztak magukkal. Szintén karakteres formaelemekkel dolgozó, de lendületes, humorral teli Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak nagyon is szerethető, élvezhető előadás volt, elsősorban azért, mert a nyíregyházi színészek karaktere, személyisége beleépült, kibomlott az előadás során. Az ezúttal is hangsúlyosan komponált látványvilágban az emberanyag is jól láthatóvá vált. Közösségi színház volt ez, abban az értelemben, hogy látszott mögötte az alkotói közösség (az az alkotói közösség, amely a Mélyben esetében nem találta magát, a szerepét).
Az idei évad újabb vendégjátékot, ezzel újabb Keresztes-rendezést hozott: a katowicei Teatr ¦l±skiYvonne, burgundi hercegnőjét. Az Arany Maszk díjjal elismert produkció négy éves előadás, tökéletesen ábrázolja, hogy mi mindent érlel az a fajta színház, amelynek helyét Keresztes Marosvásárhelyen is keresi. Filológiailag alázatos, szövegcentrikus drámakezelés (nincs húzás, nincs átírás, helyzetet keresnek és teremtenek a szövegnek, nem a szöveg követi az előadást). Radikális, mindent magyarázó, megmutató és átható látvány. Két, egymásnak ellentmondó, egymást kiegészítő színészvezetés: jelekre, gesztusokra, maszkokra bontott, „steril” embermozgatás, preparált karakterekkel. Továbbá a személyiségnek, az egyediségnek, a belső dinamizmusnak teret engedő játék, amelyben a címszereplő Agnieszka Radzikowska tündököl. Egyszerre hagyománytisztelő és egyszerre formabontó ez az Yvonne, Gombrowitz más és idegen hősnőjét a másság és idegenség szépségében láttatja Keresztes. Katowicében egyféleképpen működik a magyar rendező által színpadra állított klasszikus. Ott nyilván a lengyel előadás-történet, elvárások, a nemzeti önismeret és önkritika a referencia. Innen nehéz eldönteni, hogy mennyire felelhetett meg mindezeknek ez a produkció. De a színpadra vitt etikai-esztétikai alapképletek működtek. Marovásárhelyen is.

Kinek szól? Az elmúlt másfél év sajátos kontextust teremt az Yvonne, burgundi hercegnőnek, Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiaknak és a Mélyben-nek. Ezeket az előadásokat „összenézve” fel lehet tenni a kérdést:

mi az, ami ide importálható a közép-európai színházi kísérletekből?

Mit bír el a marosvásárhelyi társulat és közönség: mennyire képes váltani, teherbíróbbá, tanulékonnyá, kísérletezőbbé válni? Hol vannak a helyi érdekű, helyi körülményekhez, technikához, adottságokhoz, ízléshez és pénzhez illeszkedő látványszínház határai? Feszegethetőek-e, megúszhatóak-e a közhelyei, a korlátai? Az elmúlt hónapok során, kivételes módon láthatóvá váltak egy rendezői program fontos állomásai, amely eltérő színházi-társadalmi tereket köt össze, és amely most fordulóponthoz érkezett. Talán megtorpant. Talán maga is újragondolásra szorul. Annak az újragondolására, hogy mit nem lehet megismételni, mit hogyan lehet folytatni, mi az, amit esztétikai értelemben le kell zárni.
Van itt egy formai, tartalmi hozomány, amely alapvető etikai-közösségi kérdéseket visz színpadra. Látható: van lendülete, derűje, iróniája, embersége és embertelensége. Most már választ kell adni arra: kinek, miért és hogyan szól Marosvásárhelyen a Keresztes-színház? Világnyi, szűk kis színpadunkon, valahol itt Erdély közepén. Mi is ez a közízlés, aminek elébe akar menni, amit adottnak és ismertnek vél a rendezői program, és amelyet – közép-európai fokon – meghaladni kész. Hátha sikerül ez neki. Sok múlik ezen, nem csak a Marosvásárhelyi társulat jelene-jövője. Bizonyítéka lehet ez annak, hogy létezhet itt egyszerre autenticitás, siker és hitelesség.