Nem mindig úszható meg a csend

Michel Doèekal rendező neve nem ismeretlen a kolozsvári közönség számára, a legutóbbi Interferenciák fesztivál záróelőadását, az Egy őrült nap, avagy Figaro házasságát a cseh rendező állította színpadra. Az ebben megismert letisztult térrel, pontosan behatárolt játékstílussal ellentétben a Godot-ra várva egészen más arcát mutatja a rendezőnek. A prágai Nemzeti Színház előadását Bíró Réka nézte meg Kolozsváron.

Nyilván nem hiába kerültek be bizonyos szövegek a drámák kánonába. Rejtőzik bennük valamilyen erő, vagy pontosan felépített struktúra, amelytől kimagaslik a sorból. Tudnak valamit ezek a szövegek, legfőképpen elbírni hátukon egy előadást. Samuel Beckett tudta ezt a valamit. A Godot-ra várva dráma attól is jó választás, mert magába rejti a rendkívüli színházi előadás lehetőségét, számos kimagasló produkció jött létre ebből a darabból. Ugyanakkor nehéznek is bizonyulhat a szöveg, tekintve, hogy számtalan pontatlan értelmezés is születik. A szöveg komplexitása magában hordozza azt a veszélyt, hogy a rendező elinduljon egy szálon, majd azt hátrahagyva, megfogjon egy másikat, s a szöveg végére temérdek elvarratlan szálvég maradjon. Talán ezért is lehetne kérdés, hogy milyen okból esik a választás ma olyan szövegre, amelyet már megannyi alkalommal feldolgoztak, illetve milyen támpontokat ad a rendező a saját feldolgozásának értelmezéséhez.

Titok nélkül. Egy buszmegálló váza és három világító reklámpanel, rajta elszáradt fűzfa, melyen nagybetűs hamarosan felirat jelzi, hogy valami következik. Ennyit ölel magába a nézőt fogadó tér, melyet lassú, sántító mozgással tölt meg Estragon és Vladimir. A két szereplő hajléktalanokat idéz, akik számára úgy tűnik, a mindennapi semmittevés mellett, a várakozás egy mellékes feladat. Michel Doèekal két Godot-ra váró alakja nem túl fantáziadús cirkuszi bohócmutatványokra emlékeztető mozgássorokkal ékesítik a játékot. Az ismert geg fordulatok többé-kevésbé szórakoztatóvá teszik a jeleneteket, mégis úgy tűnik, a szövegben található szófordulatok, replikák viszik a játékot előre. Még akkor is, ha a közönség csupán a feliratra hagyatkozhat, és vagy előre, vagy utólag sül el a poén. Az előadás nagyrészt a szövegre támaszkodik, kevés az utalás a jelenre. Ha mégis felbukkan egy pillanat, egy kellék, amely innen interpretál, az Estragon sántításával lépked csak, melyet nem támogat erős kéz. Az előadás alatt elindított szálak mind visszavezethetőek a konkrét szövegre, az előadás fel is húzza ezeket a fonalakat, viszont ennek hátterében elhalványul a gondolatiság. A két főszereplő között hosszan tartó dialógus hangsúlyozza a Megváltóról és két tolvajról szóló párbeszédet, a végén még pelenkára vetkőzve is látjuk a két férfit, ahogy karjaikat kitárva lógnak a buszmegálló vasszerkezetén, viszont a jelenet él nélkül csüng az előadás összességében. Megjelenik a konkrét szöveg, megjelennek benne a karakterek, viszont nincsenek jelen a színpadon. Néhol pontosan végigkövethető, hogy melyik gesztus melyik mondat elsődleges reflexiója, rajtakapható a játékon a szövegolvasás. Nincs titok.
Beckett drámájában Pozzo és Lucky belépője precízen elhelyezett ahhoz, hogy a bizarr páros a legnagyobb figyelmet kapja. Akár Estragon és Vladimir, a néző is kíváncsian kíséri a két karaktert, érdeklődik kilétükről. A várakozásból fellélegezhetne a környezet, mégse oldódik a feszültség a kettő megjelenésével, így távozásukkor se mélyül tovább a lehetetlen helyzet. A sivárságban hirtelen megjelenő két szereplő viszonya azonnal érthetővé válik. Lucky nyakán kötél, Pozzo egyik kezében fogja a végét, másikban az ostort. Pozzo karaktere mindig érdekes, hiszen önkényesen váltogathatja hozzáállását a húzd meg, ereszd meg játékban. Luckyé pedig egyenesen hálás, hiszen a jelenetben konkrétan cselekednie alig kell, mégis a figyelem az övé, amit majd a jelenet végén betetőz a monológja. A Lucky karakter kulcsa a színpadi jelenlét, a heves reakciók visszafogottsága, az alig észrevehető mimikaváltás. Az előadásban megnevezik ezt a két karaktert, de nem jutnak el a megmutatásig. A szöveg érvényesül, a páros rejtélye parányi.

Feszültség feloldva. Izgalmasnak bizonyul a zenei hangzások használata az előadásban, Estragon, Vladimir, és Pozzo pár percig trióvá alakul, ahogy mellkasukon, térdükön, combjukon ritmusokat ékelnek a szöveg közé. Ez a mozdulatsor visszatér még a két főszereplő között a második felvonásban, de már a lemondás dallamát idézi csak.
Az előadás második részében, a buszmegálló mellett megjelenik egy gödör, melyet nemrég, Vladimir szerint az éj alatt, betonozhattak újra. A reklámtáblán elszáradt fűzfát zöldellő korona helyettesíti, a nagybetűs felirat MOST-ra vált. Az utolsó remény is, hogy vége legyen az őrjítő várakozásnak, elveszik. A buszmegálló csövéből kibújó száraz ág, amely tökéletes hely lett volna az öngyilkosságra, most zölden virít, hiába minden cipőfűző. A megvakult Pozzo és a megnémult Lucky újra megjelenik, de már fordított szerepkörben, hiszen Pozzo csak Luckyra hagyatkozhat a vezetésben. Az újonnan betonozott négyzetméter lehetőség arra, hogy a szövegnek megfelelően Pozzo elcsússzon, majd maga után húzza a segítségére siető Vladimirt és Estragont. A pelenkára vetkőzött két férfi addig hempergőzik a vak mellett, amíg teljesen befedi őket az anyag. Az előadás végig azzal a lehetőséggel kísérletezik, hogy az egymást végtelenségig követő súlyos mondatokat kiszóló gesztusokkal, leleplező cselekedetekkel megpróbálja leegyszerűsíteni, megfoghatóvá tenni. Igyekszik minél inkább hétköznapivá alakítani a Beckett dráma történetét. A két tehetetlen alak egymás közötti kapcsolata leginkább azokban a jelenetekben megfogható, ahol nem szólnak egymáshoz, hanem gesztusokat tesznek egymás felé. Amikor Estragon ölébe veszi a kétségbeesett Vladimirt, kiderül, hogy a két férfi törődik egymással. Amikor pedig Estragon két hatalmas kék bevásárlószatyorba bújva egy tüske nélküli sünné változik, Vladimir a szatyor pántjától fogva gyöngéden álomba ringatja. Ezek az apró mozzanatok segítik előre az előadást. A szöveg egy másik kiemelt részét, a halálról szóló beszédet is próbálja leegyszerűsíteni, hétköznapivá tenni a rendező. Két mikrofon ereszkedik le, ebből visszhangoznak a természet felé fordulás replikái, akár egy jóslat, egy hang az ősi időkből, melyet lecsapnak a show műsorokból ismert kacagás- és taps hangbejátszások. A második felvonásban lényegesen megnő a feszültség a két várakozó között, melyet mindig a kényelmetlen csend kísér.
A háttérfüggöny felemelkedik, fénylámpák között egy újabb világító tábla, rajta felirat: csend. A reménytelen helyzet, az ismétlődő kérdés, hogy miért nem mehetnek tovább, és a válasz, az örökös várás Godot-ra, feszélyezetté tehetné a párbeszédet, a kettejük viszonyát. Viszont a háttérben a szükséges csendet helyettesítő tábla feloldja az előadás feszültségét.