Tét nélkül, de érdemben

Tizenegyedik kongresszusát tartotta Csíkszeredában az RMDSZ, s a közel nyolcszáz küldöttet ezúttal nem a tét nyomasztotta, hiszen sem kampány közepén, sem tisztújítás előtt nem álltak, inkább csak a helyzet, az ellenzéki szereppel járó politikai eszközszegénység, s a szűnni nem akaró válság hatásai. A sportcsarnok küzdőterén történteket SZÛCS LÁSZLÓ foglalta össze.

A viszonylag pontos kezdés a szervezőket dicséri, amúgy is sietni kell, hiszen csak egy napos a kongresszus, s délután hatig sokan koptatják majd a szónoki emelvényt. A meghívottakkal, sajtósokkal együtt a várakozásoknak megfelelően lehetünk vagy ezren a csarnokban. Ám a sok beszéd előtt énekeljünk, hagyomány immár, hogy négy szimbólum csendül fel. A magyart kissé szomorkásnak érzem, a székelyt viszont mintha daccal énekelnék, majd amikor oda jutunk, hogy Csaba királyfiii…, akkor az óriáskivetítőn megjelenik Borboly Csaba megyei tanácselnök arca. Látja, hogy látjuk, picit mosolyog, s a delegáltak feltekerik az élő hangerőt. Jön aztán a román himnusz is, szöveg nélkül, hivatalosan, végezetül az európai, az Örömóda vidám filmrészlettel illusztrálva. Valahol Európa gazdagabb, nyugatibb részén egy város kis terén éneklik, muzsikálják boldogan, önfeledten. Szép. Össze is súgunk a jobbomon ülő kollégával: „azért mégiscsak ez a Beethoven volt a négy komponista közül a legjobb iparos.”
Élő produkció következik, ötödik dalként egy ifjú hölgy a Hej, tulipán, tulipánt adja elő tulipánpiros ruhában, mint egyféle RMDSZ-himnuszt. Majd további hangulati elemként kampányfilmre emlékeztető képsorok peregnek, az utóbbi két év összefoglalója, talán picit szájbarágós, de profi, nézhető, hangos. Nézzük is, amíg a román politikusok bevonulása el nem tereli a figyelmünket. Úgy látszik, közjogi méltóságaink nem vágytak a „ne hagyd el Erdélyt” élményére. Végre le lehet ülni.

Itt a zászló, hol a zsászló? Az első szóló Ráduly Róbert, a házigazda polgármester. Helyi sajtósok nagyobb összegben fogadnának, hogy kitalál megint valamit. Nyertek volna: székely zászlót terít a pulpitusra, majd Erőss Zsoltra emlékezik, aki e táj szülötte, s akinek pár nappal korábban az utolsó csúcsként meghódított Kancsendzönga lett végső nyughelyévé. Nagyszerű kezdeményezés: a csarnok viselje ezen túl a Hópárduc nevét. Aztán Ráduly eredményeket sorol, majd rátér mindarra, ami úgymond lefelé mutat: Romániában, ahol a félelemkeltés a jellemző, súlyos helyzetben az önkormányzatok. Elég volt, nincs tovább. A közszféra dolgozóit meg kell fizetni, elfogadhatatlan, hogy háromezer lejes fizetésű polgármestereket tizenötezer lejes fizetésű megfélemlítők vegzáljanak.” Azt is kijelenti, „nekünk kulturális autonómia és területi autonómia kell, nem pedig vagy ez, vagy az”. A publikum hálásan tapsol, Ráduly két puszit kap Pontától.
Utána Borboly Csabát tapsolják felállva (leszámítva a két román közjogi méltóságot), a tanácselnök visszafogottan csak annyit mond: „Nagyon jól esik, hogy itt lehetek Önökkel. Köszönöm.”
Közben diszkréten lekerül a székely zászló a pulpitusról, előbb Ráduly kezébe, majd Ponta székének támlájára. Utóbbi azzal kezdi, hogy nem mindig könnyű a párbeszéd, majd a zászló kapcsán ügyesen jön ki a helyzetből, előbb a Mihály vajda mellett harcoló székelyeket emlegeti, utóbb a liberálisok zászlóját, amely színeiben erősen hasonlít a székén pihenőhöz. Leszámítva a Napot és a Holdat. (Közben az fogalmazódik meg bennem, hogy együtt egész jól mutat így az RMDSZ, jó kondícióban, külön-külön azért mintha jobban látszanának a problémák.)
De vissza Pontához. „Ha nincs is most hatalmon az RMDSZ – mondja, én azért az egész országért felelősséget érzek.” Hargita épp olyan fontos neki, mint Gorj – teszi hozzá, majd azt is, hogy a párbeszédet fenn kell tartani. Csak el ne zsibbadjon a kezünk. Azt külön üdvözli, hogy az RMDSZ női tagozatot gründol. Az alkotmány kapcsán egy elfogadható formula megtalálásában reménykedik, s a régiók ügyében is olyan megoldásban, ami egyaránt szolgálja az identitás megőrzését és a fejlődést. „Akármennyi autonómiájuk lesz, munkahelyek, minőségi szolgáltatások nélkül nem tudják megtartani a fiatalokat” – figyelmeztet. A zászlókról is békülékenyen szól, de konkrétummal most sem szolgál, viszonyt szeretne valódi, független igazságszolgáltatást, s az infrastruktúra ügye is kap egy simogatást a buksi fejére.
Aztán jönnek szépen sorban a többiek, a vendégszónokok a köszöntéseikkel. Crin Antonescu mindig tudja, hogy kell megtapsoltatnia magát a magyarokkal: „Románia csak akkor tud erős lenni, ha a magyar közösség is erős. Elmentek a németek, a zsidók és az ország ezáltal gyengébb lett”. Semjén Zsolt (KDNP) a sikeres Romániában magukat a szülőföldjükön otthon érző magyarokról beszél, Rogán Antal (Fidesz) pedig azzal mond hírértékűt, ahogy a köszöntő elején az RMDSZ-t minősíti: „a Kárpát-medence legnagyobb és legerősebb magyar politikai érdekképviseletének” hozta köszöntését. Sokkal erősebb tapsot kap, mint két éve kolléganője a váradi kongresszuson. Újhelyi István (MSZP) előbb eredményt hirdet a magyar kormányzó párt és az RMDSZ bokszmeccsében utóbbi javára, majd bejelenti, hogy a magyar baloldal minden eszközzel támogatja, hogy összegyűljön az európai polgári kezdeményezés brüsszeli megvitatásához szükséges egymillió európai polgár aláírása. Ehhez partnerként várja a magyar kormányoldalt is. Beszél még Vasile Blaga, Berényi József, Mihai Rãzvan Ungureanu (néhány magyar szava elég a sikerhez), Hans Heinrich Hansen, a FUEV elnöke, Berényi József (MKP), a romák pártjának reprezentánsa, valamint a román parlament kisebbségi frakciója részéről a rutén honatya, aki magyarul olvassa fel üdvözletét. Rokonszenves.

„Magyar vagyok, demokrata vagyok” Már több órája tart a kongresszus, mire Kelemen Hunor megkezdheti elnöki beszámolóját. Nem tartom ezt jó megoldásnak, hiszen ekkorra sok küldött a folyosón kávézik, a sajtósok éppen a vendégszónoklatokat foglalják össze, s rakják fel a netre, posztolják, fésülik, húzzák, stb. Talán egy általános kávészünet kellene, de ahhoz kicsi az előcsarnok, s a tíz perc soha nem akarna véget érni.
Pedig a szövetségi elnök fontos dolgokról szól, például arról, hogy a Szövetség számára zsinórmérték kell legyen a szolidaritás és az empátia. Neveket is említ, akikkel szolidárisnak kell lenni, Borboly Csabával, Nagy Zsolttal, Markó Attilával. A különböző konfliktushelyzetek kapcsán úgy fogalmaz: „Nem vagyunk ellenfelek, nem vagyuk ellenségek, hanem vitázunk. Számos kis igazságból áll össze a mi erdélyi magyar igazságunk.” Azt is egyértelműsíti, hogy „a magyar-magyar szembenállásoktól függetlenül a többségi társadalom a legnagyobb vitapartnerünk.” Egyébként a Kelemen Hunor beszédében hangzott el a kongresszuson először s talán utoljára is a Domokos Géza neve. (Eszembe jut a megható pillanat, amikor az alapító elnök jó pár esztendeje az aradi kongresszuson, már nagybetegen elbúcsúzott a Szövetségtől.)
A jelenről többek között azt mondja még Kelemen Hunor, hogy elege van abból, hogy a himnuszok vagy a
székely zászló kapcsán mi magyarázkodjunk. „Magyar vagyok, demokrata vagyok, kevesebb államot és több emberbaráti intézkedést szeretnék”. Arról is beszél, hogy ellenzéki szerepből kell megpróbálni építkezni, majd arra is felhívja a figyelmet, hogy „el kell tudnunk mondani, hogy amit az autonómiáról gondolunk, azzal senkitől semmit nem akarunk elvenni, senkit nem akarunk becsapni.” Itt kell eredményeket elérjünk, függetlenül attól, hogy Budapestről és Brüsszelből is tudhatnak segíteni, majd elnöki beszámolóját azzal zárja: „Nem csodavárásra s nem gyöngyhalászok érkezésére rendezkedünk be.”

Társadalmat szervezni Markó Béla az RMDSZ eddigi sikereinek egyik zálogát abban látja, hogy társadalomszervező szerepet töltött be, s a jövőben is ezt várja. Azt a kérdést is megfogalmazta: „mi a nagyobb bátorság, tiltakozó transzparenseket lobogtatni, vagy vállalni azt a felelősséget, hogy megbukjon a koalíciós kormány, ami 2012-ben történt a MOGYE ügye miatt?” A választ mindenki tudta.
Borbély László politikai alelnök arra emlékeztette hallgatóságát, hogy a dél-tiroli autonómia kiharcolása 37 évig tartott, Biró Rozália SZKT elnök pedig arról a dilemmáról értekezett, hogy miként tovább ellenzékben? Egyébként ő volt az első, aki érdemben szólt pár mondatot a gazdasággal kapcsolatban. Hiába, a vállalkozói múlt kötelez.
Borboly Csaba is konkrétummal rukkol elő, felveti a különböző választott testületek, tisztségek esetében a kötelező egynegyedes vagy egyharmados női kvóta bevezetését. Forrón üdvözöljük a javaslatot, tudva, hogy nem lesz sokkal könnyebb kivitelezni, mint kedvünk szerint átírni a román alkotmányt.
Kovács Péter főtitkár – talán reflektálva Markó Béla megállapítására – prioritásnak nevezi a társadalomszervezést és a szervezetépítést. Hozzáteszi: figyelmet kell fordítani a nagyvárosi szervezetekre, s még inkább odafigyelni a Facebook-generációra.

Fináléban, fáradóban Ekkor már jócskán a délutánba hajlik az idő, odakint kiadós eső mossa az autókat a parkolóban, kisebb vihar kíséretében, az előcsarnokban fogynak a szendvicsek, végül az éhes sajtósok is kapnak, méghozzá ingyen, így már elviselhetőbb az élet, nagyüzem van a kihelyezett tévéstúdiókban. S mint ahogy valaki megjegyzi: igazán most kellene kezdődnie a kongresszus érdemi munkálatainak. Jönnek a hozzászólások. Harmincheten kérnek szót a rendelkezésükre álló időkeretekkel gazdálkodva. Ez vagy két órát jelent minimum. Ám erre a prezídium tagjain kívül már kevesen figyelnek. Pedig a közhelyek és üresjáratok mellett sok érdekes, megfontolandó mondat is elhangzik. A szövetségi elnök becsületére legyen mondva, talán mindegyiket végigüli. Kár, hogy ez a része a kongresszusnak már nem élvez akkora prioritást. Pedig még jönnek a szavazások a találkozó határozatairól, javaslatok az alapszabály-módosításhoz. Itt azért jobbára már csak az érintettek, érdekeltek ingerküszöbét lépik át a történések. Talán szekcióülésekkel lehetne kiegészíteni a plenáris ülést, hatékonyabbá téve a jelenlétet. Talán majd legközelebb. De most már az emeleten készülnek a fogadásra, a poharak koccintásra várnak, Biró Rozália pedig kimondja a zárszót.