Nem a tér a fontos, hanem a játék

2014. 09. 27. 13:31

 

Bánsági Vándorszínház alakult, amely bejárja Temes és Arad megye falvait, kisvárosait, viszi a színházat oda, ahol évtizedek óta nem láttak magyar nyelvű előadást. Aszalos Géza, a Vándorszínház szakmai vezetője összefogott Molnár Zsolt képviselővel, a temesvári színházzal, a Theatron Egyesülettel, Mátyás Zsolt színész-rendezővel, a lelkesedést meg biztosították a kolozsvári és vásárhelyi színis hallgatók. Két napra Simon Judit is csatlakozott a komédiásokhoz.

Hagyok csapot-papot, és elindulok a Bánsági Vándorszínház nyomába. Mátyás Zsolt arról biztosít, jól érzem majd magam, és igaza lett. Kicsi szolgálati kocsinkkal igyekszünk, hogy Óteleken utolérjük a Vándorszínházat. Előzőleg Orbán Enikőval, vagy ahogy a csapatban nevezik, a tanya anyával egyeztettem, mikor és hol találkozunk. A 24 éves lány feladata, hogy szervezzen, egyeztessen a helyszínek elöljáróival vagy a pappal, attól függően, éppen ki fogadja a vándorszínészeket. Enci civilben dramaturg, drámaíró, a temesvári színház PR-osa. Július elejétől augusztus közepéig mindenes. Letárgyalja a szállást, a játszóhelyet, az étkezést, figyel, hogy mindig legyen ásványvíz és cigaretta, de ha kell, világosít, vagy jelmezt javít. Teszi ezt nyugalommal és derűsen, szerintem álmában is mosolyog. Útközben beszélünk telefonon – amikor éppen olyan helyre áll, ahol van jel is – és mondja, terven felül beiktattak egy előadást Csákon. Az öregotthonban adják elő a rövidített változatot, a zenés részeket. Az otthon arról nevezetes, hogy itt él a már nagyon idős Ferenczi Annamária színésznő. Mindenki Majukája fénykorában igazi díva volt, gyönyörű és tehetséges. Magyarláposon született, Kolozsváron nevelkedett orvos családban, úgy hatvan esztendeje Váradon kezdte pályafutását, majd Temesvárra szerződött, ahonnan 30 év után vonult nyugalomba. Csak papíron volt nyugdíjas, mert tovább játszott, a társulat imádta és imádja most is. Gyakran látogatják, vigyáznak, hogy mindene meglegyen.
Egyelőre úton vagyunk, Temesvárig minden rendben, aztán jól eltévedünk. Emberfia nem tudja, hol van Ótelek. Erre, arra, amarra, még egy taxis is rossz irányt magyaráz el. Enci székelyföldi, nemrég jött Temesvárra, ő sem tudja elmagyarázni, merre menjünk. Szórványvidék ez, kevesen tudnak magyarul, ők sem mindig jól. Ha a szomszéd falu nem Ótelek, akkor nem tudják, hol van. Végül kikeveredünk Csákra, vagy ahogy a legtöbben ismerik, Ciacovára. Végül is nem rossz, ide jöttünk volna Ótelekről, ha megtaláljuk.

Előadás az öregotthonban

Hamarabb érkezünk, körülnézünk. Az alig kétezer lelkes Ciacova városi rangban omladozik. A régi épületek a bécsi szecesszióról árulkodnak, valamikor szép kisváros lehetett. A közepén hatalmas park, egyik oldalán betonkereszt, háborús emlékmű, másik oldalán apró, egészalakos klasszicista Mária szobor. Az étterem valamikor lakás vagy kaszinó lehetett, a két apró szobájában színesen pompáznak a szecessziós díszítések, és a flekken is finom.
Megérkeznek a vándorszínészek, irány az öregotthon. Az idős emberek kinn ülnek már az udvaron, várják az előadást. Közöttük él a múltban Maja. Strassz fülbevalója emlékeztet a dívára. Aki azt mondja, hogy az öregség szép, az hazudik. Gyorsan üdvözöljük egymást tanya anyával, nagy ölelést kapok Kocsárdi Levente színművésztől, és bemutatkozunk egymásnak a fiatalokkal. Most csak azt látom, hogy szépek és lelkesek, aztán az előadások során kiderül, nagyon tehetségesek is. Pillanatok alatt kipakolnak, előkerülnek paravánok, néhány lámpa, kezdődhet az előadás a virágos udvaron.
Ameddig a színészek készülődnek, egy középkorú, katolikus lelkész foglalkozik velem és a kollégámmal. Õ Heinrich János tisztelendő, amilyen jókedvű, meg nem mondanám róla, hogy egyházi ember. Amúgy Óteleken ő a házigazdánk.
Az idős embereknek tetszik az előadás, de nem újdonság nekik, Majuka okán máskor is jönnek fiatal színészek szórakoztatni őket. Mialatt a lakók és a társulat falatoznak, beszélgetnek a szép, nagy kertben, mi körülnézünk a házban. Valaki elmondja, az egyházé az otthon, Németországból érkezett minden, még a falak is. Benn tisztaság és rend, világos szobák, minden puritán és csendes.

Telt kert a főpróbán

Indulunk Ótelekre, ott a plébánia panziójában lakunk, és a tisztelendő meghívja a társaságot vacsorára. Az előadást az udvaron tartják, előtte van idő kicsit beszélgetni.
Orbán Enikőnek is van szusszanásnyi ideje, el is bújunk a szobámba, hogy ne találja meg senki, valami újabb megoldandóval. Elmeséli, hogy Nagybodófalván van a táborhelyük, az ottani iskola báltermében próbáltak három hétig. Mivel a terem visszhangos, kiköltöztek az udvarra, úgyis inkább szabadtéren játsszanak. Amikor esett, becihelődtek. Az osztálytermeket átalakították hálószobákká, ott aludtak emeletes ágyakon. Szomorúan meséli, hogy Óteleken öt évvel ezelőtt építették ezt az iskolát, de soha egyetlen gyerek sem tanult benne. A szórványban kevés a magyar gyerek, amikor indult volna az első tanév, összevonták az iskolákat. Teljesen azért nem elhagyatott, néha táborokat szerveznek benne.
A faluban megkedvelték a komédiásokat, a tiszteletes asszony – a néhány hónapja elhunyt lelkipásztor felesége – vitt nekik ágyneműt, evőeszközt, tányérokat, poharakat, gázpalackot. A főpróbára összegyűlt a falu népe, a kocsmáros a kocsmáját is vitte a templomkertbe. Július 18-án ott lett volna a bemutató is, de vihar támadt, zuhogott az eső.

 

Mindenes művészek

Enci el, én ki a teraszra, ahol a fiatalok jóízűen falják a jéghideg dinnyét. Jó is abban a rekkenő hőségben. Ismerkedünk. Mesélnek magukról, családjukról, az álmaikról. Zömük még elsőéves, sőt, Tekla csak jövőre érettségizik. A mindig aktív Csongi bábszakon végezte a harmadévet, rá is vár még a mesteri. Az „idősebb” korosztályt Kocsárdi Levente, Aszalos Géza és Pálffy L. Péter képviseli. Péter rendező szakon végzett.
Megjelenik Enci, ebből mindenki tudja: készülni kell az előadásra. A Vándorszínház sajátossága, hogy mindent a társulat csinál. Albert Alpár a temesvári színház díszlet- és jelmeztervezője maga készítette el a díszleteket. Szó szerint fúrt, faragot, kalapált mindent, amit kellett. Csak azért nem ő varrta a jelmezeket, mert nem tud bánni a tűvel és cérnával.
A színészek kezelik a hang- és fénytechnikát, aki nincs színpadon, az hangosít, világosít, teszi, amit kell. Ameddig a fiúk a díszletet és a színpadtechnikát szerelik, a lányok előkészítik a jelmezeket és a kellékeket. Aztán egymást kezdik sminkelni, tükör nincs se közel, se távol. Egy autó társaságában öltöznek át a garázsban. Minden készen áll, a szereplők a takarásként is szolgáló lepedő mögött várják a kezdést.
Jön a polgármester Temes megye magyar alprefektusával, és jönnek a falusiak, egyre jönnek. Jó lehet a forgalom a szemközti vegyesboltban, mindenki üdítővel és pattogatott kukoricával érkezik. A gyerekek cukorkás zacskót szorongatnak. A nézők ügyesen bekenik magukat valamivel, rájövök, szúnyogriasztó krémmel. Én csak hessegetem őket szorgalmasan. A színészek is.

 

A színház lényege

Elkezdődik Plautus–Mátyás Casina című vígjátéka. Nagyszerű vásári komédia szerelemről, félreértésekről, ravasz szolgákról, csalfa férjről és bosszúálló feleségről. A szöveg kicsit pajzán, a játék is, de a jó ízlés határán belül. Utalások a görög és római mitológiára, de aki nem klasszika-filológiát végzett, az is remekül szórakozik. Fiatalos, életteli játék, annyi teatralitással, amennyi egy vásári komédiához kell. Árnyjátékkal, dalokkal, gitárkísérettel, remek díszlettel és jelmezekkel, sok humorral. Tehetséges rendezés és színészi játék. És fegyelem, egymásra figyelés a színpadon és azon kívül. Ebben az előadásban, ott kint az udvaron megvalósult az, amit a szakemberek úgy hívnak, alternatív térben színházat alkotni. Magyarul valahogy így szól ez: nem a tér a fontos, hanem a játék. Mert ez a lényeg. A Vándorszínház szívből játszott. Õszintén, örömmel, és örömük átragadt ránk, a nézőkre.
Hatalmas taps jutalmazta őket, gratulációk, közös fotózkodás. A nézők soraiban egyaránt ültek magyarok és románok, és mindenki jól érezte magát. Egy románul beszélő lány közös fotót kért a színészekkel, egy magyar nő megköszönte az élményt. Szép volt. Előadás után kezdődik a pakolás, a fiúk lebontják a díszleteket, a lányok a jelmezekkel és kellékekkel foglalatoskodnak, minden a helyére kerül, mert másnap indulás tovább.
A vacsora pompás és bőséges, a tisztelendő pajzán viccekkel szórakoztatja a fáradt társaságot. A teraszon még beszélgetek egy sort a fiatalokkal az előadásról, és a színházról általában. És arról, hogy amit ők tesznek, az a színház lényege.

 

 

Háromkor veletek ugyanott

Reggeli után indulunk Zsombolyára. A mikrobuszban mesélik, tegnap jó dolguk volt, kényelmes ágyban aludtak, meleg vízzel zuhanyoztak. Jó lesz Zsombolyán is, ott motelben alszanak, s ott is van fürdőszoba. Korábban aludtak már tornateremben, kultúrházban. A biztonság kedvéért mindenkinek van hálózsákja.
Aszalos Géza és Pálffy L. Péter korábban vendégszerepelt a vajdasági Tanyaszínháznál. Mesélik, ott csűrökben, padlásokon, szekér alatt aludtak, és a mosakodás is akrobatikus képességeket feltételezett. Péter mondja, akkor hat hét alatt egyszer aludt ágyban.
Zsombolyán betekintést nyerek a vándorszínészek rituáléiba. Az ebéd szent. Mindennap délután három órakor összegyűl a társaság, aki elkésik, arra csúnyán néznek. Körbeülik azt, ami éppen van. Zsombolyán egy asztalt a kultúrházban. Megérkezik az ebéd, egy catering cég hozza Temesvárról. Először elkezdik találgatni, mit rejtenek a zárt dobozkák, és miután ez kiderült, elmondják a maguk asztali áldását: „Világodból új világot, segíts Uram, hogyha látod. Ámen”. Azt mondják, ez a biztos pont az életükben, minden ebéd előtt vagy után történik.
Zsombolyán több német szót hallani, mint magyart, a néző is kevesebb, talán azért, mert délután ötkor kezdődik. Előadás után megható jelenet: egy idős úr a televíziós kollégának mondja, húsz éve nem látott magyar színházi előadást. És bizony elhomályosodik a tekintete.

Vajdasági mintára

Aszalos Géza színművész, a Bánsági Vándorszínház szakmai vezetőjének szavaira gondolok, akivel ebéd előtt beszélgettem. Õ azzal indokolta a Vándorszínház szükségességét, hogy a kis szórványtelepülésekre évtizedek óta nem jut el magyar színház. Igaz, román sem.
A modell a harminchét éve sikeresen működő vajdasági Tanyaszínház. Nyáron felkerekednek és elindulnak színházat játszani. Jönnek hozzájuk színészek, színészhallgatók és neves rendezők. A Tanyaszínház a kőszínházi előadások elől is elvisz díjakat a fesztiválokon.
Aszalos tanyaszínházi élményei után eldöntötte, mifelénk is kell egy vándorszínház, hisz a Bánság a szórványmagyarság szempontjából nem sokban különbözik a vajdaságitól. Beismerem, nem ért meglepetésként, hogy júliusban és augusztusban vándorútra indulnak, a tervekről Aszalossal, és Mátyás Zsolttal már a temesvári TESZT fesztivál idején beszélgettünk. Akkor tudtam meg, hogy már tavaly szerették volna elkezdeni, de nem nyertek a pályázatokon. Tanultak a kudarcból és immár nem egyedül vágnak neki a projektnek.
Szövetkeztek Molnár Zsolt parlamenti képviselővel, a Temes megyei RMDSZ-szel. Mindenki, aki dolgozik a Vándorszínházban, megkért: írjam meg, milyen sokat segített a fiatal politikus. Õ javasolta, hogy Andrásy Noémi projektfelelős írja meg a pályázatokat. Tudhat valamit a hölgy, mert amit megpályáztak, azt megnyerték. A legtöbbet az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától (DRI) nyerték, ezért mondja nevetve Zsombolyán Aszalos, hogy az előadás és a turné „producere a román állam”. Jött egy kis pénz a román művelődési tárcától is. Beszállt a szervezésbe a Bánsági Közösségért Egyesület, a Theatron Egyesület és a temesvári Csiky Gergely Színház. Ez utóbbi adta a fénytechnikát, a díszletet, jelmezeket, kellékeket, utánfutót a szállításhoz. Tizenhat előadás ugyanannyi települést jelent. A polgármesterek, a művelődési ház és iskolaigazgatók, kultúráért felelős helyi tanácsosok segítették a munkájukat játszó hellyel, a közösség értesítésével.
Hosszú távra terveznek, szeretnének minden évben egy-egy új előadással elmenni a szórványban élő magyarokhoz. A színművész szerint az is fontos része a Vándorszínháznak, hogy a fiatalok olyasmit is megtanulnak, amit nem oktatnak nekik a főiskolán. Például díszletezni, maszkot készíteni kartonból, mindig más térben, más körülmények között játszani.
Annyit hallottam korábban a szép szólamokat, hogy a színház közös játék, közösséget kell építeni, a színház megőrző erő, hogy egy idő után elengedtem a fülem mellett. Kellett két nap vándorlás a Bánsági Vándorszínházzal, hogy e kijelentések megteljenek tartalommal. Mert egy maroknyi fiatal és három tapasztalt színházi ember megmutatták, hogyan kell közösséget építeni, hogyan válik a színház megőrző erővé, és mit jelent az, hogy közös játék.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!