Két front, sok kétség

2014. 09. 26. 15:11

Nem látom azt a bukaresti döntéshozó testületet, amely autonómiát adna egy olyan területnek, ahol a lakosok jelentős hányada egy másik ország polgára is. Minden más duma, szavazókábítás. A lényeg meg elporoszkál, mint pesti miniszter a fehér lovon. Szűcs László vezércikke.

 

 

Úgy tűnik, egyszerre két fronton indult el a várva várt közvita az RMDSZ által a múlt héten a nyilvánosság elé terjesztett székelyföldi autonómia-tervezetről. Román viszonylatban már nem okozott jelentős károkkal járó földrengést, hiszen a korábban kiszivárgott változathoz képest a hivatalos verzió nem mutat radikális eltéréseket, sőt, az első felhördülés után már vezető témának sem mondható a román médiában, a civilek egy része pedig kifejezettem jól fogadta, köszönhetően a Legfelsőbb Bírói Tanács buta elítélő nyilatkozatának. A minap még felhördülők részben azzal tértek napirendre a javaslat fölött, hogy kampány van, amikor több is belefér, ehhez képest Ponta önünnepeltetése a Nemzeti Arénában sokkal képernyőképesebb az ellenfeleinek is. A titkosügynök államfőjelöltről, mint témáról nem is szólva.
Mindez a részleges érdektelenség nem jelenti azt, hogy ne lennének képesek a szunnyadó parazsat bármikor felszítani, ahogy azt sem, hogy bármi esély mutatkozna arra, hogy a román törvényhozás nagyjából ebben az állapotában törvényerőre emelné. Jobb esetben követné a kisebbségi törvény sorsát, a fiók mélyén porosodást, ha tetszenek még emlékezni rá. De azért tabudöntögetésre jó, például lehet beszélni a székelyföldi románok fakultatív magyar nyelvtanulásáról.

Az utóbbi napok izgalmas fejleményei közben azt a félelmemet erősítik, hogy háttérbe szorulhat, mint reális cél, a kulturális autonómia.

Ahogy a hazai politika szereplőit ismerem, hosszasabb és indulatosabb – képletesen vérre és voksra menő – vitára van kilátás az erdélyi magyar politikai szereplők között. Nagyjából tét nélkül persze. Össze lehet mérni, kié az igazibb, autentikusabb, pontosabb fogalomrendszert használó, kinek a szövegében van többször leírva a magyar szó, ki tud még rálicitálni a másikra. Kevésbé szól majd arról a vita, hogy melyik változat elfogadására van több reális esély a bukaresti törvénygyárban. Elég arra hagyatkozni, hogy a nemzetközi fejlemények szeszélye folytán realitásként mutatkozik valamiféle autonómia elfogadása? Ezen erősen meg lennék lepődve. Nem látom azt a bukaresti döntéshozó testületet, amely autonómiát adna egy olyan területnek, ahol a lakosok jelentős hányada egy másik ország polgára is. Minden más duma, szavazókábítás. A lényeg meg elporoszkál, mint pesti miniszter a fehér lovon.
Az utóbbi napok izgalmas autonómia-fejleményei közben azt a félelmemet erősítik, hogy háttérbe szorulhat, mint reális cél, a kulturális autonómia, már csak azért is, hisz egy új elem beemelése a közbeszédbe aligha arat hangos tetszésnyilvánítást. Ez itt nem az egyet fizet, kettőt kap akció. Márpedig az országban nagyságrendileg ugyanannyi magyar él a területi autonómia képzelt határain túl is, s ugyan ők nem mind élnek tömbben, a hangzatos politikai szólamokon túl illene képviselni az ő érdekeiket is. El kellene dönteni, hogy az érdekképviselet valamiféle terület védelmét jelenti, netán azokét – lakóhelytől függetlenül, – akiktől az érdekek védelmére a felhatalmazást elnyerték.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!