Mostohán kezelt hungarikumok

2011. 06. 05. 17:16Nagyváradon szerepelt a Búcsú a határon túli színházaktól című zenés beszélgetésben. Az elhangzottakból kiderült, hogy búcsúzik is, meg nem is, hiszen továbbra is szándékozik bizonyos színházakkal, művészekkel, produkciókkal foglalkozni. Tulajdonképpen miről szól ez a búcsú?

A Theatron – Varázshegy Alapítvánnyal rendezett műsornak, amelynek vendége voltam, a teljes címe: Sokszínű hungarikumok. Darvay Nagy Adrienne búcsúja a „határon túli színházaktól”. Az idézőjel fontos. A határon túli elnevezés már rég elavult, nemcsak azért, mert megszűntek a politikai határok, hanem azért is, mert átpolitizálódott maga a kifejezés. 1989 óta annyiféle értelemben és mindig politikai felhanggal használták. Én a művészeteket mentesnek gondolom az aktuálpolitikától, még inkább a pártpolitikától és kampányoktól, ezért mindentől ódzkodom, amiben kicsit is politikai mellékzöngéje lehet a művészetet kifejező frazeológiának. Ezért, akik ezzel a területtel foglalkozunk – elsősorban az alkotók –, már rég próbáltunk olyan kifejezést találni, ami azt is hangsúlyozza, hogy ez a téma nem a Magyarországon működő intézményekről szól, hanem a Magyarországon kívül, a trianoni határok miatt más országokba, nemzeti kisebbségi helyzetbe kényszerült, de a multikulturalitást előnyükre fordító teátrumokról, társulatokról, színpadi műhelyekről. Másrészt nemcsak a kifejezéstől búcsúztam, hanem egy programsorozattól is, amelynek a lényege az volt, hogy azok a színtársulatok, alkotók és alkotások, amelyek, akik a 13 év alatt Budapesten játszottak és sikert arattak, a mindenkori és mindenféle határon túliságot képviselték. Egy „határon túli” színház egyszerre nemzeti és nemzetközi, és mint minden művészeti ág, nemzet feletti is egyben. Válogatási szempontjaim között az is szerepelt, hogy leomoljanak azok a gátak és határok, melyek a szellemiségben, látásmódban, akár Magyarország és Erdély között, akár a nézők és alkotók vagy kritikusok között húzódhatnak, valóban határtalan színházi alkotásoknak örvendjen a közönség. A vajdasági magyar származású, Franciaországban élő Nagy József világhírű magyar koreográfus-rendező-színész azt mondta, hogy a színház az egyetlen rituális közösségi forma. Valóban ez a színház lényege, és a határon túli azt jelenti, hogy ezek az alkotások – melyekkel továbbra is szeretnék foglalkozni, csak nem gyűjtőnévként mindegyikkel – határokat lebontó, mindenféle határok feletti, igazi művészi megnyilvánulások, amelyek során az alkotók és a közönség egy közösséget alkotva néhány órára közösségi rítus résztvevői.

Ha jól értettem a beszélgetésből, a Magyarország határain kívül működő magyar színtársulatok azért hungarikumok, mert nemcsak ötvözni képesek a helyi sajátosságokat, magukba képesek fogadni a többségi nemzet kultúráját, színházi hagyományát, de olyan Kárpát-medencei együttgondolkodás, együttműködés is kialakult a színházi alkotók között, ami e térség sajátossága. Gondolom, erre jó példa a Keresztes Attila által Lengyelországban színpadra állított előadás, az Yvonne, burgundi hercegnő, amit a budapesti Nemzeti Színházban is bemutattak.


Ez volt az utolsó olyan alkotás, melyet a Vendégségben Budapesten – Határon túli színházi estek, illetve az új elképzelés szerint Színházi Hungarikumok Fóruma keretében bemutattak, éppen azt kifejezve, amit ön is említett. Az előadást Alföldi Róbert főigazgató jóvoltából a Nemzeti Színházban nézhette meg a budapesti közönség. Ez az első állomása lett volna a megújult sorozatnak, amely nemcsak a Kárpát-medencei hungarikumokat, hanem az óceánon túl készült alkotásokat is műsorára tűzte volna. Olyan világhírűvé vált művészeink előadásait mutattuk volna be a magyar fővárosban, mint Tompa Gábor, Bocsárdi László, Urbán András, a legközelebb Chicagóban rendező Szabó K. István. Ez az új sorozat nem jöhet létre, de a fogalom megmarad, és remélhetőleg más meghívások nyomán ezeket az előadásokat is megtekinthetik a magyar főváros színházszerető nézői.
Ugyanakkor a színházi hungarikum nemcsak történelmi sajátosság, bár kétségtelen, hogy a trianoni békediktátum nyomán jött létre, hanem ősi jelenség is, amely gyakorlatilag azóta létezik, amióta a nemzet.
Mulatságosnak találtam egy nemrég olvasott könyvet, amelyben azt írta a szerző, hogy I. (Szent) Istvánnak az volt a legnagyobb bűne, hogy beengedte az idegeneket a magyar földre. Abban a korban nemigen beszélhetünk magyar földről, de hadd ne elemezzem ennek az ostobaságnak a gyökereit, azt sem, hogyan lehet ezt felhasználni más emberek ellen. Tény viszont, hogy amióta nemzet létezik, illetve a polgári fejlődés során az anyanyelv vált az egyik legfontosabb békés fegyverré, megteremtődtek a polgári intézményrendszer feltételei, létrejöttek a hivatásos színházak. Azóta léteznek olyan hungarikumok, amelyek a mi sajátos magyar fejlődésünket, kultúránkat, szellemiségünket viszik a világba. A mi kultúránk, szellemiségünk megismertetésén túl találkoznak más kultúrákkal, és újabb ötvözeteket, koloritokat, újabb színházi színképeket hoznak létre. Néhány név a sok közül: Lugosi Béla, Molnár Ferenc, Pálmai Ilka, és még sorolhatnám. Kótsi Patkó Jánosék németül is játszottak. Sorolhatnám az operaénekeseket is a 19. századból. Nem új keletű tehát, hogy a nemzeti színjátszás más nemzetek színjátszásával keveredik, de az a 20. század hozománya, hogy ilyen érdekes interkulturális folyamatok mennek végbe, amelyek az Európai Unió 2008-as kampányát is inspirálták. Az európai országok többsége multikulturális, amiből újabb izgalmas színházi nyelvek, formák, műfajok keletkezhetnek. Hatalmas előny, hogy ehhez a mi művészeink is hozzátehetik tudásukat, tehetségüket és egyedi tapasztalataikat.
Robert Cohn Theater című könyvének kilencedik kiadásában, amelyből az amerikai egyetemeken oktatnak, a példák között szerepel Bartha Józsefnek a sepsiszentgyörgyi Lear király-díszlete – az előadást Bocsárdi László rendezte –; Tompa Gábor három Csehov-előadásával van illusztrálva a Három nővérrel kapcsolatos esszé; Visky András Hosszú péntek című kolozsvári előadásából készült fotóval mutat be a könyv egy fontos színháztörténeti folyamatot. Sajnos a hungarikumaink nagyobb elismerésben részesülnek a világban, mint itthon, de senki sem lehet próféta a saját hazájában.

Miért szűnt meg a Vendégségben Budapesten sorozat, illetve miért nem valósulhatott meg a Hungarikum sorozat?

Nem tudom, mi történt. Én Kolozsváron voltam, az Interferenciák kiállítást nyitottam meg, részt vettem a könyvem bemutatóján. Ekkor jött a hír, amiről először azt hittem, kacsa, aztán amikor hazaértem, megtudtam, hogy Goldschmidt Józsefet, az Égtájak Iroda vezetőjét egyik napról a másikra menesztették. A szerződését ugyan közös megegyezéssel bontották fel, de mivel csak hallomásból tudom, nem akarom részletezni elbocsátásának a körülményeit. Engem senki nem keresett meg, holott 13 éve én vagyok a Vendégségben Budapesten sorozatnak a művészeti tanácsadója, s ez 222 előadás után kellett lezáruljon. Pontosabban ez a folyamat, mert állítólag folytatódik. A Hungarofeszt illetékesei mindenhol azt nyilatkozzák, jobban csinálják majd, mint eddig. Az biztos, hogy a szellemisége nem lesz azonos, hiszen ez a miénk volt. Én azt hittem, adminisztrációs tévedés történt, hiszen Goldschmidt József az elmúlt több mint másfél évtizedben sokat tett a magyar összefogás, integráció érdekében. Engem sem mint színháztörténészt, sem mint szakírót, sem mint művészeti tanácsadót nem kerestek meg, ezért úgy gondolom, nem tartanak igényt a tanácsadói munkámra. Fogalmam nincs, hogyan tovább.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!