Minden oldalról fel kell tárni a forrásokat

2011. 06. 05. 16:56

Ön Debrecenben kezdte a tanulmányait történelem–orosz szakon, és Leningrádban folytatta egy évig. Hogy volt ez: a fő szakja a történelem lett, az orosz pedig a „csatolt áru”, majd az orosz nyelv alapos ismerete később munkája során bizonyult hasznosnak?

A felsőoktatásban akkoriban dupla szakot kellett megjelölni. Ha valaki elvégezte a történelem–orosz szakot, akkor arról kapott középiskolai tanári oklevelet. Ha valaki korán specializálódni akart, akkor az egyik szakját elhagyhatta, de nagyon jól kellett ahhoz tanulni. Én „jó” tanuló voltam, a szónak az igazi értelmében, de nem kitűnő. Esetemben a történelem volt a domináns az első pillanattól kezdve. Csodálatos tanáraim voltak, akikre szívesen emlékszem. Az én diákéveim alatt a debreceni egyetemen adott elő Niederhauser Emil, Ránki György, akik Budapesten is tanítottak, a debreceni professzorok közül Rácz István volt hozzám közel álló, Orosz István és Bartha János. Rácz-tanítványnak és Niederhauser-tanítványnak vallom magam, ők voltak azok, akik megszerettették velem a Kárpát-medence és Kelet-Európa történetét. Fölismertem, mennyire fontos a kelet-európai térségben az orosz történelmet is tanulmányozni. Rácz István monográfiája, A hajdúk a XVII. században irányította a figyelmemet már célirányosan arra, hogy tőlünk keletebbre is felbukkan egy ilyen katona-paraszti, paraszt-katona társadalmi réteg, mint a kozák.

Akartam is kérdezni, hogy – egyebek mellett – miért éppen Ukrajna és azon belül a kozákság került az érdeklődése középpontjába…

Magyar történészek a kozákságról nemigen írtak, engem megelőzően legfeljebb múzeumi értesítőkben, forrásközleményeket tartalmazó gyűjteményekben jelentek meg apróbb közlemények Magyarországon. Az orosz nyelv ismeretében kezdtem el részletesebben foglalkozni ezzel a kérdéskörrel. Már kezdetben rádöbbentem arra, amiről azelőtt fogalmam sem volt, hogy az orosz kozákság és az ukrajnai kozákság között ég és föld különbség van. A fölismerés szintjén jöttem rá arra, hogy… Ukrajna sokáig Lengyelország szerves része volt, csak a 17. század végén, 18. század elején került át Oroszországhoz. Tehát lengyel alattvalók ezek a kozákok, nem orosz kozákok ők, hiszen a Don mentiek teljesen másképp éltek, mint a Dnyeper-partiak. Volt szerencsém a kozákság egyik kutatójával találkozni Kijevben, Holobucki professzorral, aki engem szakmailag a megfelelő mederbe terelt. És attól kezdve láttam neki a források kutatásának, olvasásának és Magyarországhoz és Erdélyhez való igazításának, főleg Báthory István erdélyi fejedelem, későbbi lengyel király vonatkozásában. Akkor bukkantam rá arra is, hogy a kozákokat határvédő zsoldosként lehetett alkalmazni. Kezdetben ötszáz főt szerződtettek, valójában a fennmaradt oklevél szerint hatszázat, de csak félezren kerültek a zsoldjegyzékbe. Ettől a pillanattól kezdve a számuk ugrásszerűen nőtt, mind többen álltak be a lengyel király zsoldjába. Ebből adódott a hajdú–kozák összehasonlítás lehetősége számomra.

Milyen hasonlóságokat, illetve különbözőségeket fedezett fel a két katonanépet párhuzamba állítva?

A hajdúság letelepített, kollektív kiváltságokkal rendelkező társadalmi réteg lett. A király parancsára mozgósították őket. A kozákság keretében volt egy réteg, iratos vagy lajstromos kozákoknak nevezték őket, ők katonák voltak, de nem nemesek. Az ő esetükben kollektív nemesítés, mint a hajdúk esetében, nem volt. A csúcson álló vezetők kaphattak egyéni lengyel nemességet. A tömeg csak katona volt, ezért kapott évi harminc zloty fizetést, tanyagazdaságot, ahol szabadon gazdálkodott. És ugyanúgy, mint a magyar hajdúk, katonai szolgálattal tartoztak a királynak, a határt védték a tatár betörés ellen. Tehát szüksége volt a központi hatalomnak a széleken, a krájban élők – innen származik majd a nevük is –, a krajnaiak, ukrajnaiak szolgálatára. A 16. század végén, a 17. század elején önállósították magukat. Öntudatra ébred a Krajnában élők tömege, megkülönböztetésül a lengyelektől, magukat ukrajnaiaknak kezdték nevezni.

És ez lett a hetmanok vezette államalakulat. Lehet-e államnak minősíteni?

Ez szakmai vita, interpretáció kérdése a mai napig. Mert vannak, akik arról beszélnek, hogy igen, ez egy állam, sőt, 1991 után, hogy fölbomlott a Szovjetunió, és megalakult az önálló Ukrajna, a történelmi gyökereit éppen ebben az államban, a kozákok államában véli fölfedezni. A hivatalos ukrán történetírás ma nem „kozák”, hanem „ukrán” államról beszél. Ez megítélésem szerint tudománytalan, mert igenis, a kozákoknak volt egy olyan katonai szerveződésük, ami katonai államalakulatot, katonai államgépezetet jelent, de a „katonaság” valamilyen politikai felsőbbséghez való tartozást is feltételez, és ez előbb a lengyel királyhoz, illetve 1654 után az orosz cárhoz való kötődést jelentette. Bogdan Chmielnicki, aki a legnagyobb sikeres függetlenségi mozgalmat irányította a kozákok élén, elszakadt a lengyel királytól. És hatvanezres seregével – név szerint lajstromba foglalt kozákjaival – Alekszej cárhoz állt át, neki tett hűségesküt.

Mi késztette a váltásra?

A lengyelellenesség, a katolicizmusellenesség, a görögkatolicizmus-ellenesség. Ez a sok mozzanat több évtizedes fejlődés során jutott el oda, hogy kulminálódott és koncentrálódott. Tudniillik a lengyelellenesség egyre markánsabb lett, mert a király képében az úgynevezett vajdák és sztaroszták voltak azok, akik érintkeztek a kozákokkal, és a lehető legkegyetlenebb jobbágyszolgáltatásokra igyekezték rászorítani őket. Ez a helyzet váltotta ki köreikben a lengyelellenességet, mert a kozákok közül nem került ki vezető, azok mind lengyelek voltak. A sztaroszták meg a vajdák nagy birtokokkal rendelkeztek, arra törekedtek, hogy a katolikus egyház pozícióit megszilárdítsák a más vallásúakkal, az ortodoxokkal szemben. A lengyelellenességhez csatlakozik a másik vonal, a pravoszlávia kontra katolicizmus. A lehető legellenségesebben a görög katolikusokhoz viszonyultak, őket árulóknak tekintették. Mert ugyan megmaradt a közös dogmatikai alap, de az utóbbiak egyházi felsőbbség és elöljáróság vonatkozásában Rómához tartoztak. Megindult a Chmielnicki-féle felkelés, kíméletlen testvérharc is kialakult.

Önnek egyik fő kutatási pászmája a lengyel–magyar, közelebbről a lengyel–erdélyi kapcsolatok alakulása. Számunkra az egyik legjelentősebb – úgy is, mint „közös” – történelmi személyiség: Báthory István. Milyen ma Lengyelországban az erdélyi fejedelemből lengyel királlyá emelkedett uralkodó megítélése? Találkoztam olyan lengyel értelmiségiekkel, akik valamelyest fanyalogtak, amikor erről faggattam őket…

2007-ben publikáltam egy monográfiát, ennek az a címe, hogy Erdélyi fejedelmek és a lengyel királyválasztások. Ez volt az akadémiai disszertációm. Fölfedeztem, hogy Magyarországon ezt még nem írta meg senki – Báthory Istvántól II. Rákóczi Ferencig számos erdélyi fejedelem aspirált a lengyel trónra. 1575-től 1707-ig – ez az íve ennek a monográfiának. Báthory Istvánnak sikerült lengyel királlyá válnia, a többinek nem. De mások is próbálkoztak, mindegyik törekedett arra, hogy a lengyel trónra ülhessen. A legismertebb II. Rákóczi Györgynek a szomorú példája, ami az Erdélyi Fejedelemség tragédiájához vezetett.

Báthory István miként válhatott lengyel királlyá?

1572-ben, amikor a Jagelló-dinasztia kihalt, egy fontos passzus került be az alkotmányba: a szabad királyválasztás joga. Lengyelországban nem volt többé trónöröklés. Az se pontos fogalom, hogy „Lengyelország”, hiszen 1569-től ez az ország nem így létezik, hanem Lengyelország, Litvánia, Királyi Poroszország együtt – ez a Rzeczpospolita, afféle nemesi köztársaságként. Hivatalos neve nem Lengyelország, hanem Rzeczpospolita. Semmi esélye nem lett volna egy erdélyi fejedelemnek arra, hogy lengyel király legyen. De a nemzetközi viszonyok alakulásában mégis ő, a legjelentéktelenebb figura lett a befutó. Nagyon sok riválisa volt. Három Habsburg, köztük az akkori király, Miksa is, az orosz cár, IV. Iván, a svéd király, egy sziléziai főúr, a ferrarai herceg, remélem, senkit sem felejtettem ki – ez már kapásból hat-hét ember, aki szóba jöhetett. A választás is érdekesen zajlott, ugyanis a szenátus Habsburg Miksát választotta meg, az alsó tábla pedig Báthory Istvánt. Aki hamarabb megérkezett, és átütő erővel jött ebbe az országba, annak nagyobb sansza lett a másikkal szemben, s ez Báthory volt. A Rzeczpospolita legakutabb problémáját az oszmán birodalom jelentette, illetve a törökök függőségben élő tatárok. Ezeket kellett lecsendesíteni, a török agressziót kellett lefékezni. És mivel az oszmán veszély jelentősebb volt mind az osztrák, mind az orosz veszélynél, úgy gondolták Krakkóban, hogy Báthory a törökök jóvoltából lett erdélyi fejedelem, tehát a „törökök barátját” kellene meghívni hozzájuk, hogy a törököt távol lehessen tartani. Így került a lehető legkevesebb sansszal bíró jelölt a trónra, bár csak egyetlen szavazatot kapott a szenátoroktól. Báthorynak a megítélése nem egyértelmű Erdélyben sem, hiszen minden Báthory valamilyen formában megsértette az alattvalóit. Nagyon kiegyensúlyozatlan személyiség volt a Báthory család bármelyik tagja. Báthory István például sokáig nem nősült meg, egy nagy szerelmi csalódás után, de hogy a lengyel trónt elnyerje, Jagelló Annát csak el kellett vennie. Ötvenen túl volt már, és egyes források szerint a házasságot „nem konszumálta”. Lengyelországban az is gondot jelentett, hogy képtelen volt visszafoglalni az oroszok által elhódított Livóniát, éppen ezért felemás a megítélése a kortársaknál is. Létezik ugyan ilyen-olyan Báthory-szövetség Lengyelországban, ezek mindig évfordulós nekibuzdulások, de permanens kultuszról, állandó pozitív értékelésről nem beszélhetünk. Ami pedig erdélyi megítélését illeti, Bethlen Gábor intézkedéseire kell gondolnunk, aki valamennyi Báthory-adományt felülvizsgáltatta, valamennyi Báthory-birtokadományt visszavette, a fejedelmi kincstár javára lefoglalta, elkoboztatta. A Báthory hölgyeket mind boszorkánynak nyilváníttatta, hogy a birtokaikat visszaszerezze.

Túl azon, hogy Ön mint történész tisztázta a relációkat, illetve összefoglalta őket, mondhatna-e néhány Ön által feltárt érdekességet a Báthoryakról?

A két világháború között erőteljes Báthory-kutatás folyt Magyarországon és Lengyelországban. Ez benne volt a közhangulatban a lengyelországi Pilsudski-éra és a magyarországi Horthy-éra idején. Kellett olyan közös prominens személyeket felmutatni, akik összekötötték a magyar–lengyel közös múltat. Ez politikai érdek is volt. Az 1930-as években megjelent egy hatalmas összefoglaló munka, 1937-ben Budapesten a Mickiewicz Társaság adta ki Veress Endre monográfiáját Báthory Istvánról. Õ volt az Európában utazó Báthory-specialista. Valamennyi európai levéltárban, ahol Báthoryra vonatkozó irat volt, ő megfordult. A második világháború a forrásokat szanaszét dobálta, de a Veress által föltárt hungarikumok megjelentek különböző dokumentumkötetekben. Ezek most primer forrásnak bizonyulnak. Báthory István lenyel királyként előszeretettel alkalmazott erdélyi katonákat. A székelyek ezrével vettek részt seregében, az oroszok elleni hadjáratokban minden évben több ezer székely, általában gyalogpuskás harcolt. Õk voltak azok, akik háromszoros zsoldot kaptak bárkivel, a lengyelekkel, litvánokkal, sziléziaiakkal szemben. A lengyel főurak, akik csak lovon voltak hajlandók szolgálni, lenézték a gyalogosokat, mert a lengyel úrnak született. Alantas foglalkozásnak tekintették a gyalogosok tevékenységét. Báthory felszólította az urakat: tessék leszállni a lóról, ott van Polock vára, tessék nekimenni a falaknak! Természetesen erre nem voltak hajlandók. Valamennyi sikeres várostrom szereplői mind a székely gyalogos puskások voltak. Polockot nem véletlenül emlegetem: hatalmas, gerendákból ácsolt, sánccal körülvett, kívül-belül földdel feltöltött vár volt. Azokat a rendkívül vastag földhányásokat nem lehetett ágyúkkal szétlőni. Csak kézitusával lehetett sikert elérni. Fennmaradtak a zsoldfizetési jegyzékek, végigkövethető, hogy legalább három- és ötezer fő között mozgott a székelyek száma. Évről évre megjelentek Erdélyben Báthory toborzó tisztjei, és fél évre, háromnegyed évre fogadták föl ezeket a derék vitézeket. Viszont 1585-ben Pszkovnál kudarcot vallott Báthory, egyrészt a nagy távolság, másrészt az orosz tél okozta utánpótlási nehézségek miatt. Amikor meglátta Pszkovot, elámult, és azt mondta, talán Párizsnak sincsenek ilyen védművei. Ez nem túlzás, Veress Endre monográfiájában ott van a vár alaprajza is. Az erődítmény két hatalmas várat jelentett, egy folyó választotta el az alsó várat a felsőtől. Nagyon komoly élő erő meg anyagi erő halmozódott föl a falai között. Moszkvában ma is mutogatnak egy hatalmas, cárágyúnak nevezett harci eszközt – ilyen hatalmas ágyúk sorakoztak Pszkovban a falakon. Világító lövedékeket használtak az orosz tüzérek, amitől maga Báthory is meghökkent. Az ostrom nagy megpróbáltatás volt a lengyel had számára, nem tudtak semmit se kezdeni Pszkovval, jött a hideg, nem tudták odaszállítani az utánpótlást. Legalább másfél ezer magyar katona megadta magát, hogy a hideg elől bemeneküljön a várba, és élelemhez jusson.

Közvetlenül az I. Rákóczi György halála előtti években, 1646 és 1648 között, a keresztény hatalmak próbálkoztak oszmánellenes szövetség létrehozásával, melyben Erdély is részt vett volna. Mondana erről néhány szót?

Már Báthory István élete utolsó éveiben foglalkozott ezzel a gondolattal. Egyszer kijelentette a környezetének: hogyha nem király volna, akkor ő jezsuita lenne. A törökellenesség nagyon felerősödött benne. Hogy ez az érzés életkorával vagy Antonio Possevino jezsuita atyával folytatott beszélgetései során erősödött fel benne, nem lehet tudni, de tény, hogy egy családi esemény is közrejátszott benne. XIII. Gergely pápához elküldte követségbe az unokaöccsét, Báthory Andrást ezzel a titkos tervvel. Ott taníttatta a jezsuitáknál, és püspököt csinált belőle. Bár a lengyelek nem nagyon szerették, püspökként érkezett Rómába, és a pápa az utolsó előtti napon bíborossá szentelte. XIII. Gergely azért is támogatta, hogy Báthory István, a lengyel király készítse elő a törökök elleni támadást. Ehhez anyagi segítséget is ígért, a német császár jóváhagyásával. Másképp nemigen lehet mivel magyarázni, hogy egy ilyen fiatal, egyházi körökben ismeretlen személy, mint Báthory András, megkapja a bíborosi kalapot. Ez a terv Báthory István halála miatt megakadt, bár Szádeczky arról ír, hogy a hadjárat előkészítettsége komoly volt, és ugrásra készen várta, hogy megindulhasson. De térjünk vissza Rákóczihoz. 1646-ban a lengyel király, a svéd Vasa-dinasztiabeli IV. Ulászló kapott felkérést a pápától és Velencétől egy törökellenes koalíció verbuválására. Ezt a hadjáratot mind Velence, mind a Vatikán támogatásban részesítené, ha Ulászló megszervezi a szárazföldi csapatokat, Velence pedig a tengeren indulna Kandia, Kréta szigete ellen. Tiepolo követ 1646-ban Varsóban tartózkodott, az új fővárosban. A moldvai vajda idősebbik lánya az ő felesége volt. Odafelé meglátogatta az apósát, hazafelé már nem Moldván, hanem az Erdélyi Fejedelemségen keresztül vezetett az útja. Munkácson találkozott I. Rákóczi Györggyel, és szerződést kötöttek. A legfontosabb kikötése Öreg Rákóczi Györgynek az volt, hogy csak akkor tud bekapcsolódni a hadjáratba, ha Magyarországra, illetve az Erdélyi Fejedelemségbe 15 ezer katonát küldenek, s ez a haderő az erdélyiekkel együtt ki fogja szorítani Havasalföldön keresztül a törököket, Moldván keresztül pedig megindul a lengyel–moldvai hadak támadása. A szerződésben benne volt, hogy minden olyan havaselvi terület, amit az erdélyiek elfoglalnak, az Erdélyi Fejedelemséghez kerül. De az is, hogy ha a hadjárat kudarcot vall, akkor I. Rákóczi György és a családja politikai menedékjogot és fejedelmi ellátást kap. A terv Ulászló váratlan halála miatt meghiúsult.

A Porta minderről nem szerzett tudomást?

A Porta mindvégig gyanakvó volt, a moldvai és a havasalföldi vajda pedig abban volt érdekelt, hogy folyamatosan olyan hírekkel lássa el a szultánt, hogy a gyanakvása pillanatig se lankadjon, mindig fenyegetőleg viselkedjen Erdéllyel, illetve Lengyelországgal szemben. Mindkét vajda engedelmességét úgy biztosította a Porta, hogy egy-két családtagjukat túszul tartotta. De voltak ugrásra kész politikai ellenfeleik is, hiszen a vajdákat nem választották, hanem a szultán nevezte ki, tehát mindig létezett egy-egy potenciális riválisuk. Természetesen kitudódott a dolog, de végül Ulászló halála miatt aktualitását vesztette, és 1648-ban maga I. Rákóczi György is meghalt.

Ön sokat foglalkozott Öreg Rákóczi György utódjával, II. Rákóczi Györggyel. Váradon vagyunk, tudjuk, hogy Várad mit jelentett ebben a történetben. Az utóbbi években az ő balsikereiről, kudarcairól változott-e a megítélés?

Föltűnt nekem, hogy II. Rákóczi Györgyről érdemben utoljára 1890–91-ben Szilágyi Sándor, a híres történész írt. Ez nem azt jelenti, hogy később nem jelentek meg kisebb-nagyobb opusok; a legújabb történetírásban egyetlen komolyabb cikk jelent meg, Péter Katalin tollából, II. Rákóczi Györgynek a Magyar Királysággal kapcsolatos elképzeléseiről. Számomra az ő alakja azért volt fontos és izgalmas, mert elődjéről, I. Rákóczi Györgyről már jelent meg modern tanulmány, Nagy László írt könyvet erről, utódjáról, Apafi Mihályról pedig R. Várkonyi Ágnes. Közöttük senki, semmi. A kozáksághoz kapcsolódóan belebotlottam Chmielnickibe. Bogdan Chmielnicki 1648-tól kezdve diplomáciai küldöttek sokaságát irányította Erdélybe. Elővettem Szilágyi Sándor két dokumentumkötetét, de ez mind csak a magyar irányból közelítette meg a kérdést, miközben az orosz, a lengyel, a latin, a német nyelvű források sokasága a „másik” oldalon volt. Aspiratúrára jelentkeztem ezzel a témával, kaptam évente három hónapos kutatási szabadságot, és jártam Kijevbe, Moszkvába, Leningrádba, Varsóba, Krakkóba anyagot gyűjteni. Rájöttem, hogy a másik oldal sokkal gazdagabb, sokkal adekvátabb, mint Szilágyi Sándor hungarocentrikus megközelítése, mely szerint II. Rákóczi György ebben a hadjáratban mindenkit fölhasznált, végül is elárulták a kozákok, aztán a románok, majd a svédek hagyták cserben, és itt maradt szegény ártatlan, bűntelen erdélyi fejedelem egymaga. Hát nem egészen így történt. Szembesítve azzal az anyaggal, ami Magyarországon ismeretlen volt, nagyon elmarasztó ítéletet kell mondanunk róla. Meggondolatlan volt mint katona, még meggondolatlanabb mint politikus. Hatvanezer ember fölött parancsnokolt 1657 januárjában, amikor megindította az erdélyi plusz moldvai, havasalföldi egyesített seregét, és húszezer kozák csatlakozott hozzá, az ő parancsnoksága alá adta őket Chmielnicki. Ezzel a hatvanezer emberrel vonult föl, ellenállás nélkül átadták Krakkót, áprilisban találkozott szövetségesével, X. Károly Gusztávval. Amikor a svéd király meglátta ezt a hatalmas tömeget, azonnal kedvesen fogadta, és térképen osztották föl egymás közt Lengyelországot. Egy nagy területet kijelöltek, hogy ez lesz az erdélyi fejedelemé. Nem az egész Lengyelország meg Litvánia fölött fog uralkodni, hanem csak a délkeleti részeken, az ország egyharmadán. Az északi egyharmad lesz a svéd királyé, a keleti részen pedig a litván Radziwill hercegi dinasztia fog uralkodni. Papíron eltüntették Lengyelországot, ezt akarták realizálni az 1657-es nagy támadással. A svéd király nem engedte meg, hogy a két had közösen táborozzon, az ő katonái fegyelmezettek voltak, jól betanítottak, egységes fegyverzettel, a szedett-vedett koalíciós sereg harci értéke viszont csekély volt. Rákóczival az élen inkább arra készültek, hogy egy diadalmenetben vegyenek részt. Mindenféle luxusholmikat, párducbőröket vittek magukkal, hogy a parádét meg lehessen rendezni Krakkóban és Varsóban. Erre készültek, de nem ez történt. A lengyelek és a litvánok kisháborút folytattak ellenük, partizánháborút, gerillaakciókat. Főleg Stefan Czarniecki volt ennek a mestere, háromezres seregével állandóan nyugtalanította, zaklatta Rákóczi hadait. Helyismeretét kihasználva megakadályozta az utánpótlást, becsalta őket a mocsarakba. Nem engedte őket se éjjel, se nappal pihenni, nem tudtak élelemhez jutni. Az erdélyi katonák előbb arról panaszkodtak fennmaradt levelek szerint, hogy „itt nem lehet sehol fehér kenyeret szerezni”, bár vittek magukkal búzát, de nem volt mivel őröljenek, végül kénytelenek voltak nyers búzát enni, attól pedig megbetegedtek, járványok törtek ki. Nagy veszteségeket szenvedtek, holott egyetlen igazi csata nem volt, a hatvanezer ember pedig eltűnt. Vegyük figyelembe a két időpontot: január 17-én lépik át Visknél a határt, a lehető legkegyetlenebb hóviszonyok voltak a Kárpátokban, s a hegyeken keresztül vergődött át ez a hatalmas sereg, a fejedelem maga is megbetegedett, és július 22-én kapitulált. Fél év alatt nem csináltak mást, csak ide-oda vándoroltak. Üldözték az ellenséget, de soha nem érték utol. Elfoglalták Varsót is, de megtartani nem tudták. Amikor a svéd király arról értesült, hogy Dánia megtámadta, vissza kellett fordulnia, II. Rákóczi György ott maradt egyedül. Ekkor mutatkozott meg, mennyire nem volt fölkészülve. Ahelyett, hogy meghozta volna a lehető legkedvezőbb döntést, hisztériára ragadtatta magát, tombolt, ideg-összeroppanást kapott. És elkezdődött a vad menekülés. Igen ám, de a Kárpátok hágóit lezárták előlük, a visszautat eltorlaszolták, arra kényszerült, hogy kitérőt tegyen, és mind keletebbre szorult. Se élelem, se utánpótlás, és a kikerülésnek az lett a következménye, hogy a lengyelek mellé fölsorakoztak a krími tatárok. Körbezárták őket, Kemény János háromszáz katonával elmenekítette a fejedelmet, ő meg kénytelen volt megadni magát. A források összevissza beszélnek, a tatár kán azzal dicsekedett, hogy húszezer embert hajtott el, Kemény János az önéletírásában tizenkétezer foglyul esett katonát emleget. Néhány embert elengedtek a tatárok, ezek hazatértek pénzt gyűjteni, hogy a többieket kiválthassák a rabságból. Kemény János is egy vagyont fizetett azért, hogy hazajöhessen. Egy szó, mint száz, bebizonyosodott, hogy ifjabbik Rákóczi György lengyelországi hadjárata felelőtlen kalandorvállalkozás volt. A fejedelem nem hallgatott se a nyugatról, se a keletről érkező figyelmeztetésekre. Tudniillik a magyar király is fölszólította, a török szultán is, hogy hagyja abba ezt az eleve kudarcra ítélt vállalkozást. Havasalföldön 1655-ben, Moldvában 1653-ban II. Rákóczi György állított vajdát, hűbéri fennhatósága alá vonta őket, s a szultán, aki belső villongásokkal volt elfoglalva, ezt kénytelen volt tudomásul venni, de a Porta befolyása megmaradt a két román vajdaságban. Rákóczinak elnézték, hogy egy-egy vele szövetséges vajdát nevezzen ki a két török vazallus állam élére, de arról nem volt szó, hogy elviszi őket egy lengyel hadjáratba. Mi történt 1658-ban? A magyar király is, a török szultán is érdekelt volt abban, hogy az engedetlen fejedelem megbűnhődjön. Lipótot, akit 1658-ban választottak német-római császárrá, állandóan levelekkel bombázta segítségért a török ellen. „Meg kell büntetni a gonoszt” – mondta a török szultán, és erre Lipót is igent mondott. És ezek után következett be 1660-ban a szászfenesi vereség, majd Várad eleste, ami a befejezése ennek a tragikus kalandnak. Ez mind II. Rákóczi Györgynek a hibája, sőt bűne. Rhédey Ferenc bihari és máramarosi főispán, a fejedelem alvezére óva intette őt a lengyelországi hadjárattól, a felesége, Báthory Zsófia és az anyja is. „Az egész katolikus világ összefog ellened, fiam, ha te kiteszed a lábadat Erdélyből, a török óriási haddal indul ellened” – üzente Lorántffy Zsuzsanna. A fejedelemasszony végigcsinálta a hadjáratokat a férje, I. Rákóczi György mellett, ő volt az utánpótlás felelőse. Ugyanezt tette a fiával is, de amikor lezárták a hágókat, már nem tudott utánpótlást küldeni.

És Várad eleste után Erdély már nem tudott magához térni…

Semmiképpen nem, akkora vérveszteséget szenvedett. Utódjának, Apafinak az értékelése kedvezőtlen volt, de uralkodása alatt a szinte halálra sebzett fejedelemség mégis magához tért valamelyest. Felélesztette a teljesen kifosztott, elpusztított országot. Amikor megindult a törökellenes háború, döntenie kellett, hogy a Szent Liga mellé áll vagy sem. A szeme előtt lebegett Thököly példája, hogy annak, aki kitart a török mellett, mi lesz a sorsa. Végül Apafi a keresztények mellé állt, és befogadta Kolozsvárra és tizenkét erdélyi városba a keresztény csapatokat, hogy megvédjék Erdélyt a török ellen. Aztán hogy miként alakult Apafi halála után az Erdélyi Fejedelemség sorsa, az már más kérdés.

Fotók: Szűcs László



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!