Sorompók nélkül – nézőbarát fesztivál

2011. 06. 05. 17:32

A tíznapos rendezvényen a közönség a főszereplő – nincsenek a programban szakmai beszélgetések, vannak viszont helyettük szabadtéri, ingyenes előadások és koncertek. Utóbbiak egy eldugott, minden oldalról többemeletes épületekkel körülzárt parkocskában, a tűzoltótorony tövében zajlanak. Szűk (és szemetes) gangokon lehet megközelíteni, de ez valahogy nem tudja elrontani a parkocska hangulatát: mintha egy titkos, csupán a beavatottak számára föltáruló kertben lennénk. A színpadot ötletesen úgy helyezik el, hogy a rajta zajló produkció milyenségétől függően két irányba is nézhet – míg a Râmnicu Vâlcea-i színház előadásain otthonos a sarokba nyíló nézőtér, a koncerteken az ellenkező irányba fordulnak: ott tágasabb. Szükség is van rá, a Benkó Dixieland Band koncertjén például pótpadokat kell hozni, annyian kíváncsiak a világhírű magyarországi dzsesszzenekarra. Miközben ez az írás készül, még hátravan a szatmári közönség által nagyon várt produkció: a budapesti Új Színház adja A fösvényt a fesztivál záróelőadásaként.


Holden Caulfield valódi arca. A seregszemlét a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Mizantrópja (képünkön) nyitotta meg; sokkal kevesebb néző volt rá kíváncsi, mint amennyit Bocsárdi László előadása megérdemelne. Aki nem jött el, különlegességről maradt le: Moliere szövegének fordítását Petri György rímekbe szedte. A szentgyörgyiek azonban nem verset mondanak – ők kifakadnak, veszekednek, szerelmet vallanak, gúnyolódnak, látszólag tudomást sem véve arról, hogy rímekben beszélnek. E mögött persze kemény munka rejlik, amint ők maguk is bevallották egy korábbi, másutt megszervezett közönségtalálkozón. A főszerepeket alakító Pálffy Tibor és Kicsid Gizella az első pillanattól az utolsóig vibráló feszültséggel töltik meg a produkciót, amit a záróképben megjelenő vetített vízesés hangja sem old fel – inkább kimerevíti a végtelenségnek.
Ugyancsak a Tamás Áron Színház produkciójaként érkezik a fesztiválra Kolcsár József egyéni előadása, a Zabhegyező. Salinger regénye olyannyira kihagyhatatlanná vált minden magára valamit is adó meg nem értett tizenéves számára, hogy lassan a közhellyé válás veszélye fenyegeti. Kolcsár Józsefnek (képünkön) és a művészeti tanácsadóként közreműködő Zakariás Zalánnak azonban sikerül újat mondaniuk a Zabhegyezőről. Arra ébresztenek rá, hogy Holden Caulfield minden spleenje ellenére is született mókamester, az élete félresikeredett epizódjaihoz fűzött kommentárjai tulajdonképpen ellenállhatatlanul viccesek. Csak éppen olyan emberekkel van körülvéve, akik képtelenek rá, hogy kipillantsanak elvárásaik szemellenzője mögül, és észrevegyék valódi arcát.

Szórakozás magas színvonalon. A magyarországi HOPPart Társulat előadásai kellemes meglepetést és üde színfoltot hoznak. A Szörprájzparti lakásszínházi előadás, de az otthonos méretű szatmári stúdióban is megtalálja a helyét. Nagy Zsolt játssza a két nő között vergődő, folyton szakító, folyton békülő főszereplőt, Kiss Diána Magdolna és Szilágyi Katalin (a szereplők a színészek keresztnevét viselik) persze elkerülhetetlenül találkoznak, és karatemérkőzést rögtönöznek. A színpadon akár egyszerre több budapesti lakás is létezik párhuzamosan, de a váltásokat könnyű követni, a második felvonásban szerveződő meglepetésbuliban pedig egyetlen helyszínre tömörül az összes szereplő. A színészek még az előadás elején az üres első sorokba csalogatják a nézőket – a Harag György Társulat színészei veszik a bátorságot, így aztán a továbbiakban egy-egy pillanatra vendégszereplőivé válnak a produkciónak.
A Szörprájzparti komoly kérdéseket (párkapcsolat, szakítás, halál) jár körbe, sok humorral, az „Eljövök érted” – a kezdet éppen az ellenkezőjét teszi: egy teljesen komolytalan műfajt, a sitcomot ír át operává. Az előadás alapjául szolgáló sorozatot, a Jóbarátokat (és a rövid epizódként megjelenő Dr. House-t) mindenki tudja azonosítani, és a szappanopera-opera annak is szórakoztató, aki soha egyetlen részt sem nézett végig egyikből sem. Elénekelve felfrissül a fáradt, közhelyes szappanopera-szöveg komikuma, amire a társulat rásegít számtalan apró gesztussal, zenei poénnal. A HOPPart nem akarja megváltani a világot, és nem veszi véresen komolyan önmagát – viszont rengeteg kreativitással és magas színvonalon szórakoztat.

Tolvajok és vendégmunkások. A román előadások közül a marosvásárhelyi TEATRU 74 Multimédia Centrum produkciója, A tolvajok emelkedik ki. Egy kortárs ír drámaíró, Conor McPherson szövegét vették elő: olyan darabot, amit nem eljátszani, „csak” elmesélni kell és lehet. A három színész, Marius Turdeanu, Theo Marton és Cãtãlin Mândru alig mozdulnak székükről az előadás alatt, akár felolvasószínház is lehetne, ha éppen olvasnák a szöveget. De nem olvassák, hanem átélik, hitelesen teremtik meg annak illúzióját, hogy a három szemszögből elmesélt események valóban megtörténtek velük. A dolguk nagyon nehéz, hiszen még csak el sem fordulhatnak a közönségtől, minden kihagyás, minden baki azonnal észrevevődik. A több mint másfél órás sztorizás egyetlen pillanata sem üres vagy unalmas, pedig nagy részét még csak nem is a fegyveres rablás, hanem az elkövetők mindennapjai teszik ki.
A fesztiválon a Bukaresti Odeon Színház is szerepel két produkcióval, és bár a szatmári közönség ritkán produkál telt házat, ezeken az előadásokon alig találni üres széket a nagyteremben. A pokol emlék – amit nem lehet megváltoztatni című produkcióban nagyot csalódom: vontatott, önismétlő, szájbarágós. Pedig sok mindent el lehetne mondani az elrontott szülő-gyermek viszonyról, a meg nem lépett lépésekről, amiket haláláig bán az ember. Az In container már sokkal jobban működik, annak ellenére is, hogy nehezen érti a magyar néző, amit a színészek moldovai tájszólásban hadarnak. A külföldi vendégmunkások hálás téma, amivel színpadon eddig alig (vagy talán egyáltalán nem) foglalkoztak. Constantin Cheianu valós történésekből, jól adagolt (néhol fekete) humorral rakta össze az Írországba igyekvő három moldvai történetét. A gond csak annyi, hogy nem tudta eldönteni, tragédiát vagy komédiát akar-e írni, s e két műfaj ötvözése helyett tanácstalanul ingázik közöttük – az előadást a jó színészi alakítások mentik meg.

Porig rombolt székely idill. A sorompók nélküli válogatásba több főiskolás előadás is belefér. A BBTE színis hallgatóinak vizsgaelőadására, az Antigonéra például annyian kíváncsiak, hogy végül kétszer is műsorra tűzik. Bemutatkozik több olyan produkció is, amely a Színházi gyakorlat a központi és az észak-nyugati térségben elnevezésű uniós projekt keretében jött létre, köztük a Bányavirág, amely második díjat nyert a projekt részeként megszervezett fesztiválon.
A javarészt kolozsvári színihallgatókból álló Dupblat Társulat egy fiatal erdélyi drámaíró, Székely Csaba darabját állította színpadra. Egy fiktív székely bányászfalu munka nélküli, alkoholista, leépült lakói a Ványa bácsi parafrázisának is tekinthető történet főszereplői. A szerző nem titkolt célja, hogy porig rombolja a giccses-idillikus Székelyföld-képet, és ezt ízes, közhelymentes, visszafogottan adagolt székely humorral teszi. Az előadás maga helyenként még akadozik, a főszerepet játszó Orbán Levente alakítása (képünkön balra) viszont megkérdőjelezhetetlenül pozitív irányba billenti a mérleget.
Az ugyancsak a projekt keretében létrejött, ugyancsak kolozsvári főiskolásokból álló Zoom Társulat Méd(e)ia című előadása esetében már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Számtalan jól kitalált és jól kivitelezett ötletet látunk, az öt szereplő száz százalékban kihasználja az előadás teréül szolgáló masszív franciaágyat, a szöveg és a mozgás ugyanolyan jól megy nekik. És jól működik az ókori dráma kiragadott momentumának a kortárs bulvármédia felől való megközelítése is (szerző: Bertóti Johanna). De a kissé hatásvadászra sikeredett körítés (művér, orgiák, egymáson szétkent torta) inkább elvonja róla a figyelmet, mintsem erősítené az előadás üzenetét.

Feszült csendek, kirobbanó nevetések. Temesvárról Szatmárnémetibe is megérkezik a Bárka Színház matuzsálemi kort megért (több mint tíz éve műsoron tartott!) előadása, a Mulatság. Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Szikszai Rémusz nevére begyűl a közönség, megtelik a nagyterem. Bugyuta, elméretezett ruhákban feszengő, hívatlanul érkező (amúgy névtelen) figurákat alakítanak, akik ha törik, ha szakad, mulatni akarnak, a mulatság azonban sehogy sem akar elkezdődni. Arra viszont képtelenek, hogy maguk teremtsék meg a mulatságukat – valahonnan kívülről várják a megváltást, a szájukba röpülő sült galambot. Mrozek darabja mostohán bánik a szöveggel, a hosszú csendek fokozódó feszültségét apró gesztusokkal törik meg a színészek. Mucsi Zoltán például megüti vagy becsípi valamelyik végtagját, Scherer Péter egy murkot majszol, Szikszai Rémuszból pedig időnként vulkáni erővel tör ki a felháborodás. Hamar hatalmukba kerítik a közönséget is, feszült csendek és kirobbanó nevetések váltakoznak a nézőtéren – hogy a végén a színészekkel együtt ellazulva hallgassa mindenki a távolról felhangzó muzsikaszót.
A nagyváradi Szigligeti Társulat a Zakariás Zalán rendezte Pirandello-drámát hozza el Szatmárra. A Hat szereplő szerzőt keres színház a színházban, „véletlenül” épp egy Pirandello-darab alakul a színpadon, aminek próbáját megzavarják a fekete ruhás, fehérre mázolt arcú alakokban életre kelő szerepek. Mindenáron el akarják mondani tragikus történetüket, ebben azonban hol ők akadályozzák meg egymást, hol a „valódi” társulat tagjai szakítják félbe őket. Akár a rendező-igazgató, a néző is kíváncsi lesz arra, végül is mi történt velük, és a mozgalmas előadás nem engedi lankadni ezt a kíváncsiságot. Zakariás Zalán sem Pirandello korához, sem a mához nem köti hangsúlyosan a kétféle (színpadi és mindennapi) valóság ütközéséről szóló történetet, a végeredmény így egy időtlen előadás.

Fűben üldögélős dixieland. Különlegességként szerepel a programban a Familia Ferrari Bábszínház két előadása, illetve egy róluk szóló dokumentumfilm is. A 120 éves hagyományt négy nemzedéken át éltető bábszínházas család fabábokra (burattini) specializálódott. Szatmáron két produkciót mutatnak be: az egyik a bábok történetéről szól (képünkön a színház előcsarnokában kiállított olasz bábok), a másik klasszikus commedia dell’arte. A gyerekeknek szánt bábtörténet könnyed, szórakoztató, hang- és fényhatásokkal, kis intermezzókkal megszakított előadás, amely azonban felnőtt szemmel sem tűnik felületesnek. A szervezők ehhez még biztosítják a román és magyar szinkrontolmácsolást, a másnap esti, Morgana című előadáson azonban már csak a felvonások előtt kapunk kis összefoglalókat. Ezzel megfosztják az olaszul nem beszélő nézőt a produkció valódi ízétől, minden poénjától, bár az alaptörténet így is követhető. A dokumentumfilmhez még angol feliratot sem kapunk – ez utóbbinak már nem is annyira a szervezők, mint az állítólag külföldön gyakran turnézó társulat figyelmetlensége az oka.
Nem színház ugyan, de a fesztiválprogram része és nem mindennapi élmény a Benkó Dixieland Band koncertje. Fél évszázada zenélő nagy öregek és fiatal tehetségek muzsikálnak együtt, a tapasztalat és a lelkesedés egészíti ki egymást ebben az együttesben. Benkó Sándor folyamatosan kibeszél a koncertből – nem mintha ez baj lenne, sőt: a dzsessz kimondottan az a műfaj, ahol jól jön a sztori, a plusz információ egy-egy dal mellé. Arról nem is beszélve, hogy az amúgy klarinéton játszó Benkó elbűvölő régi vágású úriember, akkor is öröm hallgatni, amikor mesél, nem csak akkor, amikor játszik. Másfajta, amolyan félszigetes fesztiválhangulatot teremt, sörrel a kézben, fűben álldogálva vagy üldögélve, a két dal közötti szünetben szót váltva a szomszédokkal lehet élvezni a dzsesszt.
A Sorompók Nélkül fesztivál újságírószemmel a szokásosnál csendesebb, lazítós rendezvény – és éppen nyugodt tempójával teremti meg azt a belső csendet, ami elengedhetetlen a színházi előadás befogadásához.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!