Mobilfoglyok moráljátéka

2011. 03. 25. 16:05A Szigligeti Társulat Alexandru Colpacci rendezésében mutatta be Sergi Belbel Molbil című „digitális komédiáját”. Az előadásban a komédiából vajmi kevés maradt, volt viszont moralizálás, didaktikus szöveg és játék, mondvacsinált cselekmény, ritmushiányos produkció.

Mivel a szerző, illetve a darab alig ismert a magyar színházszeretők körében, engedtessék meg, hogy vázoljam a történetet. Adott egy repülőtér, ahol az első látásra pánikbeteg, középkorú Sara (Fábián Enikő) a harminc körüli, tiniként öltözködő lányától, Rosától (Gajai Ágnes) mobiltelefont kap ajándékba, hogy tarthassák a kapcsolatot, onnan, ahová az anya megy. Sara örül is, meg nem is az ajándéknak, s végre bemegy a felszállóváróba. A láthatóan kontrollbeteg csúcsvezető, Claudia (Firtos Edit) Jant (Pál Hunor) próbálja telefonon keresztül rekcumozni. A fiú hagyja is magát, meg nem is, nyilvánvaló, hogy a nő tartja el, ezért inkább hagyja. Elsőre azt hinni, a fiatalember a szeretője, később kiderül, hogy a fia. Miközben a két nő a gyermekével beszélget, robbanás rázza meg a repteret, ők ketten kisebb sérüléssel megússzák. Közben a két „fiatal” is szenved magának, Rosát éppen elhagyta a párja, a lakást is kiürítette. Jan szerelmes, de az anyja miatt nem lehet boldog, aztán rájön, hogy nem is olyan szerelmes.A robbanás után a fiú autóba vágja magát, de útközben balesetet szenved, szerencsére ő is megússza kisebb sérüléssel. Négyük története a repülőtéren fonódik össze, egyikük sem boldog, a nézőnek és egymásnak mesélik a félresikerült életüket. A végén Jan némi lepedőakrobatikával megszabadítja gátlásaitól Sarát, s a nő ezek után összebarátkozik Claudiával. Itt a vége, fuss el véle. Jó messzire.
A bábszínház apró színpadán elmésen megoldott díszletegyüttes: felül a repülőteret idéző digitális kijelző az indulásokkal és érkezésekkel, a robbanás után minden járat mellett megjelenik, hogy törölve, persze angolul. Ennek az építménynek a teteje – a díszletmunkásoknak is köszönhetően – lesz a szoba, ahol megesik a pásztoróra, alatta bárpult, magasított székekkel, minden nikkel és üveg. A díszlet közepén levő vájatban egymásra rakott bőröndök, hogy ha valaki nem jönne rá, lássa: innen utaznak az emberek.

A színpad két oldalán egy-egy szék jelzi, hogy ott szoba van. Ez már kevésbé ötletes megoldás. Rendezői jobbon Rosa „lakik”, balon Jan barátnője, akit nem látunk, ugyanis a darab négyszereplős. Kapkodom a fejem – szó szerint –, hogy lássam, mi történik egyik vagy másik széken és körülötte. Nem sok. Középen is alig-alig valami. Állnak, ülnek, beszélgetnek a nők. Jobban mondva kiabálnak. Folyton emelt hangon folyik a társalgás. Feszültek ugyanis a hölgyek. Meg frusztráltak is. Többnyire mobilon folyik a szó. Mert a ma embere képtelen másképpen kommunikálni. Képtelen személyes kapcsolatokat teremteni. Telefonon, az más, a készülékbe mindent meg- és ki lehet mondani. Hűha. Elég szájbarágósan kapja az üzenetet a néző. Aztán meg ott vannak a robbanással kapcsolatos replikák – néha a szocreál békeharcra hajaznak. Legalábbis nekem ez jutott róluk eszembe. S a csöpögős szövegre a rendező is ráerősít: kihozza a szereplőt a színpad közepére, szembe a közönséggel, hadd vágja a képünkbe a tutit. Emlékszem, mi is így mondtuk az iskolában, hogy legyen béke és világszabadság. Lényegében igazak a szavak, csak az a bizonyos színházi, színpadi igazság hiányzik az egészből. Nem őszinte az előadás, pedig a színészek őszintén játszanak.

Nem az ő hibájuk, hogy a produkció kétharmada menthetetlenül unalmas. A kétharmada, mert a vége felé már kezdene színházra hasonlítani az előadás, de aztán mégsem. Elkezdődik a szenvelgés, az önmarcangolás. Hát bizony, ez történik, ha a halál közelébe kerül az ember. Megrázó vagy nevetséges is lehetne az egész, csak hát a rendező nem tudta eldönteni, mit is akar valójában: sors-, esetleg társadalmi drámát, netalán groteszket – ilyen volt a két valóban sikerült jelenet –, vagy naturalista színművet.
Úgy hiszem, a színészek kénytelenek voltak maguk felépíteni szerepüket. A produkcióból kiderült, hogy a rendező aligha foglalkozott a karakterek kibontásával, a személyiségek kifejtésével. Sokkal fontosabbnak vélte az úgynevezett mondanivaló kibontását. Vélhetően ezért is sikeredett túlbeszéltre, didaktikusra az előadás.
A színészek mindent elkövettek, hogy figurájuk mélyére hatoljanak. Hús-vér embereket formáltak szerepükből. Négyüknek köszönhető, hogy nézhető az előadás. Fábián Enikő Sarája a pánikbeteg, férje, majd lánya által gyámoltalanságra ítélt középkorú asszony, aki a sokk hatására mintegy felszabadul. Felismeri az élet szépségét, és a megélt szörnyűségek ellenére visszatalál önmagához. Gajai Ágnes alakításában Rosa csalódott, kiegyensúlyozatlan, szorongó nő, aki nem ártatlan abban, hogy elhagyta a társa. Hisztérikus, buta, és fél az öregedéstől. Firtos Edit Claudiája a karrier, munka, keménység mögé rejtőzik mérhetetlen magánya és boldogtalansága elől. A kontrollbeteg, elhagyott asszony egyetlen fiában is csalódott, mert nem olyan, amilyennek ő szerette volna látni. Amikor a sokk hatására összeomlik, lehull az álarc és kiderül: Claudia éppen olyan magányos és elesett, mint Sara. Jan, a fia Pál Hunor megformálásában a boldogságot és életet hajszoló fiatalember. Nem tudja, hogyan kellene élni, csak abban biztos, hogy nem úgy, mint az anyja.
Az idős Sara karjaiba menekül, nála keresi a megnyugvást, amit sem anyjától, sem szerelmétől nem kap meg. Vergődik, de négyük közül ő az egyetlen, aki tud és mer nevetni mindenen, ami körülötte történik.
A váradiak Mobilját tehát a színészek mentették meg. A rendező ugyanis annyira komolyan vette a történetet, hogy már-már elfelejtette: a színház lényegében játék. Ebből a produkcióból viszont a játékosság legalább annyira hiányzott, mint az őszinteség.


Sergi Belbel: Mobil
(Móvil)
digitális komédia
Fordította: Duró Gábor és Baksa Mercédesz
Rendező: Alexandru Colpacci
Díszlet és jelmez: Florina Bellinda Birea



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!