Nem kifaragom, felépítem a fát

2011. 03. 25. 15:59Bács István 1959-ben született Sepsiszentgyörgyön, a ma Puskás Tivadar Szakközépiskola néven ismert szakiskolában végzett, s mint villanyszerelő kezdett dolgozni. 1993-ban faműves magánvállalkozást indított, s a famegmunkálást két évig mellékfoglalkozásként űzte. 1995 óta immár feleségével együtt főállásban dolgoznak, szívják a műhely porát, járnak kézműves kiállításokra, próbálnak megélni fatermékeikből, főként székely kapucskáikból.
Tíz éve tagja a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségnek, az Artera udvarhelyi kézműves-egyesületnek, alapító tagja a háromszéki Kézműves és Népművészeti Egyesületnek. Magát makettkészítőnek vallja. Úgy tartja, a népművészet és a modellezés két külön ága a kézművességnek. Nem népművész, csak kézműves – úgy mondja magáról –, mert a művész az ihlet alapján alkot, ő pedig szigorú műszaki rajzok és lépték alapján. Huszonhét éve járatja a modellezők szaksajtóját, sokáig abból ihletődött.
A magyarországi Keltai Zalán grafikusművész hatására pár éve az ősmagyar és hun múlt felé fordulva, ősi harcosok, táltosok, vezérek makettjeit készíti a tömbházlakásban berendezett kis műhelyben, hónapokig elbíbelődve egy-egy munkával. Mint mondja, ezeket önmagának készíti, a világért sem válna meg tőlük. Kiállításokon bemutatja a nagyközönségnek is, ám nyomban pakolja is vissza dobozlakásukba, és mindig hazahozza őket.

Szilfából, lélekkel. „Tizenöt éve egy évben csak egyszer dolgozom – üti meg a humor hangját is –, január 1-jétől december 30-ig. Nekem nincs olyan, hogy megállás, nincs olyan, hogy szabadság, nyaralás. Nem tudok meglenni munka nélkül, szépen ülni. Bárhová megyek, az agyam örökké azon jár, miből mit lehetne készíteni. Reggeltől estig bütykölöm a tárgyaimat, nem tudom soha megunni. Az ilyen munka az, ami miatt nem leszek soha beteg, ami miatt nem unom meg a hétköznapokat, emiatt a hétköznapjaim is ünnepnapok. Maximalista vagyok. Mindig arra törekedtem, hogy amit magamból adok, akár munkát, akár jóságot, akármit, az legyen a legmagasabb ponton, fakadjon a lelkemből. Semmit nem szeretek csinálni, ami nem a lelkemből jön.”
Munkamódszere az, hogy egyszerre két-három maketten dolgozik, ösztökélve közben magát, nehogy elsiessen valamit, és éppen a fináléban rontsa el az alkotást. A munkát témákra bontja. Amikor a végső hajrá közeleg egy-egy darab esetében, akkor félreteszi, nézegeti, később újra előveszi, közben alakítja, átformálja, ha szükségét érzi.
Alkotásai nagyrészt fából, mégpedig a nálunk ritka és nehezen beszerezhető szilfából készülnek, mert „ez a fa játszik a színeivel, melegséget sugároz, nem fut el a repedés a roston, nem túl puha, nem túl kemény, nem hajlad és nem görbül.”
A fán kívül felhasznál bőrt, nemezt, textilt és csontot is egy-egy makett elkészítéséhez.
„Én nem kifaragom a fát, felépítem” – így mondja Bács István.

Rózsaleveles képességpróba. „Szeretem magamat próbára tenni – folytatja önvallomását a makettkészítő mester. – Egy budapesti kézműves kiállításon láttam egyszer egy érdekes feszületet. A Megváltó helyett rózsatövisből font koszorú volt a keresztre helyezve. Reformátusnak kereszteltek, de én nem vagyok vallásos, nem értek a vallások dogmatikájához sem, viszont ez a kereszt megragadott. Hazajőve hozzákezdtem ahhoz, hogy elkészítsem, csakhogy sehogy sem tudtam a rózsalapik ívét megformálni, mindenik egyformára sikeredett. Esténként szoktam sétáltatni a kutyámat, s egy ilyen estén egy rózsabokorra figyeltem fel. Leszakítottam egy lapit, hazavittem, s azt modelleztem le. Így ment ez estéről estére, mígnem megszületett a rózsatövis-koszorú, más-más ívű lapikkal.”

Tasli helyett mestert. „Gyermekkoromban kezdődött. Szüleim kereskedők voltak, a kézművesség terén mindkettő antitalentum. De volt hál’ istennek egy csodálatos nagyapám Csernátonban, aki szintén kereskedő volt, viszont barkácsműhelyt tartott a háttérben. Talán tipegő-totyogó kis kölyök lehettem, amikor csinált nekem egy kertsasra kiakasztott repülőt, amelyiknek forogott a propellere. Számomra ő volt akkor az úristen.
Rossz kölyök lehettem, mert konyhakéssel összefaragtam az asztal szélét. Nem taslit kaptam érte, hanem elvitt Haszmann Pali bácsihoz. – Te, Pali, tanítsd meg ezt a kölyköt faragni, mert mindent vág essze – mondta. Így cseppentem bele öt-hat évesen a fafaragásba, s elkaptam Pali bácsitól azt a vírust, ami aztán kifejlődött bennem.”

„Nézd meg, mi van a hátad megett.” A modellkészítést még iskolásként a Pionírházban kezdte, mint repülőmodellező, majd felnőttként hajómodellekkel folytatta. Azok közül is az angol hajókkal, mert bevallása szerint a világ legesztétikusabb hajói azok voltak. Ezeket a gyufaszálakból készült hajókat öt-hat éven át készítette, rájuk áldozva minden szabadidejét. Legsikerültebb alkotásának tartja ebből az időszakból három angol hajó lemodellezését, amelyek annak idején részt vettek a spanyol Armada elleni ütközetben is, és amelyek az I. Erzsébet angol királynő idejében élt nagynevű angol tengerészkapitány, politikus, helyettes admirális, navigátor, felfedező világutazó és kalóz, a Sárkánykígyó ragadványnevet viselő Sir Francis Drake (1540–1596) által irányított hajók voltak; köztük a Golden Hind (Aranyszarvas). Ezzel a munkájával makettkiállításokon jó helyezést ért el Bács István, aki azt is elmesélte, miként lett a hajóiból székely kapu:
„A ’80-as években történt, hogy éppen befejeztem egy eladásra szánt hajómodellemet, amit elvittem Csernátonba Haszmann Pali bácsihoz. Álltunk ott kint a skanzenkertben, a székely kapuk között, s mutattam neki a hajómat. Vállon veregetett – sose felejtem el –, s így szólt: „Te, fiam, fordulj hanyatt, nézd meg, mi van a hátad megett. Nem látod azt a kaput? Hát ezt kell megcsinálni a turistáknak. Meglátod, üzlet lesz belőle.”
Igaza lett Pali bácsinak…

A hajtóerő titka. Bács István őszbe csavarodott hosszú hajat visel. Rákérdeztem, miért, mire így válaszolt: „Hogy más legyek, mint más. Iskolás és legény koromban rút kiskacsa voltam: az iskolában csak középszinten tanultam, nem voltam színvonalas tanuló, a lányok sosem néztek rám, az édesapámtól – aki kemény, spártai szigorral nevelt engem, mint egyedüli gyermeket – soha nem kaptam dicsérő szót, az elismerés nála az volt, ha nem szidott meg. Fokozatosan kialakult bennem a bizonyítási kényszer, ami egy életen keresztül hajtott: bizonyítani másoknak, de önmagamnak is, hogy én is képes vagyok elkészíteni ezt, létrehozni azt, én is el tudom érni azt, amit más. Persze, amikor eljutottam arra a szintre, amit más elért, akkor valami tovább hajtott: az enyém legyen annál is tökéletesebb. Egyik lépést a másik után léptem meg, így jutottam el ide, ahol most vagyok.”
Bács Istvánnak ma már nem kellene bizonyítania, hiszen beszélnek helyette művei, köztük olyanok is, melyeket népművészeti és kézműves szakzsűri igazi műalkotásnak tekint, s mégis minden napja munkával indul és munkával nyugszik, mert most már „a lendületből nem lehet alábbhagyni”. Igaz, hogy ez a mindennapi betevőt adó forrás is, de nem az anyagiak hajtják elsősorban, hanem vágyai is.
Egyik vágyát így önti szavakba a makettek mestere: „Egy helyre kívánkozom csak: Ópusztaszerre. Hogy halljam a szer hangját, hogy reggel a jurtában ébredjek, hogy nézzem meg újra a Feszty-körképet, és találkozzam a Sas Íjászokkal, szegedi hagyományőrző barátaimmal, akikkel interneten tartom a kapcsolatot. Lássam és halljam, ahogyan zengő íjaikból kilövik kovácsoltvas hegyű tollas nyílvesszőiket, figyelve azok surrogó hangjának üzenetére, és lássam, ahogyan duhajkodnak eleink, a hunok módjára karikás ostoraikkal.Nincsenek nagy vágyaim, nem szeretnék eljutni Monte-Carlóba, de az a másik vágyam, hogy ezen a nyáron találkozzam a Csíkszereda környékén élő Barabás Lászlóval, akiről azt kell tudni, hogy író, újságíró, néprajzkutató, egyetemi tanár, és akiről van egy olyan megérzésem, hogy az eleink táltosainak képességével rendelkezik. Erre korábbi találkozásunk során történt bizonyos jelekből következtetek. A családommal együtt szeretnék ismét a közelébe jutni.”

Nem vihetem magammal, inkább átadom. A kérdésre, hogy elégedett-e az életével, örömmel újságolja, hogy legjobban kétéves kisunokájának örül, akit csodaként kaptak, miután már a reményt is fel kellett adniuk a baba megfoganását illetően. És éppen ezért, mert csodaként éli meg a nagypapa unokája létét, hálából szeretné neki mindazt átadni, amit annak idején ő maga kapott szeretett nagytatájától a csernátoni nagyszülői portán.
„Nagytatám jóvoltából nekem is volt kerepelőm, volt olyan bohócom, hogy megszorítottam, és körbefutott. Most a rajongásig szeretett kicsi unokámnak szeretném mindazt visszaadni, amit nagytatámtól kaptam. Ha a környezetemben van, nem dolgozom, csak rá szánom az időmet, játszunk, rosszalkodunk, bohóckodunk. Készítettem is neki már kerepelőt, kicsi szekeret, és egy kacsalábon forgó palotát is. S ha majd az értelme jobban kibomlik, szeretném a tudásomat neki átadni, mert hiába tudom, amit tudok, ha egyszer majd elmegyek, magammal nem vihetem. Ha nem adom tovább, nem ér semmit az egész…”




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!