Egy történész soha nem unatkozik

2011. 03. 25. 15:46Éppen tegnap jelentették be, hogy a nagyváradi várban az egykori fejedelmi palota romjai alatt megtalálták a középkori székesegyház maradványait. Mit mond egy ilyen hír a történész számára?

A történész örül minden olyan esetben, amikor a történelmi megismerésnek a szűkre szabott határai bővülnek egy kicsit. Magam történész vagyok, tehát írott forrásokkal foglalkozom, nem régész vagy művészettörténész, aki jelen esetben szakszerűen tudja értelmezni az előkerült leleteket. De nyilvánvaló, ha megtörténik a katedrális teljes feltárása, a leletek értő elemzése, akkor a történész is többet fog tudni Várad Árpád-koráról.
Hadd maradjunk még Váradon. Érdemben foglalkozott-e Rogerius mester Siralmas énekével?

Valójában nem. Az új magyar nyelvű kiadáshoz készítettem a korábbinál részletesebb jegyzeteket. Inkább felhasználója vagyok a szövegnek, mert páratlan forrás az Árpád-kori történelemhez, mivel a szerző, Rogerius kiváló megfigyelő volt s nagyon jól használható észrevételei voltak kora politikai viszonyait illetően. A történész csak sajnálhatja, hogy kizárólag egy rövid időszakról írt, s nem szánta rá magát egy nagyobb lélegzetű krónikára.


Munkája során bizonyára hasznosította a Váradi Regestrumot is. Hogyan, milyen mértékben?

A 13. századi társadalomtörténeti kutatások elképzelhetetlenek a Váradi Regestrum felhasználása nélkül, mert kimeríthetetlen tárháza a kor különféle társadalmi csoportjainak. Ugyanakkor településtörténeti kutatások esetén is nélkülözhetetlen, hiszen hatalmas helynévanyagot tartott fenn. Különös szerencse, hogy a 13. század első feléből származnak a feljegyzések, amelyből még viszonylag szerény az okleveles anyag, így a kor társadalmáról való ismereteink egy jelentős részét éppen a Regestrumnak köszönhetjük. Másfelől pedig az egyes esetek a korabeli mindennapi élet számos olyan epizódját örökítették meg, amelyek csak innen ismerhetők meg. Ez utóbbi szempontból egyedül IV. Béla leányának, Margitnak a század második feléből származó szentté avatási jegyzőkönyve hasonlítható a Regestrumhoz.

Egy interjúban kilenc éve azt nyilatkozta, hogy „a történelem iránti érdeklődésem alighanem születési hiba lehet”. Nos, mit jelent ez, tényleg olyan környezetből származik, vagy a későbbiekben bukott ki ez a „születési hiba”?

Nem, nem, ez a kijelentésem lényegében arra utal, hogy ameddig visszanyúlik a saját dolgaimra való emlékezetem, engem mindig a történelem érdekelt. Egész kisgyerekkorom óta ez így volt. Magyarországon akkoriban az általános iskola ötödik osztályában kezdődött a rendszeres történelemoktatás. Tíz-tizenegy évesen eldőlt, hogy ez az, ami engem érdekel, éppen csak az volt sokáig kérdéses, hogy vajon része a történelemnek? Gyerekfejjel mindig az foglalkoztatott, amilyen történelmi tárgyú filmet láttam, amilyen könyvet olvastam. Aztán középiskolás éveim végére letisztult, hogy valójában a középkor, közelebbről a magyar Árpád-kor az, ami „nekem való”, azóta is kitartok mellette. Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen azok közé tartozom, akik abból élnek, ami a hobbijuk.

A történész munkájának legfőbb forrását az oklevelek képezik, amik fennmaradtak, azoknak a megtalálása, megfejtése és értelmezése…

Így van, ez munkánknak talán a legérdekesebb része, mert soha nem lehet tudni előre, vagy gyakran nem lehet tudni pontosan, hogy a következő oklevél, ami az ember kezébe kerül, abban éppen mi lesz? Megvan a rejtvényfejtés öröme ebben a munkában, a másik különösképpen szívem szerint való része, amikor már összegyűjtötte az ember az okleveleket, ismeri az adatokat, és azokból próbál rekonstruálni egy történetet. Az meg olyan, mint egy puzzle, egy kirakós játék, épp csak annyival nehezebb, mint az, amivel a gyerekek múlatják az időt, hogy itt nincs meg minden darabja a kirakandó képnek, továbbá nem nagyon tudható esetenként, hogy melyik a színe és melyik a visszája az adott darabkának. Egy történész, ha valóban szereti azt, amit csinál, soha nem unatkozik. És azért ez nagy dolog.

Nemde, menet közben is van állandó korrekcióra, önkorrekcióra lehetőség?

Így van, a történeti tudás olyan, mint egy épület, amihez az első építőkockákat az elődeink rakták le, nekünk meg az a dolgunk, hogy újabb és újabb tégladarabokat próbáljunk meg a helyükre beilleszteni. Így épül szervesen egymásra a generációk tudása. Persze, esetenként előfordul, hogy az ember úgy érzi, elődeinek az elképzeléseit korrigálni kell. Ez magától értetődő, soha nem személyekkel vitatkozunk, hanem elképzelésekkel. Az a helyzet, hogy a régi nagyok jóval mostohább feltételek között voltak kénytelenek megpróbálkozni a rekonstrukcióval. Ma összehasonlíthatatlanul jobbak a lehetőségek, több forrás ismert, a források jobban kutathatók, jobb segédletek vannak hozzá, s ez gyorsítja a kutatást. Másrészt nagyobb biztonságot ad atekintetben, hogy lehetőség szerint a kérdésre vonatkozó összes forrás ismeretében próbálkozunk meg a történeti rekonstrukcióval.

S ezek után következhet akár a szintézis is…

Így van, így épül föl ez a munka, hogy kisebb részkérdések megoldása egy ideális esetben elvezethet valami nagyobb kérdésnek a megismeréséhez vagy átírásához.

Az utóbbi években – tágabb értelemben mondom ezt – kerültek-e elő olyan koraárpád-kori, vagy későbbi dokumentumok, amelyek nagy jelentőségűek a szakma számára?

Nem, nem. Ennek az az oka, hogy elődeink jó munkát végeztek. Az Árpád-kor a magyar középkor leginkább kutatott időszaka. Ebből az következik, hogy korán, akár nyomtatásban is ismertté váltak a legfontosabb források. Ma inkább olyan munka folyik, ami ezeknek a régtől ismert forrásoknak a rendszerezését, jobb felhasználhatóságának az előkészítését szolgálják, illetve új kérdéseink vannak, tehát a történettudomány is fejlődik, mint minden tudomány. Felmerülnek olyan új megközelítési módok, amik esetleg a korábbiakban nem. Például, hogy a 19. századi tudományos magyar történetírás erősen politikatörténet jellegű volt, és csak a 19.-20. század fordulóján kezdett professzionalizálódni. Megjelentek azok a kutatók, akik – például – nem jogászként dolgoztak és csak hobbijuk volt a történetírás, vagy nem papok voltak, mint Karácsonyi János, aki Váradon élt, és voltaképpen nem hivatásos történész volt, mégis olyan munkákat volt képes megírni, amiket ma is nagy haszonnal forgatunk. A 19. század végén, a 20. század elején jelentek meg azok a kutatók, akik mai fogalmaink szerint már hivatásos történészek voltak, akik az egyetemen ezt tanulták, ezt csinálták. Bővült is a szakma. Megjelent a társadalomtörténet, mint önálló kutatási terület, vagy a gazdaságtörténet. Így folyamatosan bővült a történettudomány. Speciel az Árpád-kor történetében ott tartunk, hogy jelenleg ennek a megnövekedett forrásmennyiségnek az alapján revideáljuk eddigi ismereteinket a korszakról. És hol itt, hol ott derül ki, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben módosítani szükséges az eddigi képet.

Ami a honfoglalás kérdéskörét illeti, változott-e, s ha igen mennyiben változott az időben az azzal kapcsolatos szemlélet?

Valójában én nem foglalkozom a honfoglalás-kor történetével, mert ahhoz elsősorban régész kell, én pedig nem vagyok az. De természetesen követem a honfoglalás korára vonatkozó kutatásokat is. Elsősorban a régészek azok, akik itt kulcspozícióban vannak, hiszen az írott forrásaink erre a korszakra vonatkozóan nem valószínű, hogy bővülni fognak. Évtizedek óta nem bukkant elő jelentősebb forrás, ámbár erre is van példa: az egyik hispániai kalandozó hadjáratról nemrég került a kezünkbe egy meglehetősen érdekes leírás. Egy 11. századi hispániai arab történetíró, Ibn Hayyan munkájának egy olyan kéziratáról van szó, mely a marokkói királyi könyvtárban található, s a kutatás számára 1969-ben vált hozzáférhetővé. Számunkra azért különösen jelentős, mert viszonylag részletesen foglalkozik a magyarok 942. évi hispániai hadjáratával, sőt, a leírásban találhatók információk a kor Kárpát-medencei viszonyaira is. Az anyagot 2009-ben, egy szegedi orientalista kolléga, Elter István dolgozta fel önálló kötetben.
De a régészeti forrásanyag dinamikusan bővül a különböző feltárásoknak köszönhetően, és ennek alapján jóval többet tudunk most, mint korábban. Csakhogy ezeknek a leleteknek a feldolgozása hosszú ideig tart. Alapos, aprólékos munkáról van szó, amihez ráadásul – megint csak a tudomány fejlődésének következtében – most már természettudományos jellegű vizsgálatok is hozzátartoznak. De radikálisan új eredmények nem várhatók. Ismert az is, hogy a genetikai kutatások is megindultak, amelyeknek ma még csak az első nagyon óvatos eredményei állnak rendelkezésünkre, hiszen ez is egy hosszas folyamat, sokba kerül, nem lehet egy csapásra elintézni. De ez is egy olyan ígéretes kutatási irány, amitől joggal várhatjuk, hogy az ismereteink bővülni fognak.

Ami a forrásokat illeti, bizonyára az egyik legbővebb tárházuk a vatikáni irattár. Azok mennyire hozzáférhetőek napjainkban?

Teljes mértékben hozzáférhetőek. Azért, mert azt a gyűjteményt vatikáni „titkos” levéltárnak hívják, nem azt jelenti, hogy el van zárva a világ elől. Jelen pillanatban is számos kollégám folytat intenzív kutatásokat Rómában, hogy a levéltár magyar vonatkozású forrásai feltáruljanak, és vannak nagyon szép eredmények. Azonban a vatikáni levéltártól nem várható az árpád-kori magyar történelemre vonatkozó nagymennyiségű forrás felfedezése, aminek az az oka, hogy erre az időszakra vonatkozóan hiányoznak a vatikáni gyűjteményből az anyagok. Azok a regisztrum-könyvek későbbiek. A pápai udvarban szokás volt, hogy az ott elintézett ügyekről jegyzőkönyveket vettek föl, de ezeknek a regisztrumoknak a sorozata csak a 14. századtól kezdődik. Onnan kezdve rendelkezésre állnak, és kutatják a magyar kutatók pont úgy, ahogy a németek, a norvégok, az angolok, vagy bárki más. Ez egy intenzív nemzetközi kutatás. Nincsenek itt semmilyen „titkok”, nincsenek a Vatikán pincéjében elrejtve magyar vonatkozású anyagok. Bár lennének!… Bele kell törődnünk, hogy a történeti forrásanyagot őrző lapok, a pergamen, a papír sajnos nagyon romlandó. Az egér, a víz, a tűz, a levegő egyaránt ellenségei. Sajnos, nemcsak Magyarországon számolhatunk az ismert történelmi körülmények között jelentős forráspusztulással, hanem Európa bármely részén. Tehát az biztos, hogy a múlt a maga teljességében, sokszínűségében sose lesz rekonstruálható. Ezért mondom, hogy ez a kirakós játék olyan, hogy nincs meg minden darabja.

Önnek az egyik fő területe a társadalomtörténet-kutatás. Szinte minden nagyobb dolgozata erről szól. A magyar társadalom Szent István uralkodása alatt kezdett jobban differenciálódni?

Annyit módosítanék, hogy Szent István korától ismerjük viszonylag részletesen a magyar társadalmat. És ez a társadalom, amelyet először ismerünk meg István törvényeinek köszönhetően, az már egy meglehetősen differenciált képet mutat. Sajnos, a korábbi, 10. századi vagy még korábbi időszakra vonatkozóan nincsenek olyan jellegű forrásaink, amelyek megmutatnák, hogy milyen képe volt annak a társadalomnak. Leginkább csak hasonló népekre vonatkozó tudósítások analógiája alapján tudunk következtetni erre, s ez, mint miden analógia bizonytalan érvényességű lehet. Viszont István korából – köszönhetően a törvényeknek – már viszonylag részletes és alapos ismereteink vannak a magyar társadalomra vonatkozóan, onnantól kezdve pedig az Árpád-korban folyamatosan bővül az a forrásanyag, ami bemutatja a társadalom fejlődését.

Mennyit változott a magyar társadalom a honfoglalástól az Árpád-kor végéig?

Rengeteget. Két olyan lényeges eleme van az árpád-kori társadalmi fejlődésnek, ami hosszú időre meghatározta a magyar társadalom képét. Az egyik az egységes jobbágyság kialakulása, ami végül egy olyan folyamat volt, hogy a szolga rendű földművelőkből, meg szabad állapotú földművelők igen változatos és rendkívül sokrétű csoportjaiból a 13. század végére egységesül. Megjelenik a „jobbágy”. Akinek a képe valamennyiünk agyában ott van, ha középkori jobbágyról beszélünk. Tehát egy olyan szabad ember, aki szolgáltatásokkal tartozik a földesurának, viszont szabad költözési joga van, önállóan gazdálkodik, már nem szolgaszállásokon él, ahol az úr ekéjével és állataival dolgozik, és gyakorlatilag korlátlan felette az uraság hatalma.

Tehát a szolgasághoz képest a jobbágyság előrelépést jelent?

Előrelépést, hogyne, hogyne. Az árpád-kori szolgák lényegében csupán abban különböztek az antikvitás rabszolgáitól, hogy – ellentétben velük – az ő emberi voltukat a kereszténység hatására elismerték, emberszámba vették őket. De ugyanúgy részét alkották koruk vagyonának, mint ahogy a föld, a csizma, az ökör, a kard vagy bármi más. Adták-vették őket. És ebből a rendkívül kezdetleges, archaikus állapotból jut el a 13. század végére a fejlődés, hogy immár jogokkal rendelkező, önálló termelő parasztok válnak ezekből a szolgákból. Így alakul ki a jobbágyság. A másik nagy társadalomtörténeti folyamat, ami nem zárul le az Árpád-kor végére, az a nemesség kialakulása. Maga a fogalom, hogy „nemes”, csak Szent László idejében jelenik meg magyarországi forrásanyagokban, és egy sokkal vékonyabb réteget jelöl eredetileg, mint a későbbiekben. Azt mondhatnánk, hogy a mai fogalmaink szerinti arisztokráciát. Az Árpád-kor végére a nemességtől megkülönböztetett, szabad állapotú, kisebb földbirtokosok is bekerülnek ebbe a társadalmi osztályba, így alakul ki a 13. század utolsó harmadára az a helyzet, hogy Magyarország a sok nemes országa lesz, ami aztán végig, – 1848-ig, amíg van nemesség – megmarad, és ennek következtében a nemesség rendkívül eltérő, szélsőséges életviszonyok között él. Az óriási vagyonnal, hatalommal rendelkező személy épp olyan nemes volt az Árpád-kor végén, mint az aprócska földjén öt testvérével megélni próbálkozó kisnemes. De jogilag ők egységesen nemesek voltak.

Ez a folyamat mennyire volt összhangban a nyugat-európai társadalmi átalakulásokkal?

Teljes mértékben. Magyarország egy európai ország lett. Az Árpád-korban következtek be a hangsúlyváltások. A 11.-12. századi Magyarország még számos keleties jellegzetességgel rendelkezett. Ez jórészt annak köszönhető, hogy Magyarország akkor is a Kelet és a Nyugat határán feküdt. Ez a „Kelet” nemcsak Bizáncot, az ortodoxiát, a keleti kereszténységet jelentette, hanem a sztyeppét is, az íjfeszítő lovas népek világát. A 11.-12. századi Magyarország inkább a keleti gazdasági világba tarozott, sokkal több kereskedelmi szál kötötte Kijevhez és Bizánchoz, mint Regensburghoz vagy Champagne-hoz, és ez éppen a 13. század folyamán változott meg. A 13. században tagolódik be Magyarország a Nyugat gazdasági vérkeringésébe, és ugyanekkor alakul át az ország képe is. Míg korábban, a 11.-12. századi olyan települések, amelyek városias jellegűek, inkább a keleti típusú városiasságot jelenítik meg. A városlakó, kereskedő elemek, azok Magyarországon élő muszlimok, izmaeliták, besenyők voltak, a 13. század végére átalakul a helyzet. Megjelenik az akkori magyar nyelven olasznak nevezett, latinusnak mondott, mindenféle neolatin nyelveket beszélő népesség. Váradon is, Várad-Olaszi, Velence, Bologna nevű városrészek voltak, itt is egy komoly „olasz” közösség élt, amelyik a városias fejlődésnek egyfajta hajtóereje volt, más helyeken, Erdélyben a német polgárság jelenik meg. A magyar városok ekkortól, a 13. századtól alakulnak át, elvesztik keleties jellegüket, önkormányzattal rendelkező településekké fejlődnek, amelyek mindenestől olyanok, mint a nyugat-európai típusú városok.

Tehát a 13. század a változások, a fejlődés szempontjából a legfontosabb periódus?

Igen, az Árpád-kor vége a rendkívüli változások évszázada a magyar történelemben.

Az ön akadémiai székfoglalójának a témája az Aranybulla volt. Valóban annyira jelentős volt a magyar jogtörténetben ez a mozzanat, hiszen köztudomásúan csak az angol Magna Charta előzte meg Európában?

Előadásom nem az Aranybulla jelentőségére fókuszált, hanem a kialakulása történetére. Jelenleg úgy tudjuk – és azt tanultam én is –, hogy az Aranybullát a II. András politikájával elégedetlen „ellenzék” nyomására készítették, és abban az okmányba csupa olyan dolgok kerültek, amelyek ellenzik az uralkodó addigi politikáját. Én viszont éppen úgy látom, hogy az Aranybulla II. Andrásnak az alkotása, és az addigi politikájának egyfajta összegzése. Tehát radikálisan más képet alkottam róla, de ez nem érinti az Aranybulla megítélését. Tudni való, hogy sokáig lappangott, nem nagyon hivatkoztak rá a későbbiekben. A 14. században került elő újra, és azután a koraújkorban vált egyfajta sarkalatos törvénynek tekintett alkotássá, amely a nemzet politikai jogokkal rendelkező részének a jogait tartalmazza. A középkorban is megvolt a maga jelentősége, a 14. századtól kezdve minden trónra lépő uralkodó megerősítette, és érvényesnek ismerte el. Ez egy általános középkori szokás volt. Az Aranybulla megszületése idején nem egy alkotmányszerű képződmény volt, hanem az aktuális politikai helyzet megoldására tett javaslat. A neki tulajdonított nagy jelentőségét utólag kapta.

Ön kutatta a kevésbé köztudott magyar-aragóniai kapcsolatokat is. Kaphatnánk-e erről a kérdéskörről is néhány mondatos tájékoztatást?

Ez egy konkrét feladat volt: a katalán-magyar együttműködés részeként rendezett „Királylányok messzi földről” című kiállításhoz kapcsolódó katalógus számára foglaltam össze egyrészt a 12-13. századi magyar történelmet, másrészt megírtam egy aragóniai eredetű középkori magyar család, a Nagymartoniak történetét. Ez utóbbiak Imre király (1196–1204) felesége, Aragóniai Konstancia kíséretében kerültek Magyarországra, ahol letelepedtek, s idővel jelentős szerephez jutottak az ország történetében egész a 15. század közepén bekövetkező kihalásukig. A család tagjai közül Simon és Bertrand 1241-ben IV. Béla oldalán harcolt a súlyos magyar vereséggel végződött muhi csatában a tatárok ellen, Esztergom várát is együtt védelmezték meg a háború egy későbbi szakaszában. Mindketten megnősültek, ám fiai csak Simonnak születtek, így tőle származott az egyik magyarországi birtokuk — Nagymarton (ma Mattersdorf, Ausztria) – után Nagymartoninak nevezett család. E família legismertebb tagja Nagymartoni Pál volt, karrierje csúcsát az jelentette, hogy 1328 és 1349 között, országbíróként 21 éven át irányította a királyi udvarban, a király nevében ítélkező bíróság munkáját.

Nagyváradon vagyunk, Biharban, ezért is kínálkozik a kérdés: Ön foglalkozott nagytudományú földink, Jakó Zsigmond professzor munkásságával is?

Hogyne, Jakó professzorral igen közvetlen kapcsolatban álltam. A temetésén én voltam az, aki a Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Tudományos Akadémia Történeti Intézete nevében elbúcsúztam tőle. Szoros munkakapcsolatunk volt, egyrészt intézetünkön keresztül – most is folytatódik az Erdélyi Okmánytár kiadása –, másrészt számos közösen számon tartott témánk volt, emiatt valahányszor Kolozsvárott jártam, találkoztunk, ha Pesten járt, találkoztunk. Nagyszerű történész volt, a régi iskolából, számára a források szentsége megkérdőjelezhetetlen volt, minden állítása mögött ott sorakozott a források fedezete. Hatalmas veszteség az ő távozása a történésztársadalom számára.

Engedjen meg még egy kérdést. Az interneten bukkantam rá, hogy önnek volt egy Gheorghe Marius Diaconescu nevű román doktorandusa. Õ hogy került Budapestre, és mivel foglalkozott?

Diaconescut megörököltem Engel Páltól, aki főnököm és barátom volt a Történelemtudományi Intézetben. Neki volt doktori hallgatója, Erdély Anjou-kori nemességével foglalkozott. Amikor Engel Pál meghalt, én vettem át a doktori dolgozata irányítását. Diaconescu kolléga egy nagyon érdekes figura, azon kevés román történész közé tartozik, akik fölismerték, hogy a Kárpát-medence múltjával nem lehet érdemben úgy foglalkozni, hogy… az ember nem tud magyarul. Ami nem azért van, mert „barátoknak kell lennünk”, hanem mert a régi mestereket el kell tudni olvasni, ők meg magyarul írtak. Õ megtanult magyarul, és írt egy jó dolgozatot. Az egy nagyon alapos munka. Természetesen nem minden megállapításával tudok egyetérteni, de nézetkülönbségeink nem a szokásos román-magyar nemzeti szembenállásból fakadnak. Csak részben támasztja alá, hogy miért túlozza el a hátszegi román nemességnek a jelentőségét. De emellett vannak olyan vitatott pontok is közöttünk, amelyek kizárólag a magyar nemességen belüli problémák, tehát ezek merőben történettudományi nézeteltérések, és ez így van rendjén. Az lenne a normális, hogy rendszeresen vitatkozzunk szakmai kérdésekről, és az álláspontjainkat ne az határozza meg, hogy a határ innenső vagy a túlsó oldalán születtünk, és hogy ki, milyen nyelven beszélt az édesanyjával. Mindennek nem kellene jelentőséget tulajdonítanunk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!