Miniévad Kritikus Órákkal

Újrakezdés, motiváció, társulatépítés – ezek a szavak hangzottak el legtöbbször a nagyváradi Szigligeti Színházban szervezett Kritikus Órákon. A jelen lévő színházi szakemberek és a közönség is egyetértett abban, hogy a váradi színház „kettőről a háromra” lépett – határozottan elindult azon az úton, amelyet az előző évadokban már lassan-lassan kijelölt magának. Nagy Orsolya írása az Erdélyi Riport 2012/22. számából.

Játék a vonaton, ógörög tragédia egy használaton kívüli malomban, Szigligeti újraértelmezve. Szabó K. István, a váradi színtársulat művészeti igazgatója megtette, amit azok vártak tőle, akik ismerték eddigi munkásságát: úgy vette kézbe a trupp vezetését, a frissen restaurált színházépületet és az igencsak heterogén ízlésvilágú közönség elvárásait, hogy tudta, ha valami újat akar nyújtani, a színészek és a publikum provokálásától sem szabad visszariadnia. Ahhoz azonban, hogy a megújulás kiteljesedhessen, szükség volt a váradi színháztól az utóbbi időben igencsak elfordult szakmai és kritikai közönség elismerésére is. Így történt, hogy az egyébként már hagyományosnak számító színházi miniévad idei kiadásán a magyarországi Színházi Kritikusok Céhének küldöttsége is jelen volt, és nemcsak kommentálta a látott előadásokat, hanem szakmai zsűriként az ötnapos rendezvény záróestjén három nívódíjat is átadott a váradi színészeknek.
Közvetlenre, barátira sikeredtek ezek a közönségtalálkozók. A kritikusok – legtöbbször Proics Lilla budapesti színikritikus, Szűcs Katalin Ágnes, a Criticai Lapok főszerkesztője, Köllő Katalin kolozsvári újságíró, illetve Jászay Tamás, a Revizoronline szerkesztője – rutinosan vezették a beszélgetéseket, amelyeken a művészeti igazgató és az adott előadás rendezője mellett a színészek egy része, illetve a közönség több-kevesebb tagja is részt vett. Volt, hogy az előadás után, az erkélyelőcsarnokban gyűltek össze az érdeklődők eszmecserére, de az is megesett, hogy a nagy melegben inkább a Moszkva kávézó teraszán ragadtak egy-egy pohár hideg sör mellett. Ez történt az Európa után is. David Grieg drámáját Szabó K. István a Nagyvárad–Félixfürdő vonatjáratra, illetve a fürdőhely állomására álmodta, ami a kritikusok meglátása szerint amúgy elég gyenge szövegű darabot érdekes kísérletté léptette elő. A teraszon helyet foglaló színészek lelkesen ecsetelték, milyen volt hetekig improvizálni az erdőben, olyan energiákat és friss motivációkat felfedezni magukban, amelyek létezését talán már el is felejtették. Gajai Ágnes és Ababi Csilla azt mesélték, eredetileg nem is kellett volna benne lenniük a darabban, csak nem sokkal a premier előtt hívta fel őket telefonon Szabó K. István a hírrel, hogy kitalált számukra egy-egy szerepet – amire mindketten a legnagyobb örömmel mondtak igent.

Állásfoglalás a színpadról. A Jelenetek egy kivégzésből című Howard Barker-dráma késő este ért véget, mégis az ezt követő Kritikus Órán vett részt a legtöbb néző. Az ítészek azzal indították a beszélgetést, hogy kijelentették: nem is feltételezik, hogy szándék nélkül került műsorra a művészet és a hatalom kapcsolatát, pontosabban örök konfliktusát taglaló történet. S bár Szabó K. István többször is kijelentette, nem provokációnak szánta az előadást, mindössze egy nagyobb lépésnek az újrakezdés útján, ő sem tudta tagadni, hogy valójában saját álláspontja fejeződik ki benne – szavakkal ugyanis nem szívesen beszél politikáról. Cristian Teodor Popescu rendező is érezte, hogy a megújult színház megújult, elegáns belvárosi épületébe lépve feladata lett az itt alkotó közösségnek, hogy a külsőségekkel és az állandóan főszerepet játszó politikummal szemben meghatározza, mi ő és mit akar.
A találkozón jelen lévő színészek, Gajai Ágnes, Dimény Levente, Pál Hunor és a többiek is azt hangsúlyozták: a tény, hogy a kortárs darab, amelyben szitokszavak is elhangzanak, és amelynek esztétikája nagyban épít a meztelenségre, időről-időre megtölti a nézőteret, nagyon is biztató a biztatásra vágyó, útkereső társulat számára.

A szórakoztatás nem egyenlő a gagyival. Jászay Tamás volt az egyébként, aki a miniévadot záró és kiértékelő kerekasztal-beszélgetésen a legkíméletlenebbül megfogalmazta a váradi színház eddigi szakmai helyzetét. „Ha két-három évvel ezelőtt hívnak meg, hogy egy teljes hétre bezárjanak ide a váradi színházba, biztosan nem fogadtam volna el” – jelentette ki. Szűcs Katalin Ágnes és Köllő Katalin a társulat korábbi kisvárdai fellépéseire emlékezett vissza. Utóbbi kertelés nélkül elmondta azt is, hogy a fesztiválon legtöbbször nem is véleményezték a váradiak teljesítményét, inkább kínosan témát váltottak, hiszen világos volt: a színészek is éppúgy tisztában vannak vele, hogy amit csinálnak, az nem jó, mint a kritikusok. Jászay Tamás elmondása szerint az első kellemes meglepetés az 1-3 évvel ezelőtti Hat szereplő szerzőt keres című színmű előadása volt. „Azt gondoltam, hogy a 19. században ragadt váradi színház és a darab szerzője, Luigi Pirandello mérgező egyveleget képez” – fogalmazott, ám hozzátette: tévedett. S bár az előadás nem nyert semmit a fesztiválon, arra jó volt, hogy a szakembereknek a Szigligetiről alkotott véleményét árnyalja.
Az évadértékelőn szóba került az is, hogy bár a nézőtéren ritkán maradnak üres helyek az idén, bizony nem lehet mindenféle ízlésnek eleget tenni. Sokan vannak Váradon, akik annak örülnének, ha a csodásan felújított, arannyal futtatott színházépület nem tartogatna meglepetéseket számukra – elég lenne, ha felveszik az ünneplő ruhájukat, és két órán át élvezik a vörös bársonyborítású székek kényelmét. A legnagyobb ellenállást a használaton kívüli, külvárosi Léderer-malomba meghirdetett Oedipusz-adaptáció váltotta ki. Szabó K. István azonban azt mondja: meggyőződése, hogy a közönség elvárásainak megfelelni nem azt jelenti, hogy gagyit kell játszani. A szórakoztatás lehet igényes, sőt, annak is kell lennie. Ahhoz azonban, hogy a közönség érezze, hogy nem becsülik le, a művészekből is a legjobbat kell kihozni. A létminimumon tengődő alkotó embereknek elég motivációt kell nyújtani ahhoz, hogy energiáik felfrissüljenek, és ez a nézőtéren is érezhető legyen. Ifj. Kovács Levente színművész ezen az utolsó találkozón úgy fogalmazott: mintegy húsz éve dolgozik a társulatnál, most mégis úgy érzi, mintha újra főiskolás lenne.

Közönsége visszavárja Ács Tibort. A miniévad záróestjén a kritikusok átadták díjaikat. Szűcs Katalin Ágnes zsűrielnök a szervezőket is meglepte, mikor a színpadon kijelentette: nem tettek eleget a színház azon kérésének, hogy egy-egy női és férfi főszereplői, illetve egy mellékszereplői elismerést ítéljenek oda, hiszen a társulat színészeit a miniévad során több szerepben is látták, és nem szeretnének pusztán egy-egy alakítást díjazni. Nívódíjat kapott tehát Pál Hunor, Gajai Ágnes és Dimény Levente színművész. Az est másik meglepetése az volt, hogy az életműdíj kitüntetettje, Ács Tibor színművész személyesen vette át elismerését – tudvalevő, hogy a művész súlyos betegsége miatt három éve nem léphetett színpadra. Közönsége percekig felállva tapsolta a meghatott ünnepeltet.