Oedipus a malomban

A sors, az élet körforgása, a múlt és jelen összefonódása, az önfelismerés, a bűn vállalásának, a tettek következményeinek drámája a Nagyváradon bemutatott Oedipus. Szabó K. István rendező a város egyik lerobbant malmában teremtett rítus-színházat, amelyben a nézők is a szakralitás részesei. A Szigligeti Társulat bemutatóját Simon Judit méltatta az Erdélyi Riport 2012/21. számában.

Oi, di, pus, o, – mondja, sírja, kiáltja a szolgák és rabszolgák kara, de kiáltásuk nem jut el a trónig. A hatalmasok nem akarják meghallani, az alattvalók nem mernek hangosabban kiáltani, sem összerakni a szót. (Görögül Oida tudást, Pus lábat jelent. Oedipus fordításban: vastag láb.) Õk tudják az istenek szándékát, ismerik az átkot, mely Laios fián, Oedipuson beteljesül, de megátkozza ő is fiait, a jövőben is átok ül a nemzetségen, a városon, noha a király bűnhődése ideig-óráig felszabadítja Thébát. Ismerik Oedipus király szörnyű tetteit, melyekről maga sem tud: megölte apját és anyjával nemzett gyermekeket.
Szabó K. István az elhagyott malom alsó és felső szintjét változtatta színházzá. Dekonstruálta a néző státusát, bevitt minket a szakrális térbe, így lehettünk a rítus, a játék szereplői. A nép vagyunk, akik a karhoz hasonlóan ismerjük a történetet, és mint annak a titoknak tudói, amit Oedipus kiderít, nem csak értelemmel, érzelemmel is kénytelenek vagyunk részt venni a színház-rítusban.
A fehérre festett oszlopokkal ellátott tér, a felső szinten az őrlő rendszer hangsúlyozza a rítus misztikumát. A hangszerek és emberek hangja, a zörejek köztes térbe helyeznek minket, ott lebegünk az istenek és emberek világa között, minket nem lep meg, amivel Tiresias (Csíky Ibolya) szembesíti a királyt: megtörtént a bűn, melytől rettegett, és amelyért átka és sorsa folytán bűnhődnie kell. Oedipus nem akarja hallani, befogja a fülét, gyanakszik, hogy Kreon (Kardos M. Róbert) a trónjára tör, lázong, hogy megsértették, hiszen ő itt az úr, mégis folytatja a kutatást. Iokasté (Firtos Edit), akivel megosztja a trónt és az ágyát, figyelmezteti, kéri, ne kutasson tovább. Az uralkodó, a hatalmat gyakorló király kerül szembe a felelős emberrel: noha önnön átka sújthatja, elvesztheti hatalmát, hazáját, tudnia kell az igazságot, hogy megmentse önmagát és a dögvésztől a várost.
A rendkívüli jelmezek mutatják: szorításban, szorongásban élnek a hatalmasok, húsukba vágnak a kötelek, dörzsöli őket a durva daróc, csak az igazság, a szembenézés a múlttal és önmagukkal szabadíthatja ki őket, vagy talán az sem, talán csak az elmúlás válthatja meg a bűnt. Csak az emberfeletti tudással áldott, nemtelen clownok szabadak, és talán Kreon, aki nem gáncstalan ugyan, de nem főbenjáró bűnök elkövetője.
Talán szabadok vagyunk mi is, ha szembe merünk nézni önmagunkkal, múltunkkal, ha merjük vállalni tetteinket.
A Szophoklész két drámájából (Oedipus király, Oedipus Kolonoszban) alkotott előadás, a főszereplő találkozás-kísérlete önmagával, a sorsával: a szembenézés drámája. Oedipus lényegében nem ismeri önmagát, a tragédia beteljesedéséig nem tudja, ki is valójában. Bűnös, de nem tudja, hogy bűnt követett el. Szenvedélyévé válik az igazság kutatása, ha a saját kétes múltjáról van szó, akkor is, sőt. „Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek / más: mért féljek hát fölfödözni, ki vagyok?” Szükséges, hogy elvesse az önmagáról vetített képet, hogy megismerhesse valódi énjét, hogy bezárulhasson az átkos kör.
Szabó K. köröket alkotott. Az első kör az átoké, amelyet apjától örökölt, amely rajta ugyan beteljesül, de Oedipus is megátkozza gyermekeit, a kör velük zárul, valamikor a közeljövőben, ha képesek lesznek ők is szembenézni önnön, tudtukkal vagy azon kívül elkövetett bűneikkel, ha képesek találkozni önmagukkal. Oedipus, bár sorsa beteljesül, képtelen találkozni énjével. (Három szereplő alakítja az előadásban a királyt: Varga Balázs, Dimény Levente, Dobos Imre.) Ott állunk, ülünk, mi a nép, a tudók, és nem érezzünk kimondottan jól magunkat, mert ha egy nemzet képtelen szembenézni a lezáratlan, kibeszéletlen, bevallatlan bűneivel, és az egyén nem mer elszámolni – talán menthető – erkölcsi vétségeivel, akkor lehet attól tartani, hogy nem léphetünk ki az átok köréből. Körbejárunk, lent és fent vagyunk, piactéren és királyi palotában, de a vasajtók csattanva bezárultak, és félő, csak akkor nyílnak ki, ha elszámoltunk magunknak és a minket körülvevőknek.
A másik kör a kenyér szimbóluma. Théba városában, a királyi udvarban búzát válogatnak a tudó szolgák, elkészül a tészta, de nem lesz belőle kenyér. Dögvész pusztít a városban, tisztátalanok lakják a palotát, nem természetes medrében folyik az élet, nem lesz jó a kenyér. A tetteknek következményeik vannak.
Iokasté (Firtos Edit) a halálba menekül, vállalja a többiek előtt a tudtán kívüli tettét, vagy képtelen tovább cipelni azt. Oedipus, noha sorsparancsra cselekedett, vállalja bűnét, vakon, de immár a tudók közé tartozón elhagyja a várost, hogy ne pusztítsa a dögvész, hogy legyen jó a kenyér.
Kinyílik a vasajtó, úgy véljük, kiléphetünk a körökből, Antigoné fehér, puha, ropogós héjú kenyeret ad mindegyikünknek, de nem mosolyog, az arca merev. A kenyér az élet és a szeretet, egyik aligha teljes a másik nélkül. Élhetünk tovább, vihetünk magunkkal szeretetet is, de a mosoly elmarad, talán mégsem léptünk ki teljesen a körből. Majszoljuk a kenyeret (mindenki megeszi, mintha kötelező lenne), mert élni akarunk, túlélni az átok körét.
Tapsrend nincs, a történet bennünk, általunk folytatódik, rajtunk múlik, milyen lesz a kenyerünk.
Szabó K. előadása gyönyörűen megkomponált drámai szimfónia, csipkefinomsággal kidolgozott részletekkel, pompás ívvel. Megrázó és felemelő alkotás.
Mesterien használja ki a teret, dolgozik az idősíkokkal, előadásában remekbe szabottan fonódik össze a szöveg, a mozgás, a zene. Minden mozdulatnak, gesztusnak, mimikának megvan a pontos helye és szerepe, semmi nem öncélú, nem fölösleges, a feszültség állandó.
A színészi alakítások kifogástalanok, egyetlen disszonáns hang, rossz mozdulat nem töri meg a teatralitásában nagyszerű játékot. Minden művész alakítása külön tanulmányt érdemelne, a fő- és mellékszereplők egyaránt, valamint a kart alkotók, akik mint egy zenekar hangszerei szólalnak meg, mozognak együtt, mégis mindegyik külön személyiség.
Az Oedipus előadása valódi színház, melytől nem lehet szabadulni, de lehet talán kicsit megtisztulni. Azt hiszem, ezt az érzést hívják katarzisnak. Ritkán adatik ilyen, meg kell becsülni.