Székely kapuk védnöke

A máréfalvi Kovács Piroska 80 esztendejének felét áldozta eddig a régi székely kapuk megmentésére, a gazdag néprajzi kincs mellett a kapufaragás és hozzá kötődő udvarhelyszéki motívumok megőrzésére. Munkásságát az Európai Bizottság Europa Nostra nagydíjával is elismerték. Piroska nénit, a díj lisszaboni átvétele után máréfalvi otthonában Domján Levente kereste fel. Interjúnk az Erdélyi Riport 2012/23. számából.

Piroska néni, mi volt az első gondolata, amikor közölték önnel, hogy Europa Nostra díjra jelölték?

A jelölés kapcsán azt mondtam, hogy szamárság, nem lesz ebből semmi. Másrészről hihetetlen jó érzés is volt. A díjra felterjesztő megyei tanácstól természetesen a nominalizáláshoz előzőleg az engedélyemet, beleegyezésemet kérték, tehát igazából tudtam róla, de nem hittem benne. Azt gondoltam, hogy a mi világunk annyira távol áll a fejlett nyugat-európaitól, hogy ott nincs helyünk. Aztán az Adj esélyt magadnak! elv alapján mégis csak engedtem. És megpróbáltuk. Akkor lepődtem meg igazán, amikor megérkezett az értesítés a díjazásról. Végtelenül nagy örömet éreztem, de hirtelen akkor fel sem tudtam felmérni azt, hogy a gyakorlatban ez mekkora ünnepléssel és megtiszteltetéssel, elismeréssel jár.

Mit jelent önnek az Europa Nostra díj?

Nagy megtiszteltetés és nagy öröm. A több évtizedes nevelő munkám elismerését, és az országhatárokon túlnyúló magas szintű értékelését látom benne. Lisszabonból azzal a megerősödött hittel tértem haza, hogy a kulturális értékeinket igenis számba kell vennünk, figyelnünk kell rá és figyeltetnünk kell másokat is ezekre az értékekre. És természetesen át kell örökítenünk a következő nemzedékekre is. Ez egy olyan feladat, amit Europa Nostra díjjal vagy anélkül, mindenképpen teljesítenünk kell. Gyakorlatilag ezért dolgoztam az elmúlt négy évtized alatt. Az én érdemem talán csak abban rejlik, hogy pedagógusként idejében felismertem ezt a feladatot, próbáltam felismertetni a kapu tulajdonosokkal, a faluközösséggel azt, hogy a székely kapu népi építészeti, népművészeti érték, örökség, amire figyelnünk kell. A székely kapu sajátos épített örökségünk, mely végre elfoglalhatta a méltó helyét Európa kulturális palettáján is. Hiszen ha a szélmalmok, az északi vidékek tengerfűből csavart tetőfedele – mely a mi zsúpfedelünkre emlékeztet – vagy a török, görög világ egy-egy emléke ott napirenden szerepelt, akkor miért ne kerülhetne oda a mi székely kapunk is? Ezt igazából csak ott tudtam felmérni. Mert itthonról, a mi kis megszokott világunkból tekintve talán úgy gondolhatjuk, hogy Európát nem érdekli életünk mindennapi tartozéka, a székely falvak utcaképét alakító székelykapu. Ez alkalommal bebizonyosodott, hogy ráfigyel a világ. Igenis ott a helyünk nekünk is, ott a helye kapuinknak Európában, mi sem vagyunk kevesebbek más népeknél. Mit jelent ez a díj? További munkára kötelez. És úgy érzem, sikerült egy olyan szellemiséget teremteni, aminek jövője van, folytatása van. Nem szűnik meg velem. Azok a nemzedékek, akik a körünkbe tartoznak – máréfalviak, a Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület tagjai, egykori tanítványaim – közügynek tekintik a kapumentést, és ennek szellemében tevékenykednek, akkori is, ha én már nem leszek köztük.

A Kőlik Egyesületet sokan az ön nevével társítják. Hogy jött létre a Kőlik Egyesület?

A Kőlik Egyesületet 1993-ban alapítottuk, nem sokkal a ’89-es változás után. Előtte is aktív emberek voltunk – én Máréfalván, a férjem Székelyudvarhelyen tanított –, így még a Ceuºescu-időszakban is benne voltunk a munka velejében, tettük amit lehetetett, és ahogy lehetett. A változások után viszont végre megnyíltak a lehetőségek és akkor hoztuk létre a Kőlik Egyesületet. A tagságot azok a felnőtt korú fiatalok alkották, akik a faluban éltek, illetve a környéken – Csíkban vagy Udvarhelyen –értelmiségiekként dolgoztak. Tizenöt évig én voltam az elnöke, mára háttérbe vonultam és szerencsére az egyesület vezetését olyan utódoknak tudtam tovább adni, akik teljes mértékben méltóak ehhez a feladathoz.

Önt nagyon sokan egyszerűen csak a székely kapuk őrzőjének nevezik. Mit gondol erről a „megnevezésről”?

A székely kapuk megőrzése melletti elkötelezettségem valóban négy évtizedre nyúlik vissza. 1971-72-ben kezdődött ez a munka. Akkor történt ugyanis, hogy a máréfalvi általános iskola szomszédságában – arra hivatkozva, hogy nem érdemes javítani – ledöntöttek egy 1889-ben készült székely kaput és vaskaput tettek a helyébe. Ez számomra döbbenetes volt. A férjemmel együtt mindketten máréfalviak vagyunk, Máréfalva a szülőfalunk, itt nőttünk fel, teljesen természetes volt a faragott székely kapuk látványa, de sem ifjúkorunkban, sem kezdő tanítókként – nem tudatosult, hogy mekkora érték, milyen kincs van a környezetünkben. De a kidöntött kapu képe bennem attól a pillanattól kezdve az elmúlást, kultúránk, épített örökségünk veszélyeztetését jelentette. Elkértem a kapu elemeit, megőriztük, a mai napig a Máréfalvi kultúrházat díszíti. Ekkor elkezdtem rajzolni a kapuk motívumkincsét. Két nyáron keresztül 78 udvarhelyszéki stílusú faragott kapu motívumait rajzoltam le. Úgy gondoltam, ha már a kapuk elindultak a pusztulás útján, legalább a motívum kincseiket őrizzük meg. Abban az időben úgy tűnt, az ügyért nem lehet többet tenni. Azon kapuk közül sajnos mára 16 kaput tartok számon, amelynek már csak rajzaim őrzik a motívumait, a kapuk sajnos elpusztultak. Egyébként ebből a gyűjtőmunkából készült és jelenhetett meg az 1989-es változások után a Székelykapuk Máréfalván című könyvem is.
Bár Máréfalván laktunk – a férjem Udvarhelyen tanított, iskolaigazgató, tanfelügyelő is volt – részt vettünk a város szellemi életében is. Akkor vetődött fel az udvarhelyi múzeum igazgatójával közösen a gondolat, hogy Székelyudvarhely mellett, Szejkefürdőn, Orbán Balázs sírja előtt jó lenne fel állítani a vidéki falvakban lebontásra ítélt kapukat. Az újra felállított, régi kapukkal akartunk tisztelegni Orbán Balázs emléke előtt. Persze szerencsénk is volt, mégpedig azzal, hogy az akkori udvarhelyi első párttitkár – Ubornyi Mihály – bár a maga módján a rendszert szolgálta, de másrészről jóérzésű ember volt, így akadályozás helyett az akkori állami vállalatok vezetőit is utasította, hogy segítsenek a kijelölt kapuk Szejkére szállításában és felállításában. Tulajdonképpen így kezdődött a szejkefürdői első öt székely kapu összegyűjtése a 70-es évek elején. Az első természetesen Orbán Balázs szejkei portájának, 1888-ban faragott kapuja lett. Én is vittem egy 1869-ben készült kaput Máréfalváról. A gyűjtési munkát aztán a rendszerváltás után Vofkori György tanár folytatta, és jelenleg a 15 kapuból álló kapusor – az udvarhelyi múzeum által bevitt kapuval – a 2009-ben zárult le.

A kapuk mellett azonban Piroska néni még nagyon sok mindennel foglalkozott, foglalkozik. Mi mindenre terjed még ki az ön néprajzgyűjtési munkája?

Az erdélyi értelmiség a lehetőségek szűk ösvényét járva, a 70-es, 80-as években is kereste a módot az önmegtartásra, a magyarságtudat ápolására, néprajzi értékeink átadására, átmenekítésére. Ez leginkább az iskolai nevelő munkában jelentkezett. Ilyen volt az akkori Napsugár gyermeklap által meghirdetett Kincskereső-mozgalom. A kincskeresés tárgyi gyűjtőmunkát jelentett, azokból az eszközökből, amik a hagyományos, régi parasztgazdaságokban akkor még fellelhetők voltak. Akkor még bőven volt: hozták a gyerekek a dézsákat, a szövés-fonás eszközeit, szerszámokat, kisebb-nagyobb háztartási dolgokat. Máréfalván tanárként ezért jeggyel jutalmaztam a gyerekeket, ami még motiválta mind a szülőket, mind a gyermekeket. Hihetetlen gazdag és szép anyag gyűlt össze. A gyűjtemény aztán éveken keresztül hol az iskolában, hol a helyi kultúrházban – és amikor nem volt máshol hely, akkor itthon, nálunk a garázsban – nem oda illő miliőben, méltatlan körülmények között hányódott, míg nem a 90-es években a máréfalvi értelmiségiek, mérnökök pénzadományából meg tudtuk vásárolni a máréfalvi tájházat. Így a tárgyi gyűjtemény lényegében visszakerülhetett abba az eredeti közegébe, ahonnan a gyerekek valamikor kiemelték, elhozták. A tájházat a szükséges javítások elvégzése után végül 2003-ban avattuk fel, és adtuk át rendeltetésének. Azóta a tematikusan berendezett állandó kiállítás mellett időszakos tárlattal is fogadja a látogatókat. A tájházban szoktuk megrendezni az immár hagyományossá vált faragó és bútorfestő Kaláka táborunkat is.

Piroska néninek egyébként, amikor rápillant, miről árulkodik egy székely kapu? A faragójáról, vagy arról is, aki valamikor megrendelte?

A kapu elsősorban nem cicoma, a kapu nem dísz, hanem egy olyan funkcionális építmény, aminek vaskosnak, masszívnak, időtállónak kell lennie. A vaskos zábékat, a három lábat, a merevítő hónaljkötések, a kontyfa, a szemöldök gerenda egységes, jól megkonstruált építménnyé fogja össze. Egy olyan kiválóan ácsolt munka, amely akár kétszáz évig is fennmaradhat – elsősorban ezt jelenti számomra a székely kapu. Fontos továbbá még a datálás, Isten segedelmével ki és mikor építette. A festés, a faragott motívumok pedig már csak ráadást jelentenek. Ezek lelket lehetnek a tárgyba, üzenetet hordoznak.

Lehet-e tudni, mikor születhettek meg az első székely kapuk? Mikor, illetve hogyan váltak ennyire a székelység emblematikus kulturális, tárgyi örökségévé?

A levéltári adatok alapján a legrégebbi, amiről írásos feljegyzés született 1632-ből származik és az udvarhelyszéki siménfalvi kapu 1636-ból való. Szabó T. Attila, kolozsvári nyelvész professzor bukkant rá levéltári kutató munkája során. Ötszáz évvel ezelőtt tehát már álltak kapuink. Azok a kapuk viszont egészen mások voltak, mint a maiak. A levéltári leírás szerint „temérdek oszlopokon álló” építmények nem annyira a díszítésükkel, hanem monumentális méreteikkel „pompálkodtak”, és csakis a székely rendi társadalom módosabb rétegére volt jellemző, a nemesi kúria vagy udvarház portáját díszítette, csak jóval később jelenthetett meg a kisparaszti gazdaságok előtt. Nyílván, hogy a kapuk építői nem olasz ácsok voltak, mint a Ludas Matyiban, hanem helyi paraszti ácsok, akik egy idő után saját portáik elé is ilyen kapukat állítottak, majd általánossá vált a székely falvakban, minden valamire való szabad székely gazda nagy kaput állíttatott. Az 1800-as évek második felében gomba módra szaporodtak el a kapuk a székely falvakban. Ezek viszont már faragott, gazdagon díszített, festett kapuk voltak, amikből jó néhány mind a mai napig áll. Udvarhely vidékén különben ez az időszak – a székely kapuk gyarapodását tekintve – különösen virágzó időszaknak számított, aminek az a magyarázata, hogy Székelyudvarhely mellett, Kadicsfalván kialakult egy kapufaragó dinasztia. 1815-20-ban Kovács Péter már kapukat állított, de egy száz éves generáción keresztül kapuállító lett a fia, a veje és az unokája is. Aztán a századfordulón, az 1900-as évek elején a székely kapuk egyértelműen a figyelem központjába kerültek, a néprajzosok már száz évvel ezelőtt is úgy beszéltek a kapukról, mint nagy múltú örökségről. Én 2001-ben megpróbáltam feltérképezni azt, hogy mi maradt meg ebből az örökségből. Ugyan senki sem biztatott rá, de felkerekedtem, sorra jártam az udvarhelyszéki településeket – mintegy 100-105 falut – és számba vettem a ma is álló, nagy múltú, öreg kapukat. Először az első világháború előtt állított kapukat kerestem, ugyanis a trianoni döntés után megtorpant a kapuépítési kedv, majd a második világháború alatt, Észak-Erdély visszacsatolása után újabb lendületet kapott. 1940-44 között elég sok kaput állítottak koronás magyar címerdíszítéssel is, amit aztán a visszatérő román világ nem is nézett jó szemmel. Ennek következményeként kevés kapu úszta meg, hogy ne faragtassák le róla a címert, vagy ne deszkázzák le, sőt ez akár meg is pecsételte egy-egy kapu sorsát. Ilyen kapukat Oroszhegyen, Zetelakán és Máréfalván is nyílván tartunk. Ezért az én szememben réginek nagyjából az 1945 előtt állított nagy kötött kapuk számítottak. Ezek közül Udvarhelyszéken 244 kaput írtam össze, fotóztam le, és egy adatlap kíséretében digitalizáltam is. Elődeink hagyatéka címmel jelent meg a CD, az Udvarhely vidéki öreg kapuk kataszterének tekinthető.