Párhuzamok a börtönkapuban

Lövés dördült a bukaresti éjszakában a múlt héten, s bár a Shmith and Wesson revolver hangját senki sem hallotta, Adrian Nãstase volt miniszterelnök jogerős elítélése, majd a pár óra múltán elkövetett állítólagos öngyilkossági kísérlete arra mindenképpen jó volt, hogy pár napra elterelje a figyelmet a brüsszeli uniós csúcson való részvételről, illetve a nyári plágiumbotrányokról. Szűcs László vezércikke az Erdélyi Riport 2012/25. számából.

Szemünk se rebbenne, ha a hivatalban lévő miniszterelnök, az ifjú és ma még doktor Victor Ponta egyik politikai ellenfele mögött zárulna a börtön kapuja, a szocdem vezető alighanem a fele disszertációját odaadná, ha a jelenlegi államfőt, Traian Bãsescut kínálhatnák meg egy jogerős letöltendővel, bár azt hiszem, megelégednének egy megszégyenítő, de felfüggesztett börtönbüntetéssel. Hiszen annál okosabbak, mintsem áldozatot faragjanak a politikai ellenfélből, akibe ki tudja, még képes lenne ismét beleszeretni a hazai közvélemény. Hiszen a közvélemény gyorsan felejt, rosszat is, jót is, s nincs az a pocsék kormányzás, ami iránt néhány év távlatából jelentékeny csoportok ne éreznének némi nosztalgiát.
A Nãstase ügyet az teszi különlegessé, hogy a hatalmon lévők egyik barátja, tanítója, mentora kerül börtönbe, legalábbis egy időre börtönkórházba, nem úgy, mint Ukrajnában, ahol a hatalom fő ellenlábasa gyengélkedik a rácsok mögött, bár Julija Timosenko sokkal harcosabb természetű annál, mintsem önmaga ellen forduljon, ráadásul az ő esetében még ott van az a lehetőség, hogy egyszer visszatérjen a hatalomba. Utóbbi Nãstase helyzetében már aligha képzelhető el, pedig milyen közel állt egykor ahhoz, hogy ma ő közeledjen második elnöki mandátuma végéhez.
Ami a leginkább összeköti a két exkormányfő történetét, túl azon, hogy mindkettőjük útja a börtönbe vezetett a kormányfői székből, az az, hogy egyikük esetében sem tudott a bíróság konkrét bűncselekményre utaló közvetlen bizonyítékot feltárni, úgy is mondhatnánk, a világban tucatjával szaladgálnak szabadon volt miniszterelnökök, akik ellen sokkal konkrétabb, a hivatali működésükhöz köthető cselekmények lennének felróhatók.
S miközben a kijevi kormányzat rosszul jön ki nemzetközi téren abból, hogy egy nyilvánvalóan nevetséges váddal rácsok mögött tart egy betegeskedő politikus asszonyt: szégyenszemre le kellett mondaniuk egy nemzetközi csúcstalálkozót, s több európai állam- és kormányfő bojkottálta a labdarúgó EB ukrajnai helyszíneit, eközben a bukaresti ítélet, függetlenül annak romantikus filmekbe illő utóéletétől, még jól is jöhet a kormányzatnak, a román igazságszolgáltatás európai megítélésének. Hogy lám-lám, a mi emberünkkel sem kivételezünk. Ami persze, magát Adrian Nãstaset a legkevésbé sem vigasztalja. Talán ezért is lehet kényes annak az úgynevezett politikai végrendeletnek az esetleges nyilvánosságra kerülése, mely állítólag megrendítőleg hathat a hazai politikai elitre. „Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni” – idézheti a bizonyára sokat tudó Nãsate a klasszikus magyar kabaréhőst, úgyhogy az is előfordulhat, hogy ma még ismeretlen fordulatokkal valamiképpen elkerüli a büntetés letöltését, s a botrány a hazai politikai élet testén csupán könnyebb, felszíni sérüléseket okoz.