Mindenség lenni egy pillanatra

Szeret ünnepelni a nagyváradi Szigligeti Színház. Ünnepelni írókat, költőket, azokat is, akik nem kötődnek a városhoz. S ha ünnep, akkor előadás, szerencsére nem ünnepi, hanem színházi, olyan igazi, amitől megmelegszik az ember lelke. Mint most, a Weöres centenáriumon. Simon Judit írása.

Hazatérés a címe, Weöres Sándor születésének 100. évfordulója apropójából készült, de a bábszínház apró stúdiótermében valamilyen varázslat történt: ott adtak randevút egymásnak a vers és a színház múzsái és a szépség istennői.Lehet az a sámándob a hibás, ő vonzotta oda a csodát: szót és dallamot egybeötvözve, játékosságot és drámaiságot, könnyet és nevetést, áhítatot és profán örömet. Weöres költészetének sokfélesége, zeneisége, ritmusa jelent meg művészi játékkal és játékossággal. Ötven percig találkozott, egybeolvadt a vers és a játék harmóniája. Életről, szerelemről, halálról szólt ez az előadás, a felhőtlen gyermekkorról és bölcs öregedésről. Mindenről, ami végigkíséri az embert a földi lét első pillanatától az utolsóig. Mindarról, amiről a költő szól sajátos, csodás nyelven.
A derű lehetne a kulcsszó, vagy talán a gyermeki öröm, de lehet a bölcsesség, ami nyomán csak fontos pillanatok és érzések maradnak.
Az előadás alkotói mintha tudnák a titkot, amit csak a költők tudnak a szóról, a dalról, a ritmusról, a nyelvről, az égről és földről. Mintha a költőkhöz hasonlóan meghallanák a patak dalát, a madarak bánatát, meglátnák a felhők mögött az ég csillogását.
Általuk az üres színpad rétté és folyóvá válik, és szobává, mindig azzá, amit láttatni akarnak őszinte, belülről fakadó játékukkal.
Fazakas Márta dramaturg és Szabó K. István rendező, valamint az öt nagyszerű színész Ababi Csilla, Kocsis Gyula, Pál Hunor, Pitz Melinda, Szotyori József eggyé vált a költővel és a verssel. Õsbohócok, akik ismerik az ősi rítusokat, a sámánok nyelvét. Az orrukkal zongoráznak, a kalapból varázsoltatják ki szavakat, velünk, akik ott ülünk, és már rég nem nézők vagyunk, hanem részesei ennek a gyönyörű játéknak. A költő és a színészek teremette világba feledkeztünk, együtt játszunk velük ifjúságot és vénséget, szerelmet és csalódást, életet és halált. S talán csak gyermekkorban tudtunk ilyen önfeledten játszani, és elhinni, hogy barátok vagyunk, hogy soha semmi baj nem történhet, mert megvédenek a csilingelő és búgó, a vidáman pattogó és búsan kántáló a szavak. A nyelv minden szépsége kibontakozik, elbűvöl, körbeölel, elringat, felemel és mélybe ránt.
Amikor véget ért az előadás, úgy éreztük magunkat, mint a gyermek, akit éppen akkor hívnak valami mást tenni, amikor a legjobban érezte magát, amikor a játék hevében tündérnek és boszorkának, óriásnak és manónak, királyfinak és szolgalegénynek képzelte magát. Amikor a mindenség volt egy pillanatra.