Jel az aszfalton

Érdekel minket, akár egy másodpercre is, hogy a nap mint nap mellettünk elsuhanó arcok közül melyik árulkodik nélkülözésről, megcsalatásról, elszenvedett bántalmazásról vagy csak kitörött cipősarokról, bevásárlás után az úttesten szétgurult almákról? Tasnádi-Sáhy Péter publicisztikája.

„Vérbefagyott, meztelen holttest feküdt a budapesti Blaha Lujza térnél, az Osvát utca sarkán álló szálloda előtt, a Rákóczi úton. A fiatal férfi leugrott egy ötödik emeleti erkélyről.” – szólt így vagy hasonlóképpen a magyarországi hírportálok vezércikkének felvezető szövege december első napjaiban. A tragédia pillanatában az utcán dolgos vagy éppen boldogan hétvégéző polgárok jártak keltek szép számmal, gondolom voltak páran a környező utcák lakói közül, néhányan a kétpercnyi sétára található Keleti pályaudvarra siettek a vonatot elérni, mások épp oda érkeztek, de kevés csomagjuk lévén inkább gyalog mentek a villamosig, és még ki tudja hányféle okkal vitte őket útjuk épp arrafelé. Az Origo hírportál által megszólaltatott Ferenczi Gáborról viszont tudjuk, hogy a 7-es buszon utazott barátjával, majd a sofőr fékezett, az elöl állók kiabálni kezdtek, mire ő leugrott a járműről, és a földön fekvő, még lélegző testhez rohant. Õ egyedül. Oldalra fordította a sebesült fejét, aki erre még hörgött valamit, majd nem mozdult többé. Gábor kiabált, könyörgött segítségért, meg azért hogy legalább valaki adja oda a kabátját (gondolom rajta nem volt), amivel leteríthetnék a mezítelen haldoklót, de senki nem hallgatta meg. A majd százfősre felgyűlt tömegben mindenki csak állt, beszélgetett, fényképezett, közönyösen nézték a műsort, mintha csak egy tehetségkutatóban jelent volna meg egy újabb üdvöske, akivel a jóképű szomszéd vagy a mélyen dekoltált kollegina kéthétig kénytelen lesz osztozni szívük egyik külső rekeszén. Az autósok is csak lassítottak, több sofőr videózott a telefonjával, nem húzódtak félre, hogy felajánlják a segítségüket vagy legalább a csomagtartóból elővarázsoljanak egy pokrócot, visszaadni valamit a halott – önként eldobott – emberi méltóságából.
Az öngyilkos fiatalemberről kiderült, Szabolcsnak hívták, 29. születésnapját ünnepelte ezzel a groteszk gesztussal. Napokig készült rá. Kibérelte az említett luxusszálloda egyik lakosztályát, sms-ben értesítette barátait, hogy meglepetése van számukra, még koccintott is az egybegyűltekkel, majd az évforduló pontos időpontjában a többiek bocsánatát kérte, és elvonult a másik szobába. A többit már nagyjából tudjuk: levette a ruháit és ugrott. Persze ezek csak a puszta tények. Hogy mi járt a fejében, fogalmunk sincs róla. Állítólag szerette a fényűzést, komoly adósságokat halmozott fel, lehet, a felelősség elöl menekült vagy korábbi válását nem tudta feldolgozni, sosem fogjuk megtudni, és igazából nincs is semmi közünk hozzá. Ahhoz sem, hogy miért kellett mindebbe belerángatni a barátait, vagy belerondítania száz ember kellemes őszi szombat délutánjába. Természetesen ítélkezhetünk felette, vagy azok felett, akik nem rohantak oda Gáboron kívül segíteni, de kérdés, van-e hozzá jogalapunk.
Mi már, a szorgos médiamunkásoknak köszönhetően ismerjük Szabolcsot, és jó esetben a napi sok száz vagy ezer, hírekből illetve filmekből ránk zúduló valós illetve művérben tocsogó halál között el tudjuk helyezni az övét is, tán egy percre meg is ráz bennünket, és igen, még tennénk is érte valamit, hogy kifacsart, ruhátlan teste ne váljon a közönyösök prédájává. De mi a helyzet a többiekkel, a névtelenekkel?
És itt most azt hiszem, nem kell elmenni a többmilliárd éhezőig, a természeti katasztrófák, háborúk, járványok áldozataiig. Elég, ha az önvizsgálatot az ismeretségi körünkön éppen kívül eső, mellettünk elhaladó emberekkel kapcsolatban folytatjuk le. Érdekel minket, akár egy másodpercre is, hogy a nap mint nap mellettünk elsuhanó arcok közül melyik árulkodik nélkülözésről, megcsalatásról, elszenvedett bántalmazásról vagy csak simán fogfájásról, kitörött cipősarokról, bevásárlás után az úttesten szétgurult almákról? Hányat próbálunk megvigasztalni – vagy a sajnos ritkábban előforduló ragyogó arcok örömében osztozni – legalább egy apró mosollyal? Hány idegenért mondanánk le mindennapi kényelmünk, apró önzéseink bármelyikéről? Hány ismeretlenért vennénk le a jobbik kabátunkat?