Más színház az Ecsetgyárban

alig fél próbaruhában töltött nap után elemi erővel tör ki belőlem a színházcsináló munkásosztály gőgje. Micsoda virtus!

Belső és külső szabadság A másnapi foglalkozás erős felütéssel indul, David felesége Roula Said ad rövid, de hatásos ízelítőt arról, mit jelent szabadon mozogni. Némi dobszóval és pár utasítással a teremben sétáló álmos bagázsból önfeledten táncoló, testükön bonyolult ritmust doboló ünneplő törzset farag. Felszabadító élmény a kezem vagy a fejem lendületét követve forogni, aztán ásítozva elterülni a földön. David előző nap beszélt a belső, illetve a külső szabadság megéléséről, meg arról, hogy jó, ha a kettő együtt, egyensúlyban működik, már ha az ember nem buddhista szerzetesnek vagy gátlástalan üzletembernek készül. Azt hiszem, sikerült néhány élvezetes percet eltölteni valahol a kettő, nehezen elképzelhető határvidékén. Hasznos tapasztalat, hogy néhány tánclépés vagy egy önfeledt nyújtózás micsoda fegyver lehet a szabadság megéléséért folytatott harcban.
Aztán David mégis előveszi a Revizort, az előző nap tanított módszerrel elmeséli a sztorit, ránk a befogadó szerepét osztva. Aztán új feladatot kapunk: a hallottak alapján ki kell választanunk egy jelenetet, és le kell rajzolnunk. Hihetetlen, hogy a jobb agyfélteke (ez felelős a rajzolásért) micsoda összefüggéseket lát. Rajzainkon tüzes szakadék felett csimpaszkodnak a szereplők, szoknya fodraiból kirajzolódó arcok tesznek fel húsbavágó kérdéseket, egymásra hajszárítót fogó hóember-hivatalnokok viaskodnak a csontarcú ál-revizor kegyeiért, mindezt átlag felsőcsoportos óvodás kivitelben, de tényleg nem ez számít.

Státuszjáték Köllő Csongor veszi a csapatot kezelésbe, ő kifejezetten viszonyokat vizsgáltat velünk, színházi, színészi eszközökkel. Először párokban dolgozunk, bambuszbotokkal. Szegycsonttal, homlokkal, majd testünk szabadon választott pontjai közt próbáljuk megtartani őket, mindenféle cselekvés közben, különböző testhelyzeteket felvéve. Végül letesszük a pálcákat, csak elképzeljük, hogy ott van közöttünk. Ez a legfélelmesebb élmény, a gyakorlat során könnyű felismerni, bármit teszünk, ha nem is ennyire mereven, de igenis szinte függvényszerű kapcsolat van magunk és embertársaink cselekedetei között. Ez az érzés a következő néhány gyakorlaton keresztül is elkísér, az utolsó, egész csapatot érintő úgynevezett státuszjátéknál pedig elemi erővel kerít hatalmába. Ez a gyakorlat sok helyen fontos szerepet kap a színészképzésben, hónapokon keresztül, milliónyi változatban művelik. Az általunk kipróbált fapados verzió könnyen leírható. A résztvevők rangot jelképező számot kapnak 1-től 10-ig. Mindenki csak a saját számát ismeri, ennek megfelelően kell viselkednie a csapatban, alá- vagy fölé rendelődnie az interakciók során. Én a legmagasabb pozíciót jelképező tízes rendszámmal alapvetően könnyű, és nagy rálátást biztosító tisztet kapok. Nincs félnivalóm, minden találkozásom során távolságtartó magabiztossággal nézhetek bárki szemébe, nem kell bizonytalanságokkal küzdenem, hogy kivel szemben mit engedhetek meg magamnak. Az első meglepetés akkor ér, amikor egyesek rögtön kezdés után már a földön fekve kúsznak körbe a teremben, felhívva a figyelmet kiszolgáltatott helyzetükre, ahelyett hogy a konfliktusokat és mindenféle feltűnést kerülve légneművé válnának. Aztán rám szakad a helyzet súlya, hisz én vagyok a legnagyobb hatalom birtokosa, lehetőségem nyílik akár szipolyozni, akár segíteni ezeket az embereket. Az utóbbi mellett döntök: megpróbálom felhúzni a földről kapaszkodót, védelmet kínálva. Ekkor ér a következő döbbenet: nem élnek a lehetőséggel. A többiek jobbára nem is törődnek velük, saját pozícióik bemérésével, illetve gyakorlásával vannak elfoglalva, viszont – mint később kiderül – az ötös számú játékos elhatározza, hogy ellenpólusommá válva, amennyiben nem figyelek eléggé, oltalmazottaimra ülve, lábát győzelmi pózban rájuk helyezve hatalmat gyakorol. Természetesen, amikor rajtakapom, azonnal behódol. Később mindkettőnknek akadtak követői, egyre agresszívabb harc bontakozik ki a két tábor között, miközben az elesettek magukra maradnak, kizárólag közvetlen feletteseiktől fogadva el némi oltalmat. Bármit teszek (például ötössel a termet körbekeringőzve szövetségre lépek), ezen a dinamikán nem sikerült hosszú időre változtatni, kénytelen vagyok felismerni, mindenkinél nagyobb mozgásterem ellenére is egy önműködő, kétpólusú (világ)rendben kell mozognom, erősen kötött pályán.
Szívem szerint mennék tovább a megkezdett úton, mert bár mindennapi munkám komoly teret enged az önkifejezésre, az engem körbevevő világ újra és újrafogalmazására, de csak a szavakon keresztül, most viszont lehetőségem nyílik saját magamon kísérletezni.
Ezért esik rosszul, hogy David megint leültet minket, szigorúan saját megérzésem szerint, komoly ritmusváltásra kényszerítve, még akkor is, ha a további témák és feladatok mélyek, izgalmasak. Zárásképpen egy-egy korrupcióval, elnyomással kapcsolatos történetet kell elmesélnünk először párban, majd csoportban, a már bevett módszerrel. Érdekes módon Európa ilyen szempontból egyik legfertőzöttebb államában majd mindegyikünknek csak személyes, szigorúan a magánéletre vonatkozó történet jut eszébe.

Kibeszélt félelmek A zárónap reggelén egyre többünket foglalkoztat, mi lesz a szimpózium résztvevőinek, illetve a betévedő közönségnek ígért előadásunkkal, de az ezzel kapcsolatban jelentősen elkötelezettebbnek tűnő Csongor helyett ismét David ragadja magához a szót, egy a témához kapcsolódó feladattal: próbáljunk meg az államhoz, hatalomhoz kapcsolódó korrupciós történetekkel előállni. Mindenkinek akadnak minimum sejtései bizonyos mechanizmusokkal kapcsolatban. Az ezekről folytatott beszélgetés rávilágít: az intézményes problémák annyira szövevényesek, az egyén szempontjából nézve megoldhatatlanok, hogy mindenki igyekszik kizárni őket az életéből.
David végül hármas csoportokba oszt, azt a feladatot adva, hogy mindenki beszéljen egy aktuálisan meghatározó félelméről, a többiek pedig jutalmazzák az elbeszélőt egy-egy képpel, ami eszükbe jut, és bátorítólag hathat (példája alapján, ha valaki biztonságra vágyik, kaphat mondjuk egy hódot, amely gátat épít magának a folyón). A gyakorlat során a kezdeti kérdésem első részére is választ kapok: igen, létre tudtunk hozni kis csapatunkból egy működő, őszinte közösséget, melyben kellő intimitás születhet.
A beköszönő kérdésem második részére (tudunk-e, tudtunk-e együtt színházat csinálni) viszont nem tudok egyértelmű választ adni. Az biztos, hogy összegyűjtött közös dolgainkat nem sikerült formába rendezve mindenki számára megkérdőjelezhetetlen színházi aktust generálnunk. Próbáltuk, de végül a csapat másképpen döntött.
Ennek okait nehéz feltárni, az esemény részeseként erre nincs is kellő rálátásom. Az tény, hogy a cardiffiekkel való együttműködés meghiúsult, egyáltalán nem kommunikáltunk velük, számomra ismeretlen okból, bár előzetes összehangolás híján kérdés, mennyit lendíthettek volna rajtunk. Utólag az is elmondható, hogy David módszere arányaiban eluralta a hétvégét, az előadás szempontjából feltehetően hasznosabb színházi gyakorlatok helyett. Mindez nem mentség semmire, már ha kell mentséget keresni.

Emberek összejöttek néhány napra, sikerült közösséggé alakulniuk, még fontos kérdésekről is tudtak beszélni egymással, s konfliktusaikat békés úton rendezték.

Lehet nagyravágyás nélkül ennél többet kívánni? A burkolt szándék viszont, legalább a csoport egyes tagjai részéről, hogy közös találmányainkat áldozati ajándékként a nagyobb közösségnek felajánljuk – David szavaival élve – színház formájú lukat hagyott hátra maga után.
Hogy ez a luk miféle: sírgödör, vagy nő az alján valami gyümölcsöző, még nem tudom eldönteni. Annyi bizonyos, hogy fölé gyűlve képesek voltunk kinyitni a kört a ránk kíváncsiaknak, és néven tudtuk nevezni egymást barátságosan. Az is lehet, hogy ez a boldog jövő: a mindenáron fenntartott béke áldozatmentes színháza.