Vendégjárás az Árpád-korban (1.)

A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének osztályvezetője, DR. ZSOLDOS ATTILA Keleti Népek betelepedése a középkorban címmel tartott előadást a Szacsvay Akadémián. A lapunk számára készült interjú első részében Szilágyi Aladár a kabar, böszörmény, káliz, besenyő, illetve orosz néven befogadott népességről kérdezte a történészt.

Javasolom, kezdjük a kabarokkal, hiszen együtt jöttek be a magyarokkal a Kárpát-medencébe…

Igen, így tudjuk. Ehhez a fő forrásunk Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár, aki a 10. század közepén írt egy munkát, amelyet A birodalom kormányzásáról címmel tart számon a történetírás. Egy uralkodói kézikönyvről van szó, amely sorra veszi a Bizánci Birodalom közelebbi és távolabbi szomszédait: kifélék, mifélék, hogyan kell velük bánni, mint barátokkal, hogyan mint ellenségekkel. Az akkor már a Kárpát-medencében élő magyarok is sorra kerülnek. Ekkor tesz említést a császár arról, hogy a kazár birodalomban, amely fontos szerepet játszott a magyarok Kárpát-medence előtti életében, lázadás tört ki, és akik rajtavesztettek, azok csatlakoztak a magyarokhoz. Vélhetőleg ez nem egy egységes nép vagy néptöredék volt – úgy tudjuk, a „kabar” nem is egy népnév, hanem annyit tesz: ’lázadók’ –, talán különböző néptöredékekből toborzódott csoportról van szó. Erre utal, hogy három törzsüket említi a császár, amelyeket azonban a magyarok egybevontak, közös főt tettek föléjük. A magyar történetírás régóta arra gyanakszik, hogy annak a magyar nemzetségnek, amelyet Aba néven ismerünk, és egy királyt is adott az országnak Sámuel (1041–1044) révén, köze lehetett a kabarokhoz. Ez lehetett az a törzsfői nemzetség, amely irányította a kabarokat. A császár egy érdekes megjegyzést tesz: az ő korában, a 10. század közepén tehát, a kabarok még beszélik a saját nyelvüket, de ismerik a magyarokét is. Ebből arra lehet következtetni, hogy már egyfajta nyelvi asszimiláció kezdődött el a kabarok körében. Ez azért is tűnik helytálló véleménynek, mert a 10. század után már nem hallunk a kabarokról, semmiféle forrás nem említi őket. Alighanem maradéktalanul beolvadtak a magyarságba. Ugyanakkor a magyarság, Árpád népe sem volt egységes, amikor beköltözött az országba.
A honfoglalás után elsősorban Nyugat-Európa felé nyíltak meg csatornák, ekkor kezdődött meg a magyarság beilleszkedése a nyugat-európai viszonyok közé, ezzel párhuzamosan szakadt ki a kelet-európai sztyeppe világából. Ez nem jelenti azt, hogy a továbbiakban megszakadtak volna a keleti kapcsolatok. Ezeknek a kapcsolatoknak része az, hogy időről időre keletről jövő népek beköltöztek a Kárpát-medencébe.

Igen, a jelenségnek ez volt az egyik oka, nem szólva arról, hogy ezek a sztyeppei népek időnként „belátogattak” a Kárpát-medencébe, gyújtogatni, rabolni, afféle kalandozásokat folytatni.

Részben a böszörmények, illetve a kálizok is a honfoglaló magyarokkal együtt érkeztek a Kárpát-medencébe?

Ezt jó lenne tudni. Nem lehetetlen, hogy a böszörményként emlegetett népesség bizonyos részei már a honfoglalókkal jöttek. De itt nem egy népről van szó: a „böszörmény” kifejezés a „muzulmán”-ból alakult ki. Ez volt a régi magyar nevük, amit számos helységnév őriz, a történelmi Bihar vármegyében is van egy Böszörmény (a mai Berekböszörmény), a legismertebb talán a középkorban Szabolcs megyéhez tartozó mai Hajdúböszörmény. A latin nyelvű források emlegetik a böszörményeket „izmaeliták”-ként. Mindkét név viselői mozlim voltára utal, azaz az iszlám követői voltak. A név tehát a vallási identitásukat fedi fel, nem az etnikait. Más a helyzet a káliz névvel, az valóban népnév. A mai Üzbegisztánnak az Aral-tótól délre fekvő területén a korai középkorban létezett egy Hvárezm nevű államalakulat. Ennek a lakóit nevezték kálizoknak. Hvárezmet elérte az iszlám hódítás, több hullámban jelentős káliz népesség rajzott szét Kelet-Európában, s belőlük jutott Magyarországra is. Szerte a Kárpát-medencében a Kalász, Karász, Kárász, Kálóz helynevekről indokoltan tartjuk azt, hogy ennek a népességnek az emlékét őrzik. A magyarországi izmaeliták egyik legjelentősebb településterülete a Nyírség volt. A Váradi Regestrum is megemlékezik a nyíri izmaelitákról, de a Dráva dunai torkolatvidékén, Eszék közelében, illetve Pest környékén is éltek izmaeliták. Mielőtt az 1200-as évek elején II. András német telepeseket hívott volna Pestre, a település lakóinak jelentős része izmaelita volt. Hogy mikor kerültek ide, nem tudjuk. Nem lehetetlen, hogy már a honfoglalókkal. De azt okkal tesszük fel, hogy a 10–12. század folyamán több hullámban kerülhettek Magyarországra muszlimok. Jelentős szerepet töltöttek be a királyság életében. Egy részüket határvédő katonákként telepítették le a magyar királyok: ilyenek voltak a Szerémségben élő izmaeliták, akikről a 12. századi bizánci krónikások emlékeznek meg az akkor folyó magyar–bizánci háborúkról írva. De még a 13. század első feléből is van hírünk arról, hogy a szíriai Aleppóba a Szerémségből származó magyar izmaeliták érkeztek, hogy muszlim vallásjogot tanuljanak. Érdekes leírás maradt róluk, melyből nyilvánvaló, hogy akkor már erősen megindult a beolvadásuk folyamata: már nem nagyon ismerték az iszlám vallást, az öltözékük, a haj-, a szakállviseletük már a magyar szokásokat követte, de az iszlámhoz mégis ragaszkodtak. Egy másik fontos és érdekes forrás maradt ránk a 12. század közepéről. Egy hispániai muszlim utazó, bizonyos Abu Hámid al-Garnáti bejárta Kelet-Európa nagy részét, és elvetődött Magyarországra is 1150 és 53 között. Pompás leírást készített a kor Magyar Királyságáról. Természetesem a hittestvérei kiváltképp érdekelték. Azt írja, kétfajta muszlim él Magyarországon: azok, akik nyíltan vallják az iszlámot, és azok, akik csak titokban, mert színleg kereszténynek mutatják magukat. Ez nagyjából megfelel annak a két foglalkozásnak, amit űztek. A határvédő katonák megengedhették maguknak, hogy nyíltan vallják az iszlámot, azok viszont, akik a Magyar Királyság pénzügyi adminisztrációjában dolgoztak – vámosok voltak, pénzveréssel kapcsolatos tisztséget láttak el, sókereskedelemmel, sóforgalmazással foglalkoztak – csak titkon gyakorolták a vallásukat. Abu Hamid egyébként azt írja, nagyon jó dolguk van az izmaelitáknak Magyarországon, a magyar király – II. Géza (1141–1162) – szereti őket. Kedélyes beszélgetést folytatott Gézával arról, hogy az iszlám vagy a kereszténység előnyösebb-e a férfinépesség harckészségének fenntartása szempontjából, különös tekintettel a borfogyasztás engedélyezése, illetve tiltása szempontjából. Ez nagyon érdekes, mert fél évszázaddal korábban, a 11-12. század fordulóján, a magyar törvények szigorú előírásokat tartalmaztak az izmaelitákkal kapcsolatban. Lényegében a felszámolásukra és beolvasztásukra irányuló igény olvasható ki belőlük. Úgy látszik, ezeknek a törvényeknek is az volt a sorsa, mint azóta jónéhánynak: nem sok valósult meg belőlük. A 12. század nyugalma után a 13. század első harmadában, tehát II. András uralkodása (1205–1235) idején újra konfliktusok kialakulására adott okot a magyarországi muszlim közösségek léte. II. András ugyanis gyakran adta bérbe királysága különböző pénzügyi tisztségeit izmaelita és zsidó pénzembereknek. Ez egyrészt ellenkezett az egyetemes egyház szabályaival, másrészt konkrét egyházi érdekeket is sértett, így Andrásnak nehézségei támadtak ezzel kapcsolatban. Még olyan hírek is felröppentek – bár aligha tekinthetőek megbízhatóknak –, hogy annyira jó dolguk volt II. András alatt az izmaelitáknak, hogy sok keresztény áttért a muzulmán hitre… Ez bizonyára nem teljesen fedi a valóságot, mert egy olyan iratban látott napvilágot, amelyik az egyház II. András politikája miatt elszenvedett sérelmeit sorolja. A szöveg megfogalmazójának bizonyára megszaladt a tolla, sötétebb színben festette le a valóságot, mint amilyen volt. Az viszont látható, hogy a magyar királynak – az egyházzal ellentétben – nem igen voltak ellenérzései az iszlám hitet követőkkel szemben, amíg neki engedelmeskedtek, és tették a dolgukat, amiket megszabott nekik. E problémáknak radikálisan véget vetett a tatárjárás. 1242 után egy csapásra, szinte maradéktalanul eltűnnek az izmaelitákra vonatkozó magyarországi adataink. Azt, hogy valóban a tatár pusztítás áll a dolog hátterében, megerősíteni látszik az, hogy a jelentősebb izmaelita települések javarészt olyan területen voltak, ahol a tatárok nagyobb pusztítást vittek végbe. 1242-től kezdve már csak szórványos adataink vannak, jellemzően keresztény hitre áttért izmaelitákról. Ilyen volt Mizse nádor, a mai Lajosmizse névadója, aki a Váradtól nem messze, Körösszeg váránál meggyilkolt IV. László (1272–1290) gyilkosain véres bosszút vett ura haláláért.

Korábban eljutottam a bánsági Óbesenyőre, most jobbára katolikus bolgárok lakják. Ott a 17. századig besenyők, pontosabban besenyő származású nemesek éltek. Nem csak ezen az egy településen, a környékén legalább tíz olyan falu volt, amelynek bizonyíthatóan besenyő megülői voltak. Az egész történelmi Magyarországra kiterjesztve, közel száz besenyő vonatkozású helynevet jelent. Bár ők is be-becsaptak a Magyar Királyság területére, később befogadták őket, s az egész ország területén szétszóródva telepedtek le. Melyek a legfontosabb tudnivalók velük kapcsolatban?

A besenyő a török nyelvek egy változatát beszélő sztyeppei lovasnép volt, mint a honfoglaló magyarok. Idekerülésük – ugyanúgy, mint az izmaeliták esetében – évszázadokon keresztül, különböző fázisokban történt. Emlékezetes, hogy Anonymus, aki a 13. század elején egyfajta regényes magyar honfoglalás-történetet ad elő, arról ír, hogy Taksony fejedelem idején, tehát a 10. század közepén, érkeztek volna besenyők az országba. Ez nem is lehetetlen. Az bizonyos, hogy magyarországi besenyők már 1051-ben harcoltak I. András király (1046–1060) seregében a német birodalmi sereg ellen. A későbbiekben is tudunk azonosítani egy-két olyan időpontot, amikor biztos jöttek, például 1124-ben a későbbi Havasalföld és Moldva területén élő besenyők katasztrofális vereséget szenvedtek el a Bizánci birodalomtól. Akkor rengeteg besenyő érkezett az országba, a krónikás meg is jegyezte, hogy az akkori magyar uralkodó II. István (1116–1131) – Könyves Kálmán fia és utóda – készséggel befogadta őket. Országszerte valóban számos besenyő szállásterület ismert, az egyik az említett, az egykori Csanád megye déli részéről, ahol még a 15. század végén is besenyőket emlegetnek, olyanokat, akik besenyő jog szerint élnek. Ez azért érdekes, mert a többi besenyő ekkorra már beolvadt a magyarságba, feladta a besenyő mivoltát. Az egyik legismertebb besenyő településterület a középkori Fejér és Tolna megyék területén, a Sárvíz folyó mentén volt.

Tudtommal még a barcasági medencében, Brassó környékén is éltek besenyők.

Igen, Dél-Erdélyben is éltek, s amikor a szászok jöttek, a székelyekkel együtt telepítették át őket. Éltek a Fertő-tó környékén, ahol a nyugati határ őrizete volt a feladatuk, megtelepedtek a Tisza középső folyásánál, a mai Abádszalók környékén. Az egyik nevezetes magyar rokonságról, a Tomaj nemzetségről gyanítja a történetírás, hogy besenyő eredetűek lehettek. A besenyők valamiféle külön kormányzatot élveztek az Árpád-kori Magyar Királyságon belül. Ennek a kereteit legjobban a hansági besenyők esetében ismerjük, onnan 1224-ből fennmaradt egy oklevél, amiből tudjuk, hogy a besenyők közvetlenül a nádorhoz tartoztak. A nádor volt a főbírájuk, de megvoltak a saját ispánjaik is, akik irányították a közösséget. Alapvetően állattartó népesség volt, s katonáskodással szolgált. Amit nem tudunk, az az, hogy az Árpád-korban egy besenyő ispánság volt, vagy több. Még a 14. század elején is viseli a nádor a besenyő ispáni címet, a század közepén azonban már külön ispánjuk van (annak jogköre ekkor valamennyi magyarországi besenyőre kiterjedt). 1352-ben a Fejér megyei besenyők szabályszerűen kérték a felvételüket a magyar nemességbe, amit Nagy Lajos király (1342–1382) kegyesen megadott nekik, ami egyértelmű jele, hogy ez a besenyő csoport feladva identitását, kész volt beolvadni a magyarságba. Ehhez képest szembetűnő, hogy a Csanád megye déli részén élő besenyők továbbra is besenyőként éltek azon régebbi szabadságok szerint, amelyek még az Árpád-korban gyökereztek. Azt is tudjuk, hogy akik kikerültek a besenyő közösségből, betagolódtak a magyar társadalomba. Például az 1067 táján alapított Borsod megyei százdi apátság alapítólevelében, az apátságot alapító magyar előkelő tíz besenyő lovas-szolgájáról tesznek említést. Olyan besenyőkről lehet szó, akik elveszítették szabadságukat, egy földesúr szolgái lettek, de a származásukat még számon tartották.

Magyarország szerte, Erdélyben is, a Partiumban is van jónéhány Orosz, Oroszi elő- vagy utótagú helységnév. Tudtommal nem mint nép kerültek ide, hanem nagyrészt királyi testőrökként, és egy ideig az „orosz” a „testőr” szinonimája volt, ugye?

Igen, van ilyen adatsorunk, ámbár ez csak a Duna-kanyarban fekvő Nagy- és Kisoroszira vonatkozik. E települések lakóiról tudjuk, hogy a 15. században is, tehát a magyar Jagelló-királyok idejében Budán valóban ilyen testőri-ajtónállói szolgálatot láttak el. Egy korábbi, a középkor elejéről származó adat is ezt támasztja alá, az a nevezetes megjegyzés, hogy Imre herceg a 11. század húszas éveiben a „dux ruizorum”, az oroszok hercege címet viselte.

Ezek az úgynevezett oroszok, a vikingek leszármazottai, a varégok voltak…

Így van. Az egyik elképzelés szerint Imre herceg említett címének a magyarázatára az, hogy a későbbi Oroszország területéről a magyar király szolgálatába szegődött varég testőröknek a parancsnoka lett volna István fia. Az viszont több mint kétséges, hogy a Kárpát-medence minden Orosz vagy Oroszi elnevezésű települése a varég testőrökről kapta volna a nevét. Könnyen elképzelhető, hogy az esetek egy részében – meglehet, a nagyobb részében – egyszerűen orosz telepesek falvairól van szó. Az Árpád-kor egész időszaka alatt érkeztek az országba különféle szláv területekről „vendégek” – ahogy akkor nevezték őket – nincs okunk azt hinni, hogy épp az orosz területekről ne jöttek volna.