Utolsó év, utolsó szerelem

Szürke, márciusi estén, amikor a tél már véget ér, a tavasz pedig még nem kezdődik el, az ember könnyen elgyengül. Viszonylag gyorsan nyúl azért a könyvért, amelynek Az élet gyönyörűsége a címe. Parászka Boróka könyvajánlója.

Szürke, márciusi estén, amikor a tél már véget ér, a tavasz pedig még nem kezdődik el, az ember könnyen elgyengül. Viszonylag gyorsan nyúl azért a könyvért, amelynek Az élet gyönyörűsége a címe. A borító ugyan elbizonytalanítja, mert a szerző neve (Michael Kumpfmüller) és a cím alatt még egy ajánlás is olvasható, a Frankurter Allgemeine Zeitung szövege, mely szerint „tragikus szépségű szerelmes regény”-t tartunk a kezünkben. Ha mindez nem lenne elég, akkor külön, a borítóra tekert papírfül is van, erről tudjuk meg, hogy a könyv Franz Kafka utolsó szerelméről szól. Nyilvánvaló, hogy a márciusi szürkeségbe elveszett vásárlónak nagyon el akarnak adni valamit, gyanakvást kelt az érzelmekkel és irodalommal való házalás. Aztán mégis, a külső borítón, a papírfülön, sőt az első oldalon szereplő Kafka boldogság-idézeten is túl, valami használható kezdődik. Könnyű, egyszerű és nagyon személyes szöveg családról, nyaralásról, néhány együtt eltölthető nap ígéretéről. Semmi sallang, semmi spekuláció, csupa elillanó hétköznap. És ez meggyőző: érdemes hétköznap egy hétköznapokról szóló könyvet kézbe venni, tovább olvasni, tán megéri megvásárolni is. A „tragikus szépségű szerelmes regényt” Kafka utolsó évéről és Dora Dymanthoz fűződő kapcsolatáról Nádori Lívia fordította, valóban gördülékenyen, könnyeden és nagyon érzékenyen, a kritikák ki is térnek erre. És még valamire, ami a hétköznapi olvasónak nem fordul meg a fejében. Hogy a magyar könyvpiacon a „szerelmes írókról” szóló szövegek túltermelése folyik (vö. Nyáry Krisztián), Szilágyi Zsófia a Literán ezért „igazságtalan unalomról” ír (Dora és a doktor) – aztán hosszan sorolja, miért nem unalmas Kumpfmüller regénye. Kácsor Zsolt a Népszabadságban pedig elismeri, hogy kiváló szerelmes regény, dokumentumregény ez a könyv, becsületesen kezeli a kultuszt, de „az igazi Kafkát” nem lehet belőle megismerni, ahhoz el kell olvasni A Pert.
Megütközöm ezeken a megjegyzéseken. Ennyire nem lenne nyilvánvaló, hogy a kulturális konstrukció és dekonstrukció hogyan működik? Hogy az írói életművek miféle kódok Kafkától Wass Albertig? Michael Kumpfmüller regénye nem egy filológiai összegzés, nem „az igazi Kafka” portréja, nem a „szerelmes író” félfiktív memoárja. Ez egy fikciós kísérlet annak feltárására, hogyan működik egyfajta konstrukció – nevezzük most ezt a halála előtt álló, a fizikai, érzelmi és közösségi megsemmisüléssel számot vető, annak jeleit pontosan felismerő Kafkának – egy adott térben, időben, viszonyrendszerben. 1923-1924 fordulóján járunk, kibomlik két karakter. Egy fiatal nőé, Doráé, és egy negyvenes éveiben járó férfié, akit hosszú oldalakon keresztül még csak nevén sem neveznek, doktorként ismerhetjük meg. Aztán nevet is kap, Franz, de hogy éppen Franz Kafkáról van szó, és melyik Franz Kafkáról (kinek A Per, kinek A kastély, kinek Az odú – kinek minden együtt, személyre szabott olvasási ritmusban, élménnyel) – az lényegtelen.

Építkezik a szöveg lassú mondatokkal az életből a halál felé, karaktereink bekezdésről bekezdésre kerülgetik, ízlelgetik ezeket a kikerülhetetlen helyzeteket, hogyan nő a hideg, fogy az étel, válik egyre nehezebbé az érintés, az érintkezés.

Néha felbukkan egy-egy különös, nem hétköznapi mondat, két bekezdés között, egy-egy töredék. Ezek tényleg Franz Kafka szövegei, töredékei annak a Kafkának, akit ki-ki magának olvas, ismer. És a töredékek most itt nyernek egy kontextust, hangulatot, magyarázatot. Hogy ez-e „az igazi”? Ebben a történetben, ezekkel a karakterekkel igen. Biztosan van más univerzuma is a világ visszavételének. Ez most ott kezdődik, hogy egy fiatalember fiatal lányokkal találkozik egy berlini parkban. „Csinos, magas, fiús szőkeség mosolyog rá kacéran, szájacskájával csücsörítve. Kinyitja és valamit odakiált neki. Ennyi történik, legalábbis látszólag. A doktor túláradó kedvességgel visszamosolyog, még akkor is mosolyog, amikor a lány elhalad mellette a barátnőivel, mert többször is visszanéz rá. A doktor lassanként jön rá, mit csicsergett a csókos ajkaival. Zsidó, ezt csicseregte.” És körülbelül odáig tart, hogy „irigyli a félig elhervadt orgonát a vázában, mert az még holtában is iszik, pedig a halott nem iszik”. Valahol ezen az íven feszül a Kumpfmüller által felskiccelt egzisztencia. Az igazi? Igazi.

Michael Kumpfmüler: Az élet gyönyörűsége. Libri Kiadó, Budapest 2013. Fordította Nádori Lídia